Van az az ókori mondás, amit gyermekkorunk óta hallunk innen-onnan, hogy „Ép testben ép lélek”. Egyszerűen kering az elménkben, mint egy alapvető igazság, miközben az erre épülő narratívák szerint merülünk alá a betegségtudat útvesztőibe, s az éppen aktuális egészséges életmód trendje mentén határozzuk meg magunkat, abban az alig észrevehető tudatállapotban rekedve, hogy a test határozza meg létünket.
A mondás a történészek szerint Decimus Iunius Iuvenalistól származik, a Kr. u. 1–2. században élt római szatíraírótól, és eredetileg így szólt:
„…orandum est út sit mens sana in corpore sano…”,
„…imádkoznunk kell, hogy egészséges lélek legyen egészséges testben”.
A mondat utolsó része időközben önálló életre kelt és egy egészen más üzenetet adott tovább a világnak, ami mondhatni észrevétlenül kifordította a lélek és az anyag kapcsolatát, ezáltal megerősítve egy a korunkat egyre inkább meghatározó hit központi ideáját, a matériát.
Madonna annak idején például meg is énekelte ennek kiemelt fontosságát a Material girl c. slágerében, melyet milliók énekeltek kívülről (s egy idő után belülről is biztosan.)
Az általunk ismert mondás azt sugalmazza, hogy csupán az anyaggal kell foglalkozni, a lélekkel tehát nem kell foglalkozni, azt az anyag állapota határozza meg, egyébként semmi dolgunk vele.
A magam részéről ezt az üzenetet határozottan elutasítom és cáfolom, mégpedig saját életemmel támasztva ezt alá. Azonban mielőtt felhoznám a magam példáját, előbb nézzük meg, hogy Kultúra Anya szerint mikor is ép a test, mikor pedig hiányos, avagy „beteg”.
Mi is az a betegség?
Erre rengeteg definíciót találhatunk, de általánosságban arról van szó mindegyikben, hogy az élő szervezet olyan állapota, amelyben az életfolyamatok a normálistól eltérnek.
Az Egészségtudományi fogalomtár szerint például:
„A betegség a társadalmilag elfogadott egészségképtől való olyan eltérés,
• ami csökkenti az élettartamot vagy rontja az életminőséget (azaz halált vagy funkciózavart, és/vagy fájdalmat okoz), és
• amit az egyén vagy a környezete észlel (beleértve az ellátórendszer, a diagnosztikai eszközök észlelését is).”
„Ezen meghatározás szerint kultúrkörönként változhat az, hogy mit tekintenek betegségnek és mit nem. Az elfogadott egészségképtől való eltérés azt is jelenti, hogy az egyén, illetve a társadalom tenni is akar valamit ellene. Ebben az értelemben a betegség olyan állapot, ami rendelkezik azzal a képességgel, hogy valamilyen a gyógyításra vagy a megelőzésre irányuló egészségügyi tevékenységet indítson el.”
A betegség fogalmát tehát elég nehéz igazán pontosan definiálni, mert alapvetően nem csupán egy társadalmilag elfogadott egészségképtől függ (ha van egyáltalán ilyen), hanem a különböző kultúráktól is, de a legújabb korban főleg attól, hogy milyen képet állít fel egy nemzetek feletti érdekcsoport.
A fogalom meghatározása továbbá azért is nagyon nehéz, mert a betegséget kísérő tünetek jelentkezését, a betegség megnyilvánulásának formáit egyedi tűrőképesség szabja meg. Nem beszélve arról, hogy a betegség fogalmát különböző történelmi korokban különbözőképpen határozták meg, tehát nagyban függ a korábban már említett aktuális trendtől.
A trend szót azért merem használni ebben a kontextusban, mert személyes véleményem szerint életünk nagy részét (amennyiben hagyjuk) külső irányítás alatt éljük, ami mentén teljes mértékben az anyag világára fordítjuk figyelmünket. Ez az erőteljes befolyás pedig addig tartható fent, amíg minden figyelmünket az anyag köti le. Vagyis ennek megléte és átírása életünkben személyes felelősség.
