A rengeteg élet egyik tiszta közepében élt egy okos kis mókus, ki serényen jött-ment szerte és szana a zöldek és barnák közt, hisz az otthona volt e hely, a rejtekből enyhet és erőt, a tisztásból újuló, friss levegőt, napfényt és árnyakat rejtő lombos-bokros mesés kis csalit. Naponta kedvére gyűjtögetett itt minden maradék szabad idejében az erdő lombos-fenyőfás-bokros sűrejében termő termékeny terményeket: makkot, diót, mogyorót, fényeset, színes vagy szürke, szúrós, töviskes vagy éppen lágyszárú, illatos növényeket. Halmozta őket értékes halomba, s szeretetének minden melegével, csodára nyíló nyílt tekintetével, két apró kezével formázta, kötötte, oltotta gyönyörű, értékes díszekké, építő, szépítő gyógyító ékszerré mindegyiket. Makk-perec, makk-lánc, makk-nyakbavaló dicsérte áldó keze nyomát.

Halmát e jónak örömmel vitte minden friss reggelen kis terményboltjába, a „Gyógyító dió, mogyoró” boltba, az alcímmel megáldott Erre csörög, itt megállj!-ba. Figyelemre méltó ékeskéit ha negligálta valamely felszínes, botor tekintet, csörgetett egy kis csörgőt a bolt ajtóba kitett apró makkokból készített szélorgona! Volt ekkor rádöbbenés és olykor hahota, már akinek éppen ehhez támadt kedve! Meg-megtekintgették azért mindig a termékeit, s többnyire mindenkinek adott is ő valamit! Többnyire ajándékul, bár néha viszont is ajándékozták portékáit arany makkal, ha nem is sokkal, mivel ez volt a rengeteg életben az egyik markánsan maghatározott cserealap.

Egyszóval gyűjtögetett és alkotgatott sokat, mondhatni, szüntelen. Mégis el-elfáradt egy munkás nap végére, s remélte mindig, hogy lesz egyszer kedvére való vacsora is a nagy, odvas, arany-zöld öreg tölgy törzsében rejtező puha odújában az asztalán. Remélt még finom méz-szörpöket is, mókus-magoncainak extra kényeztetéseket is, talán. Csak hát az arany-makk viszont-eső szűkösen fedezte eme tán szükségtelen, mégis érthető, kedves vágyait.

Lehet, hogy mégis így élte volna le csodás és kalandos, mégis jól meghatározottan feszes napjait élete végéig, bár nem tovább, ha hovatovább nem talál az egyik nap szorgos gyűjtögető munkakörútja során egy galagonya bokor egészen profán ágán egy maga által dédelgetett és szépre, fényesre, csúcs-esztétikusra faragott makk-nyakbavalót rútul eldobva és sorsára hagyva a csernek tövében, cserben. Meghökkent, megdöbbent, megrendült, bár csendben, halk odahajlással, kínos és kegyetlen éles fájdalommal lehajolt érte, hogy felvegye, mikor e laposra sikerült pillantással egyben észrevett egy egész csodás ékszer-szettet: fülbevalót, gyűrűt és karperecet is szaggatva, hajítva széjjel és szerte, itt-ott e fekete rengeteg feneketlen alján. Össze-vissza szedegette lélekjelenlétét és a kincseket, azután kajlán és zavartan gázolva a piruló avarban, egyre nagyobb kavargással hazabotorkált, majd egy főhajtással megadta magát e nehéz, belső karneválnak. Nem is történt semmi tulajdonképpen, csak éppen álmai és önbecsülése dugába, ő testecskéje pedig ágynak dőlt és jó alaposan kisírta magát.

Mivelhogy tudni kell nem mellékesen, hogy e láncok nem csupán arany-makkot értek, súlyban az aranynál jóval többet mértek. Metaforikusan szólva e magocskák dolga és története egyenként tervezett egzisztenciális jelentőségű csecse-becse volt. Mindegyik terményke fénymag volt, s örökzöld hajtást hajtottak ott, ahol magjuk befogadó, termékeny földbe hullt.

Noha nem sokszor kért ő érte bármit, az ékszerek, tudta és tapasztalta is már egy jó ideje, csupa gyógyító erőkkel voltak telis-tele, fénnyel! Ható erejük nem fogyott, csak érett egyre az idővel annak életében, aki megbecsülte őket önmagán.

Most viszont megrendült e felismerésen: vannak tehát sokan, akik a présben, az életre szóló igaz én-mesében nem tudtak velük jól s mit kezdeni, az értékes erővel legalább maguknak, hogyha másnak nem is, ékesen szolgálni. Nem ismerték fel e varázslatos esszenciát tehát.

A sok sírás és még több mély hallgatás után gondolt egy újat, no, de akkorát, hogy felkiáltott: „Fiat lux, világ!”, és felugrott hirtelen, mint kit eme diszkrét, mégis rakoncátlan megvilágosodás ereje tart a kötéltáncban, ám kiakolbólíthat, hogyha nem vigyáz!

Kérnie kell hát, kérnie kell érte, nem feltételeket, csak cserealapot, mint aki tudja, hogy amit adott, annak van súlya és némi nyomatéka, nem talmi, hanem valódi portéka, igaz ajándék, életre való!

Ettől lett kedve végre szárnyaló, s hogy végre értékét felfogva magát is becsülni kezdte hát valamire, biztos volt benne, hogy eztán nem pusztán reggelire, hanem jut valami ebédre, desszertre, sőt, vacsorára is harapnivaló!

Vasárnap volt, a legkedvesebb napja a hétből. Számára ez volt az ideje az ünnepnek, az együttlétnek, a szárnyaló lélek szomjoltásának a csendben, a misékben elvarázsolódó embertársak gyűrűjében, de még az izzasztó munkás hétköznapi készületekben is!

Gyermekei, öccse és barátai érkezését várta, már korán reggel sürgött-forgott a konyhában. Bár a konyha főzőtere nem volt épp kedvenc helyei közül való, de szerette finomságokkal megörvendeztetni családtagjait! Szerette megélni a megérkezésükből lassan kibomló őszinte, meghitt megnyilatkozásaikat, a bábáskodás gesztusait, ahogyan ő maga is hozzájárult ahhoz, amikor valami fontos épp napvilágra készült valahonnan, valamiképpen, valamelyikükből. A finom ízek észrevétlen szolgálták e kedves asztal- és életközösséget.

Előre megterített. Legkisebb fia még úgyis javában aludt, délig elő sem fog kerülni az ágyból. Bár már az eget érte, még nőni fog tovább a kicsi, ez már a kezdetektől nyilvánvaló volt számára! Születésekor már fordult egyet a világ vele, amikor a fiacskája bravúros kötéltánc mutatványokként görgött és fordult át életről életre válva, fuldokolva az első levegővétele pillanatától kezdve még sokáig! Ő maga halálosan mély lelki nyugalommal remegett az életért való küzdelem és fájdalom eufóriájában, majd belső hullámmozgásokkal átringatózott az éveken át tartó távolodások és megérkezések nyomán az égig és még tovább. Ott találkoztak ők ketten mindörökre, elvehetetlenül.

Gyorsan feltette a levest, a második fogás is úton volt már a megvalósulás felé, ezért kiült az erkélyre, hisz még volt olyan korán reggel, hogy a hűs, tiszta, fenyő illatú, madárcsicsergős pirkadatban, lassan kihűlő kávéjával kezében hallgatózzon egy kicsit! Szerette ezeket a lármás, életteli, üdítő csöndeket! Lelke ilyenkor kerekre tágult, a kezdet a véggel egybeért, az idő megszűnt rohanni számára!

Kortyolt egyet a keserédes italból, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy a női szeszéllyel még nem is foglalkozott! A sütő előmelegítetlen, a tojások egyben, a lekvár üvegben, előkészítetlen! De nehogy már egy női szeszély rángassa folyvást a szent semmitevés kapujában! Rándított egyet a vállán, becsukta a szemét, hogy jobban hallhassa a kert, a kertje benső hangjait.