Egy valamiben a megfogalmazások azonban egyet értenek, mégpedig abban, hogy a betegség az élő szervezet olyan állapota, amelyben az életfolyamatok a normálistól eltérnek, azonban a normális értékét már nem határozzák meg ezek a definíciók. De nem is nagyon kell, mert ennek jelentését jobbára a ránk zúduló, mesterien kidolgozott reklámok és különböző testideák felállítása pszichénkben még annak ellenére is el kezd munkálkodni, hogy mindannyian mások vagyunk, így valóban nehéz egy olyan standard értéket felállítani, ami minden emberre igaz. Már csupán a rasszok között is meglehetősen más testi jellemzők figyelhetők meg.
Ám ugyanúgy a test működésében is vannak egyéni értékek, melyek csak bizonyos szintig felelhetnek meg egy-egy normának, s ha ezek azokkal nem állnak szinkronban, akkor az egyén „normális” állapotát gyógyszerekkel könnyen ki lehet billenteni, hogy megfeleljen. A normalitás, egy standard érték megállapítása nem egyszerű, mert egy magasnak ítélt vérnyomás mögött is állhat olyan életmentő folyamat, ami csak a vizsgált egyén életén keresztül értelmezhető, fejthető meg.
Testünk, lelkünk és szellemünk egysége normájának meghatározásához rendkívül fontos önmagunk ismerete testi-lelki-szellemi szinten egyaránt, amihez nélkülözhetetlen:
• a mély testtudatosság – tisztában lenni testünk (izmaink, szerveink) működésével → mikor, mire, miként reagál, mit bír, hogyan terhelhető,
• önmegfigyelés – reakcióink a külvilág eseményeire, a hírekre, a bennünket érő érzelmi impulzusokra,
• önvizsgálat – viselkedésünk mintázatának feltérképezése.
Ahogyan az akadémikus orvoslás normái szerint megtanultuk a vércsoportokat, úgy nehéz elképzelni azt, hogy valaki olyan vércsoportba tartozzon, ami valójában nem létezhet, mert épp nem „0”, nem „A”, nem „B” és nem „AB”.
Pedig erre is van már sok-sok példa, bár évek óta csak szaklapok írnak róla. Mivel nem egyedi esetekről van szó, hanem a világ minden táján több embernél, embercsoportnál is találkoztak a jelenséggel, így jelenleg még vizsgálódás alatt áll az ügy, hogy miként s hogyan lehetne besorolni ezeket a vércsoport típusokat az eddig ismertek mellé.
Szóval, igen nehéz mindenkire igaz normákat felállítani, mert ez jobbára csak akkor lehetséges, ha tömegként s nem egyedként kezelik az embereket. Nyilván, valamilyen szinten érthető és egy rendszer működtetéséhez szükséges is az erre való törekvés, de amikor egy-egy tünetegyüttes kapcsán a rendszer nem figyel oda a beteg személyes megfigyeléseire, tapasztalataira, érzeteire, melyek helyenként pontosabbak egy-egy vizsgálati metódusnál, akkor az egyénre szabott valós megoldás könnyen a szőnyeg alá kerülhet. Ehhez szintén a már említett önismeret szükséges, melynek a testtudatosság egy fontos része, ha valóban ismerni szeretnénk lényünk működését. Ezt gyakorolni alapfokon bármilyen keleti mozgásrendszerrel lehetséges (jóga, tai-chi, chi-kung, pilates etc.), de szükséges lenne a tömeg- és versenysportokba is behozni, nem beszélve a mindennapokról, amikor is egy-egy séta alkalmával remek lehetőség nyílik arra, hogy csak egyszerűen figyeljünk a légzésünkre (miként áramlik a levegő az orron keresztül a tüdőbe), milyen izmok aktivádnak minden lépés alkalmával (mikor feszül meg a has, mikor a comb, a vádli). Ezek apró dolgok, de ha szokásunkká válnak, akkor sokat tehetünk önmagunkért, érzelmi világunkért, hogy többek között oldjuk a bennünk dolgozó félelmeket már csak azzal is, hogy épp nem foglalkozunk velük, nem kapnak figyelmet, energiát.
A mindennapokban ránk zúduló hírek által olyan folyamatos félelemben vagyunk tartva, hogy az egészségügy többek között azért is le van terhelve, mert már aprócska, szükségszerűen nem orvost igénylő dolgokkal is szakértőhöz fordulunk. Ez persze azért is lehetséges, mert a jelenben nem a megelőzésen van a hangsúly, hanem a kezelésen, ha már megvan a baj.