A fekete semmiből egyszer csak egy aranyló aranytó ragyogott fel varázsos, arany-zöld, égig érő fákkal körbevett völgy ölében! A látvány megigézte és örömmel, meleggel és a tettre feszülő izmok élénk várakozásával töltötte el, így csodálkozott rá a tájra! A kék-arany tavacskát egy, a lágy hajlatú lankák oldaláról szelíden alácsorgó kis patak vize táplálta. Mielőtt e szomjas ágacska összeölelkezett volna múzsájával, egy merész zuhanással esett alá a mélybe, hogy ebből az erőből megújulva elérje áhított anyavizét, a tavat! Ez volt az a pillanat, amikor hirtelen úgy érezte, majd megfullad, mintha egyszerre sűrű lett volna a levegő, kevés az oxigén, szomjas tüdeje egyre esett össze! De mitől és miért és miért éppen most, ezen a helyen?

A tó vize fehér-sárga tükörtojásként rezgett egy kerek serpenyőben! A tojások, jó ég, a feladat, az anya- és feleség szerepek sürgető követelődzése! Csak nem éghet oda, csak nem éghet bele, hisz nem csupán szerep az élet, az élete! Mag-maga, egészsége a szerepei összességénél is több, talán sosem megfogható, de megélhető és megélni érdemes, bár ő eddig mindig csak beléjük ragadt!

A hirtelen támadt felismerés ereje megragadta: Kellenek még helyek és tájak, szüksége van még új terekre, új barátokra, új ismeretekre, további kibontakozásra! De hogyan? A tó képe egyre határozottabban serpenyő formát formázott, a sárga aranykorong, a tojás dermedő sárgája továbbra is szilárd maradt!

A képben egyszer csak megjelent, mint kicsiny fekete pont… na, pont nem egy pillangó és nem is egy szerény kis szitakötő, nem! Egy fekete, apró kis bogárka, egészen jelentéktelen, jelent meg a tó partjára szállva, s egy ringó fűszálra ülve megpihent. Figyelt. Őt figyelte, bár szemeit nem látta, hisz oly aprócska volt e lény, szinte láthatatlan! De ettől a pillantástól úgy érezte, hogy a létezés tetején, elején, végén ülnek, ha van ilyen. E tekintet bizalommal töltötte el, ébredező kíváncsisággal fordult hát felé. Majd belépett ő maga is a képbe és megindult a tó irányában, a patak mentén, majd amikor odaért, a bogárka mellé települt.

A bogárka nem beszélt – „Nyilván nem! Te jó ég, hogyan is beszélne, ez nem mese!” –, csak lassan áttekintett az oda-vissza változó serpenyő-tó közepére! A bizalom egyre csak növekedett szívében, lassan felállt, s megindult a tojás sárgája felé, a felszínen. A fehérje átalakult vízzé hirtelen, ő mégsem süllyedt el, csak egyre növekvő, bőséges bátorsággal belegyalogolt a közepébe, a forgó, ragyogó aranygömb napmagocska kellőképpen csillogó erőterébe és eközben ő maga is átalakult! Szárnya nőtt, légies, finom és áttetsző! Könnyű habhajával, játékos, apró kezeivel integetve szárnyalni kezdett és úszni, de most már az égen! Mégis csak olyan volt minden, mint minden rendesen megírt tündérmesében: varázsos, talányos, küzdelmes és szabad!

Megint csak ez volt az a pillanat, amikor varázsütésre átváltozott és átalakult a táj is. A tó helyén a kertje ugrált, a zsizsegő életek csodás szimfóniájában szólót dörmögött a szomszéd fűnyírója! A konyhából finoman a teraszra szállt az elkészült ételek dús illata: felébredt! Kezében pontos biztonsággal üldögélt csészéje, alján a fekete lével, szélén egy bogárka próbálgatta éppen repülésre készen fekete, csillogó, kerekded szárnyait! Ő úgy látta, még felkacsint hozzá és ajkával – ha van neki olyan – még súg utoljára neki valamit, majd tovarepült a napba, a kékbe!

Újult erővel indult e titokzatosan hétköznapi vasárnap elébe! Megfogadta, hogy este, elalvás előtt, még leírja magának az örökös átváltozás varázsigéjét, a bogárka ajándékát, mert tudta, hogy bár ha nem is hallotta tisztán, de van ilyen, és hitte, hogy megértette és megtalálta és most már vele marad mindörökre!

Nehezen ébredtem. Bár a nap már az arcomat nyaldosta még nem éreztem magamban az erőt, hogy ki tudjak kelni az ágyból. Ezt a gondolatot azonban erősen megcáfolta a megcsörrenő telefon hangja, mely olyan hirtelenséggel ugrasztott ki, hogy magam is elcsodálkoztam a bennem szunnyadó vitalitáson. Már napok óta vártam egy hívásra, s reménykedve, hogy végre megkapom a hőn áhított munkát, azonnal felvettem a telefont.

Mary volt az. Örültem neki, mert - bár nem őt vártam - a hangja máris egy másik tudatállapotba helyezett. Nem is tudom, mikor beszéltünk utoljára. Talán hetek, hónapok is elteltek, annak ellenére is, hogy mindketten ugyanazon a szigeten vagyunk, s mégis, a találkozás sokszor váratott magára. Hiába az együtt eltöltött katonaévek, ezen a helyen az ember mintha meg akarna szabadulni a múltjának bizonyos emlékeitől, mely már szerves részét képezik nem csupán a gondolatainak, de testének izmainak, sőt, az idegrendszerének is. Mary volt az egyetlen ember, akivel a leszerelés óta tartottam a kapcsolatot. Több éles bevetésen voltunk együtt annak idején még az Öbölben, Koszovóban és olyan helyeken, melyek nevéről sokan még csak nem is hallottak. Mi pedig már nem akarunk hallani róluk. Az emlékek és a bajtársiság össze kapcsolt minket, mégis mintha önkéntelenül is kerültük volna egymást amellett, hogy ő volt az a személy, aki sokat segített felejteni; és szerintem, ugyanúgy én is segítettem neki.

Amikor meghallottam a hangját egyszerre töltött el egy szeretetérzés és a menekülés érzete. Mindketten feledni akartunk. Feledni a szörnyűségeket, a halottakat, az elesett, vagy örök életre megnyomorított bajtársak, civilek fejünkben harsogó képeit, és a sokszor értelmetlennek tűnő parancsokat. Most azonban más volt a hangja. 

Ahogy leszerelés után átmentünk a privát szektorba dolgozni, elkezdtünk új emberré válni. Habár az, hogy másokkal megismertettük a repülés, vagy az ugrás élményét sok örömöt hozott az életünkbe, azonban ez egy néha már aggasztóan lassú folyamat volt, részemről legalábbis biztosan. Teljességében sosem tudtam megszabadulni a nyomasztó, sokszor örvényként magába szippantó emlékektől.

Melót ajánlott, azért hívott. Van egy nő, aki azért utazott a Kanári szigetekre, hogy gyermekkori álmát valóra váltsa. Persze azonnal igent mondtam – kellett a pénz is, és hogy a kísértő múlt helyett újra másra tudjak fókuszálni. Megbeszéltük a találkozót, majd nehéz emlékekkel a szívemben letettem a kagylót. A falra néztem, ahol a nagyanyám rózsafüzére lógott egy apró szögre akasztva. Ha hunyorítottam, messziről úgy nézett ki, mintha a falról válna le a vakolat. Természetes, mélybarna fa színével kiemelkedett a sárgálló falból, szerettem ezt a darabot. Bár sosem használtam, a fronton végig velem volt, s nagyanyám Istenbe és az életbe vetett hite végig benne volt. Talán ez is mentett meg.
Egy pillanatra elrévedtem a látványában és ez pont elég volt ahhoz, hogy Nyanyó képe megelevenedjen elmémben és mosolyra fakadjak kedves, ráncos arcától. Néha úgy éreztem, hogy hitét valami módon rám hagyta ezzel a rózsafüzérrel. Csak remélni tudtam, hogy fogok tudni vele élni.