Egyébként sajnos a mai világunk minden részére ez a jellemző, mert egy autószerelő is sok esetben (tisztelet a kivételnek) csak akkor foglalkozik járművünkkel, ha már közel van a mozgásképtelenséghez, vagy balesetveszélyes vele közlekedni.
Emlékszem, nagypapám a 90-es években még minden évben vitte a Ladáját a szerelőhöz, hogy az ellenőrizzen rajta mindent, hogy ne legyen baj. Nem is volt vele gond sose. Gondozta az autót, ahogyan magára is figyelt.
Ez a szemlélet már bizony kihalóban van, de épp ezt kellene visszahozni, vigyázni magunkra, vigyázni az értékre: az életre.
Visszatérve a betegséghez, a nyugati akadémikus orvoslás mellett sok más rendszer van, melyek egészen más nézőpontból vizsgálják az ember kibillent állapotait, legyen szó akár a kínai-, akár a védikus gyógyászatokról, vagy éppen a nem olyan régen felbukkanó germán új medicináról, ami a kibillent állapotokat lelki traumák okozta elváltozásoknak tulajdonítja, s a nyugati ember számára is könnyedén megérhető formában mutatja be ennek működését.
Ebben a szemléletben egy-egy betegség állapota egy úgy nevezett helyreállítási időszaknak is megfeleltethető, amikor is a testünk éppen egy-egy konfliktus megoldása után igyekszik visszaállítani az eredeti (egészséges) állapotot. Hogy ez ne okozzon újabb traumát, ehhez bizony meg kell érteni testünk és lelkünk kölcsönös, egymásra ható működését. Ha ezeket szétválasztjuk, akkor az egész-ség törik meg.
Így önmagában egy betegség nem feltétlenül jelent rosszat. A kérdés, hogy egy létrejött fizikai állapotot, elváltozást képesek vagyunk-e magunk (vagy más, hozzáértő segítségével) összefüggésbe hozni lelkünk állapotával, kisebb-nagyobb konfliktusainkkal. Egy krónikus vérnyomásproblémát sem úgy kellene kezelni első kézből, hogy azonnal gyógyszerekkel módosítjuk, hogy az beálljon egy standard értékre, hanem önvizsgálat, megfigyelés mentén megvizsgálni, lelki, avagy pszichés szinten milyen konfliktus következménye lehet, s azt a konfliktust igyekezni megoldani. Persze, ha már orvoshoz fordultunk a tünettel, akkor ennek megértéséhez rajtunk kívül szükségeltetik egy rugalmas szemléletű orvos is, aki az egyént is látja.
Hiszem, hogy testünk egy roppant intelligens, érzékeny rendszer, egy tökéletes alkotás, melyben minden apró mozzanatnak értelme és jelentősége van, s az önvizsgálat, az önismeret elengedhetetlen ahhoz, hogy állapotainkat jól tudjuk értelmezni, kiegészítve indokolt esetekben más gyógyító személy segítségül hívásával.
A betegség lehetőség
A társadalom saját egészségügyi normái szerint betegnek ítélt ember a tenni akarás képességével rendelkezik, olvasható az Egészségtudományi fogalomtár betegségről szóló megfogalmazásnak az utolsó mondatában.
„… a betegség olyan állapot, ami rendelkezik azzal a képességgel, hogy valamilyen a gyógyításra vagy a megelőzésre irányuló egészségügyi tevékenységet indítson el.”
Ez óriási potenciál, de mégsem ezt erősíti az egészségügy, hanem helyette betegségtudatot gerjeszt. Elhiteti velünk, hogy ha valami kimozdul egy egészségesnek hitt állapotból, akkor gyógyszerek, kemikáliák folyamatos szedésével leszünk képesek visszaállítani egészségünket, ezzel pedig azt sugallva, hogy ezen szerek nélkül tehetetlenek vagyunk állapotunkat illetően, s ha ezt elhisszük, magunk is kívülre helyezzük a teljes megoldást.