Másnap a reptéren találkoztunk Maryvel. Még mindig jó formában volt, ami a kezeslábason keresztül is rendkívül jól látszott. Arcán kiegyensúlyozottság tükröződött, ami nekem megnyugvást jelentett. Úgy tűnt, hozzám képest egyre gyorsabban dolgozza fel a történteket. Szerencsés alkat. Bár lehet, hogy a hely teszi, hiszen nekem ez már az ötödik helyem, ahol a felejtés felé szeretnék ugrani. Amikor erről a lehetőségről szólt, még el sem tudtam képzelni, hogy lehet olyan része a világnak, ahol majd jobban érzem magam, s még esetleg egy tiszta jövő képe is fellebbentheti magát a számomra. Hálás voltam Marynek ezért. Már csupán a sziget kisugárzása is erőteljes hatást gyakorolt rám első megérkezésemkor, ami azóta is tart. Nem csoda, hogy sokan szeretnének eljutni ide. Igazi pihenő paradicsom. Sokat segíthet egy új élet kezdésében, vagy egy régi felejtésében.

Mary a gépe mellett állt, s éppen egy csinos harmincas szőkének mutatta be Bertát, a gépét. Büszkélkedve mesélt róla a nőnek, aki érdeklődve - bár mozdulataiból ítélve inkább félénken - nézte a gépmadarat.

Bemutatkoztunk. Rebekának hívták. Kézfogása erős volt, de hamar elhúzta a kezét, s tekintetét is gyorsan elkapta miután a szemembe nézett. Mintha szégyenlős lett volna. Mary viszont boldognak tűnt. Jó volt ránézni és megölelni. Egy gyermekkori barátra emlékeztetett, egyáltalán nem egy ex katonatársra.

Miután Mary elmagyarázta Rebekának, hogy mi micsoda a gépen, rajtam volt a sor, s bemutattam az ugráshoz használt tandem ernyőt, majd elmagyaráztam, hogy voltaképp mi fog történni, hogyan zajlik le az egész esemény. Átnyújtottam neki egy kezeslábast, melyet azonnal felhúzott a farmerjára. Míg folytattam a további előkészületeket a szemem sarkából jól láthattam, hogyan igazgatja magán az overált. Egészen olyan látványt keltett, mintha divatszalonban lennénk, s roppant fontos lenne a levegőben is jól kinézni. Mosolyogtam magamban egyet, bár meg kell hagyni, hogy tényleg csinos volt és egyáltalán nem bántotta szememet a látvány.

Mikor felbőgtek a gép motorjai Mary szólt, hogy kössük be magunkat, majd lassan Berta kigurult a felszállópályára, s ott egyre gyorsulva emelkedett a levegőbe. Rebekán látszott az izgalom, mert alig tudta elmesélni, hogy hogyan is került a szigetre, s miként döntötte el, hogy megvalósítja gyermekkori álmát. Egyszerre volt vicces és némileg hihetetlen is a történet. Azonban az tetszett benne, hogy merőben más volt, mint az én történetem, ami ugyanúgy a Kanári szigetekre hozott. Az élet tele van furcsa eseményekkel, összefüggésekkel.

Lassan elérkeztünk az ugrási magasságba. Mary jelezte, hogy már csak egy perc az ugrásig. Rebekával odaléptünk az ajtóhoz, majd egy erőteljes rántással kinyitottam azt. A hirtelen levegőtől kicsit megtántorodott, s egész testében éreztem, ahogy megfeszül. Megfogtam hátulról a karját, hogy jelezzem, biztonságban van. Hátra pillantott, s miután riadt tekintete a biztonságot keresve a szemembe nézett, elmosolyodott.

Még harminc másodperc – jelezte Mary.

Rebekához hajoltam, s elmondtam neki, hogy a legjobb, ha nem a mélységre, hanem a szabadságra figyel, s emlékezteti magát, milyen bátor. Gondolja azt, hogy a repülőgép a múlt. Az ugrással pedig hagyja hátra minden félelmét, s az egyetlen cél lebegjen a szeme előtt: szabadnak lenni. Érezze a szelet, a levegőt és a látványt. Idefent nincsenek gondok. Minden mást bízzon rám.

Érdekesen működik az ember, mert ahogyan kimondtam ezeket a szavakat, éreztem, hogy ezek nekem szólnak a legkomolyabban. Mintha az élet mindig úgy rendezné meg jeleneteit, hogy bármerre is vezessen a sors, mindig főszereplője legyek a történésnek, még akkor is, ha épp más áll az események középpontjában. Csak észre kell venni a szereposztást.