Persze ilyen helyzet kialakulásában nagy ludas a külvilág is, de nem győzöm hajtogatni, hogy az egyén felelőssége még nagyobb, ugyanis ha nincs meg önmaga belső világával a stabil kapcsolata, akkor a külvilág rángatja a rá zúdított impulzusok által. Ha pedig az egyén hagyja, hogy ez a lavina napi szinten elsodorja a félelemkeltés – úgy mint, média, reklámok, plakátok, filmek – eszközei által, ide értve a tekintélyszemélyek megszólalásait is, akkor előbb utóbb észre sem fogja venni, de nem lesz saját véleménye, mert csak azt fogja visszhangozni, amit hallott, látott. Önmagában már ez is beteg állapot, mert egy olyan nézőponttal azonosul, ami nem az egyén perspektívája, de a külvilág azzá tette.
A betegség olyan, mint a válság: arra hívja fel a figyelmet, hogy változásra, VÁLTOZTATÁSRA van szükség, mert az addig fenntartott rendszer nem az életet szolgálja, valamit másként kell csinálni.
A betegség minden esetben figyelmeztetés arra, hogy álljunk meg, lassítsunk, gondolkozzunk el, vizsgáljuk meg életünk hol szorul változtatásra ahhoz, hogy teljes életet élhessünk, hol építhetjük újra, erősíthetjük meg a lélek és a test kapcsolatát.
A változás ugye nem elég, mert az többnyire csupán egy megélt, passzív folyamat. Cselekvésre van szükség, tettekre, tágítani határainkat, újabb nézőpontokat keresni egy adott helyzetre, problémára. Ez nyilván nem egyszerű, viszont nehéz. Ám ezek a nehézségek azok, amik újabb szintre emelnek minket a Teremtésben betöltött szerepünkben, ami nem csupán a húsra és vérre korlátozódik, hanem egy transzcendens létre is, melynek van egy fejlődési íve.
A betegségre – ahogyan a válságokra is – tekinthetünk lehetőségként. Ezt félelemmentesen is meg lehet élni, ha tudatában vagyunk annak a gondolatnak, hogy minden ami történik, értünk van. Természetesen azt nem a történés idejében kell pontosan kielemezni, hogy miért éppen az és úgy történik velünk ahogy, mert az ilyen jellegű megértések sokszor csak egy nagyobb időtávlatból világosodnak meg, mivel nem látjuk a teljes utat s annak hozományait. Itt bizony szellemünkre, az életbe vetett hitre tudunk támaszkodni, ami hatalmas erővel bír még az anyag birodalmában is.
A magam életét idehozva példának, ha a gyermek-, a kamaszkorra, vagy épp a fiatal felnőttként eltöltött élethelyzeteimre gondolok a velem született nyitott gerincem okozta korlátai mentén, akkor bizony volt benne fájdalom (főleg lelki), s nem mondom visszagondolva sem, hogy könnyű volt. Viszont elvezetett egy olyan helyre, ahová enélkül az állapot nélkül nem biztos, hogy eljutottam volna.
A befelé fordulás, az introvertáltság, a közösség nélküli élethelyzetek nem csupán az egyedüllét csodás pillanataival ajándékoztak meg, de sokszor a magány szorító érzése is mélyen a földbe nyomott, ahol saját mélységeimet ismerhettem meg. Egy olyan belső világot, mely mostanra ismerőssé vált, komfortosan járok benne, és már könnyedén meghatározza a külsőt. Tele van fénnyel és persze sötétséggel, de mind az enyém. Ebben a világban a sötéten, ridegen tátongó helyek (személyiségem legsötétebb pontjai, a legnagyobb illúzióim) még a mai napig szorongást váltanak ki belőlem, mert hiába érzem, hogy mögöttük egy virágos kert van, mégsem jutok el a kertig. Ennek a helynek a megismeréséhez bátorság kell, amely erőforrással hiába rendelkezem, nem mindig tudom előhívni.
Ez egy folyamat. Lépésről lépésre haladok, és majd csak idővel válik láthatóvá, értelmezhetővé, hogy merre és hogyan teljesedik ki életem. Ám a következő lépés megtételéhez mindig vannak lehetőségek. Ha nem kint, akkor bent.
Nem sokkal korábban több napos lázas állapotban feküdtem, ami elég erőteljesen hívta fel a figyelmem az életem tanult mintáira, amelyek végett sokszor csak mellékszereplőnek éreztem magam saját filmemben (bár azért megérdemeltem volna egy Oscar-t).