Mary jelt adott, hogy mehet az ugrás. Rebeka egész teste megremegett, de már nem félelmet éreztem benne, hanem izgatottságot. Finoman toltam egyet Rebekán, s azzal kiugrottunk.

„Az élet olyan, mint a biciklizés. Csak pedálozunk, s közben látjuk tovafutni a tájat; élvezzük a tekerést, az érzést, hogy haladunk valamerre” – gondolta Higgs, amint régi, rozsdás kerékpárján lendületesen kanyarodott ki az erdei ösvényről. Élvezte a száguldást, azt, hogy viszonylag kevés energiával bárhová gyorsan odaért. Élvezte az arcába csapó szelet, s mindeközben úgy gondolta, élete nyeregben van. 

Ebben az édeni állapotban azonban szívében egy aprócska sugallat jelent meg. Finoman ugyan, de azért elég határozottan ahhoz, hogy változást indítson el. Fokozatosan haladt testében felfelé, s lassan gondolat formájában jelent meg elméjében.

„Mégsem kerek a dolog, mert hiába a haladás látszata, van valami a levegőben, ami azt súgja: Egy helyben állok. Mintha lenne még valami, ami számomra ismeretlen, ami túlmutat mindezen, ami itt körülvesz.”

A sugallat gyorsan terjedt el egész testében. Szíve egyre hevesebben vert, ereiben gyorsan végigfutott a különös érzés, s tarkóját furcsa bizsergés kerítette hatalmába. Agya azonban egészen másként gondolta a kialakult helyzetet, s bevetett mindent az ismeretlen ellen, mindent elkövetett , hogy a szív hangja csillapodjék. Igyekezett háttérbe szorítani az egyre erőteljesebben érkező sugallatot, s helyette újabb gondolatokat adott, amivel lefoglalhatta a férfit.

„Minden rendben van. Ez az élet. A teljes élet. Haladunk folyamatosan, és ez így van rendjén.”

Higgs megnyugodott, s tovább tekert. A tájra összpontosított. Mint minden ősszel a közeli erdősávot már vöröses levelek csipkézték tarkára, ami ismét lenyűgözte a férfit. Ezek a színek egyszerre jelentették számára az elmúlást és a bőséget. A fákon érett gyümölcsök lógtak, a kertekben még hízelegve piroslottak a paradicsomok, a hegyoldalban pedig óriási szőlőfürtök várták a gondosan szüretelő kezeket.

Eközben a férfi testében újabb változások indultak meg, ugyanis a szív nem nyugodott, s most gondolattá változtatott sugallat helyett képeket próbált becsempészni Higgs elméjébe, melynek hatása nem maradt el, a férfi végig nyalta szája szélét.

„Észre sem vettem mennyire kitikkadtam” – futott végig fejében a gondolat, s abban a pillanatban megértette, hogy miért is villant fel fejében egy forrás képe. Nyelt egyet, s már szinte érezte torkában a hűsítő kortyokat, miközben tekintetét a közelben emelkedő sziklás dombhátra emelte. „Mily könyörületes az élet!” – kiáltott fel magában, amikor meglátta, hogy még kerülnie sem kell, mert a poros út egyenesen a sziklák felé vezeti, ahol tudomása szerint forrás csörgedezik.

Sűrű kanyarok követték egymást hosszasan elnyúlva a sziklák közt, ám az egyik kanyarban egy elágazáshoz ért, ahol az élet választás elé állította. Már régen járt erre, s bizony a természet azóta átalakította a terepet.
Megállt, s körbenézett a most ismeretlennek ható vadonban, majd lassan behunyta a szemét.
Egy hangra lett figyelmes. Beleszagolt a levegőbe, s csukott szemmel a hangot kémlelte. Leszállt a bicikliről, elindult a hang felé. Eleinte nehezen tájékozódott, mert a sziklák folyton visszaverték a hangot, de hamarosan megpillantotta a csordogáló vizet, mely egy sziklahasadékból csurgott alá egy kis öbölszerű mélyedésbe. Odalépett, tenyereiből edényt formált, s ahogy az megtelt vízzel, szájához emelte, s mohón nyelte az isteni nedűt. Élvezte, ahogy torkán lezúdul, majd egész testét feltölti a hűsítő folyadék. Mintha tudatosan rohanna végig minden porcikáján s akarna eljutni a legtávolabbi testrészekbe is.

„Ez nem is víz” – ötlött fel benne a gondolat, mire leült a szikla tövében, hátát a kőnek támasztotta, s figyelni kezdett a testében zajló folyamatokra. Mindenhol bizsergést érzett. Egy erőt, mely furcsamód mozgásra, tenni akarásra késztette. Végignézett magán, de mivel külsőleg semmi elváltozást nem látott, szemét lehunyta, s belülre helyezte a fókuszt. Azonban alig volt ideje bármit is megfigyelni, mert a forrás vize elméjét hamar lecsendesítette, s Higgs álomba szenderült.

Álmában egy barlangban találta magát, ahol foszforeszkáló képződmények világították meg a nyirkos helyet. Mindenfelé járatokat látott, melyek úgy tűntek, hogy az egész hegyet behálózzák. A folyosók olyan szélesek és magasak voltak, hogy egy ember könnyedén végigsétálhatott rajtuk. A falakon futó foszforeszkáló jelenség pedig az ember számára egy egészen kellemes fényt árasztott magából, mely a félhomály ellenére is barátságossá varázsolta a teret.

Egy kereszteződéshez érve a szeme sarkából újabb fényt pillantott meg, mely jóval erősebb volt a foszforeszkáló anyagtól. Kíváncsi lett, s közelebb lépett, de a járat annyira leszűkült, hogy eleinte csupán görnyedve, majd már csak négykézláb tudott mozogni a fény irányába.

Egyre nehezebben vette a kövek és a nyirkos talaj adta akadályokat, miközben a fény egyáltalán nem tűnt közelebbinek, mint elindulásakor. Sőt, olyan érzése támadt, mintha egyre messzebbre és messzebbre kerülne tőle. Ekkor elért egy ponthoz, ahol már annyira leszűkült a járat, hogy csak kúszva tudott tovább menni. Kicsit kényelmetlenül érezte magát, mert nem szokott hozzá, hogy ilyen erőfeszítéseket kelljen megtenni valamiért. Maga sem értette, de annyira vonzotta a világosság, hogy hasra vágta magát, s kúszni kezdett.

A fény azonban nem közeledett. Higgs elfáradt, s enyhe szorongás fogta el. Gyomrában ideges rángások jelentek meg, feje pedig megfájdult. Úgy érezte pihennie kell. A hátára fordult, s behunyta szemét, hogy pihenjen egy kicsit, viszont a szorongás egyre nőtt benne.

„Minek is kellett nekem idáig kúsznom, amikor megannyi járatban is mehettem volna felegyenesedve, két lábon? Tiszta őrület!”

Elkeseredett. A fejfájás egyre erősödött, miközben a feje tetején is fájdalmat kezdett érezni. Mintha valami kopogtatna rajta, s meg akarná lékelni.

Felébredt. Szemét kinyitotta, s egy sziklának támaszkodva a forrást bámulta, miközben még mindig érezte a koppanásokat a feje tetején. Ekkor homlokáról hirtelen egy aprócska vízér indult el s haladt végig arcán lefelé, majd az állát elérve a felgyülemlett víz a ruhájára hullott cseppenként. Felnézett, s azt látta, hogy a sziklából egy újabb helyen fakadt fel a forrás.

„Az élet folyását még egy kemény szikla sem tántoríthatja el céljától” – gondolta.

A kép egy újabb érzést indított el benne, melyhez semmiféle gondolat nem társult. Egyszerűen csak késztetést érzett magában, hogy felpattanjon és elinduljon, akárcsak a forrás. Felállt, odalépett kerékpárjához, felpattant rá, s nagy erővel pedálozni kezdett, de olyan iramban, mintha valamit utol akarna érni.