Közel tíz napig feküdtem 39-40 °C közötti lázzal, s az első napokban a napi egybefüggő alvással töltött idő nem lépte túl a 25 percet. Semmi más tünetem nem volt, csupán a láz és a gyengeség.
Mivel roppant intelligensnek tartom a testem, így sokszor hagytam a lázat dolgozni még bőven 39 °C felett is. Ez idő alatt nem érzékeltem a kialvatlanságból adódó tüneteket sem, figyelmem szinte folyamatosan az életem mintázatát vizslatta éjjel-nappal. Láttam magam megrekedve, ahogyan kreatív energiáim belém szorultak, s feszítenek (s emelik meg vérnyomásomat akár 200 fölé is). Kitörni vágynak, de az életről belém sulykolt anyagi részhez való kötődés ezeket rendre hárította, mert meg kell élni, ki kell fizetni a számlákat valamiből. Ez nem egyedi minta, sokunkat ez vezérel, de már évek óta éreztem magamban, hogy elég! Főnix madárrá kell válnom, elégnem, s hamvaimból újjászületve repülnöm.
De az anyag mindig visszahúzott. Ezúttal azonban éreztem a késztetést, hogy agyi idegpályáimat újra huzalozzam, hogy egy új életnek adjak helyet, mert a korábbi életmód tovább nem folytatható. Sokáig égtem (értem itt a lázat és a lelkemben felszabaduló energiákat), addig mígnem rá kellett jönnöm, hogy ez idáig még sosem mertem teljesen elégni, meghalni. Nem volt merszem feladni korábbi életem, s emiatt nem is tudtam megszületni, csak vergődtem, mint egy csapdába szorult madár. Ezúttal azonban nem eresztett a lélek igazi vágya, s a szellem és a test megadta magát.
Ez a pár nap olyan erőteljes volt, hogy addig nem is ment le a lázam, amíg el nem engedtem azt ezt megelőző mintáim, s hagytam, hogy új ember szülessen meg bennem. Amikor sikerült az elengedés, megszületett az új élet, az új gondolati, érzelmi szál, mely újabb idegpályákat hozott létre (ez persze fejfájásban formájában is megmutatkozott), miszerint előtérbe helyezem kreatív energiáim, s azzal foglalkozom, amitől tényleg azt érzem, élek. Ekkorra már voltak hosszabb idővel töltött alvásaim, s álmomban olyan lemondónyilatkozatokat írtam alá, melyek korábban megkötöttek a változás felé vezető úton: ez többé nem az én dolgom; az eddig sem volt az én dolgom; ez a batyu sem az enyém, az a kereszt is lerakható.
Ahogy lelkemben elcsendesedett a vihar, úgy testem is kezdet reagálni rá. Bár nagyon lassan ugyan, de fokozatosan kaptam erőre, s vágtam bele életem új szakaszába, s adtam hálát a betegségnek, a lehetőségnek, hogy megállhattam, és újabb helyeket fedezhettem fel belső világomban, melyek mostantól nagyobb hangsúllyal vannak jelen életemben. S a hála, melyet azóta is érzek, nem csupán ezeknek szól, hanem a környezetemnek is: barátoknak, akik akár az anyagi javakat sem sajnálva támogatják utamat, s kiváltképp feleségemnek, aki mindvégig mellettem volt, s háttérbe szorítva saját lelki igényeit, társamul szegődve az új kalandban fogja kezem, hogy együtt emeljük szívünket a fény felé.
A Teremtés alkalmazkodik
Témaindítónkhoz, az Ép testben ép lélek mondáshoz visszatérve, meg kell jegyeznem, hogy ugyan a természetre mondják, hogy egyensúlyra törekszik, de ezt koránt sem úgy kell elképzelni, ahogyan mi emberek a civilizált társadalmunkban rögzítettük tudatunkban, kidolgozott szabályok, keretek mentén.
Az emberi gondolkodást a materializmus révén mára már erősen meghatározó rész a tudomány és annak közleményei. Ezek a közlemények sajátos egyensúlyokról és normákról szólnak, s amelyek nem feltétlenül húzhatók rá minden rendszerre, főleg, ha a gondolkodás mellett teret kap az érzelem, az objektivitás mellett pedig a szubjektivitás, amik világunk felfoghatatlan változatosságát igazolják, kinyitják a teret, a valóságot. Ennek szellemében a teljesség és a káosz mindenkinek mást és mást jelent.