Csak tekert és tekert, mialatt mellette sorra suhantak el a bokrok, fák, s egy hosszasan futó garád, majd újra az erdő szélén találta magát. Lába már alig bírta, de valamiért nem akarta abbahagyni a tekerést. Behajtott újra az erdőbe, s ott kanyarogva nyargalt végig kerékpárján az előtte futó ösvényen, majd ahogy kiért onnan, megpillantott egy zöld fűvel teli, szélesen elterülő mezőt. Hirtelen lefékezett, megállt. Mögötte még porzott az út, amikor ledobta kerékpárját, s a mező felé fordult. Egyre hevesebben érezte a késztetést, hogy az út helyett befusson a mező közepére, de valami mintha visszatartotta volna.

Egy gondolat jelent meg a fejében, mely olyan hangos volt, hogy körbe kellett néznie van e még valaki rajta kívül a közelében.

„Miért mennél a rét átláthatatlan sűrűjébe, amikor a jól kitaposott út bárhová elvezet az ismert világban? Az ismerős dolgok pedig biztonságot jelentenek.” 

Higgs eltűnődött a gondolaton, s visszanézett az útra, mely eddigi egész életét jelentette. Ránézett biciklijére, s már majdnem felvette a rozsdás kétkerekűt a porból, amikor szeme sarkából fényt érzékelt a rét oldalában. Egy aprócska pislákoló pont szállott virágról virágra, majd az egyiken megpihenve megállapodott. Higgs közelebb lépett, hogy jobban lássa, de lépését megelőzte egy hang, mely mintha a szíve felől érkezett volna.

„A rét a szabadságot jelenti. Az élet odabent van a sűrűben.”

A férfi nem értette a helyzetet. Nem csak a mondatok értelmét, de azt sem, miként érezheti úgy, hogy a hang a szíve felől jön, mégis elméje tudja, hogy a kis fénypontocska beszél hozzá.

„Miféle szabadság? Miféle élet” – kérdezett vissza ösztönösen.

„A gyógyuláshoz vezető szabadság. Egy élet, mely téged hív, s melyben hiányod már fájdalmas a világ számára.”

„Miről beszélsz? A réten nyíló szabadság csak mesebeszéd. Egy ősi legenda. Egy hely, ahonnan még senki nem tért vissza. Az élet itt van az úton, ahol a haladás is” – válaszolta Higgs.

„Hidd el, hogy a mese maga a valóság, s a valóság csak egy mese!”

A kis fénypont átrebbent egy másik virágra, mely már jóval beljebb volt a réten. Higgs követni akarta, de a fejében lévő gondolatok nem engedték. Némán állt ott, tehetetlenül. Ismét szorongani kezdett, majd mintha kéz a kézben járna a két élmény, gyomrában ideges rángások jelentek meg.

Higgs az egyre távolodó fénypontot nézte, amikor szíve erősebben kezdett kalapálni, talpában pedig bizsergető érzés hatalmasodott el. Mintha a földből egy energia nyaláb indult volna el a talpán keresztül a bokájába, s onnan végig a lábszárán egészen a csípőjéig, ahonnan pedig villámgyorsan futott végig egész felsőtestén.

Ránézett lábaira, poros cipőjében megmozgatta lábujjait, majd tekintetét a távolba helyezte, ahol a fénypont mellett már több fénypont is megjelent. Visszanézett a porban heverő drótszamárra, majd lábaira, s ismét a távolba a pontok felé. Ekkor újra meghallotta a hangot, mely egyszerre a szívéből és a távolból hallatszott.

„Higgy!”

Higgsben felsejlett az álombéli barlangban tett kirándulása, s a fény, melyet nem tudott elérni.

Egész teste megremegett, s egyszerre azt érezte, hogy lábai megmozdulnak, s elindul a rét közepe felé. Ami azonban meglepte, hogy lábainak nem az akarata, de nem is az agya, hanem a szíve parancsolt, mely összekapcsolódott a földből futó energiával. Lábai élettel teltek meg, szíve diktálta a ritmust, s ahogy belépett az ismeretlenbe, euforikus érzés kerítette hatalmába. Teste könnyű lett, mintha mázsás súlyoktól szabadult volna meg, melyeknek ez idáig még csak tudatában sem volt. Léptei egészen légiesek, könnyedek lettek, s az az érzet támadt benne, hogy a föld felett lebegve halad az ismeretlen felé, ahol már várnak rá, s ahová a sok-sok tekerés helyett végre megérkezhet.