Például a félig teli – félig üres pohár több nézőpontból vizsgálható az optimista-pesszimista pároson kívül, hiszen lehet, úgy is nézni rá, hogy a kelleténél nagyobb a pohár, vagy éppen még van hely a többletnek, vagy esetleg nem a pohár a lényeg, hanem a tartalom, s nem kell, hogy az edény legyen a vizsgálódás mércéje.
A káoszt pedig csak a tudatlanság hozza létre, mert önmagában a káosz is csak bizonyos nézőpontból érthetetlen és rendszertelen.
Jelen kultúránkban az egészségügyi normák alapján meghatározott fogyatékosságokat megfigyelve (beleértve a magamét is) érdekes dolgokra lettem figyelmes, ahogy nyitott szemmel és szívvel járom a világot. Számomra úgy tűnik, hogy a természetben minden azon fajta egyensúlyra törekszik, hogy a teremtés különböző részei kiegészítik egymást egy adott rendszerben. Ahol egy területen hiány van, ott megjelenik valami, ami ezt a hiányt kárpótolja és cserébe – ha úgy tetszik – többlettel rendelkezik valami másból, s a hiányt pótolva a rendszernek ezen része erősödik fel, hogy a hiányt megtámogassa.
A kompenzálásról szóló példám a saját életem. Sosem tudtam futni, járásom bicegős, lábaim gyengék. Viszont a kezeim roppant kreatívak és mindenből alkotni akarnak valamit. Szinte állandóan folyamatos mozgásban vannak, s élni akarásom nagy lelki erőből táplálkozik, bár ez nyilván nem mérhető térfogatban, súlyban. Az egyedüli mércém a saját életem, honnan hová jutottam eddig, tehát az összehasonlítás alapja nem egy másik embertárs, hanem önmagam.
Mivel lábaim ereje igencsak limitált, de azért tudok biciklizni, így egy-egy magaslatra való feltekeréshez nem az izom, hanem a lelki erőmet tudtam használni, így nem tűnt nagy kunsztnak felmenni két keréken akár Dobogó-kőre, akár a Bükk-fennsíkra.
Az, hogy a Teremtés alkalmazkodik, s közben kompenzál, számomra mára egyértelmű, ám arra csak fokozatosan ébredtem rá, hogy nem véletlenszerűen teszi ezt, hanem pontosan olyan erőkkel, képességekkel ruház fel gyengeségeim mellett, amik ahhoz kellenek, ahová nekem ezt a testet használva el kell jutnom, legyen az külső, avagy belső cél, ideális esetben (ahogyan a világ van és létezik) mindkettő egyszerre, hiszen egyiket sem vizsgálhatjuk a másik nélkül.
Nem szabad a világ részeit csupán mikroszkóp alatt vizsgálnunk, mert akkor eltűnik az egészről alkotott képünk, s elveszünk a részletekben. Egyszerre kell, hogy képben legyen a rész és egész.
Nézz fel az égre!
Nyilván roppant nehéz ezeket a dolgokat elmagyarázni egy matériában rekedt léleknek, aki nem érzékeli csak az anyag sűrű jelenlétét, s talán az éterit már tagadja is. Ez egy csapdahelyzet, mert azért érzi az anyag súlyát magán, az életén, mert mással sem foglalkozik csak ezzel a minőséggel.
Ha az égre emeljük tekintetünket, s nem lefelé nézünk, akkor a test is ráhangolódik egy másik síkra. Ezt már maga a testtartás is jól mutatja, hiszen amikor vállainkat mázsás súlyok, feladatok nyomják, tekintetünk a földet pásztázza, akkor a mellkasunk beszűkül, a szív bezár. Azonban, ha tudatosan felfelé tekintünk, akkor testünk felegyenesedik, a mellkas megemelkedik (jobban kapunk levegőt), a szív kinyílik (a vérkeringés megindul), a gerinc egyenessé válik és máris összeköti a földet az éggel. Ezzel megjelenik egy másik minőség az életünkben, melyre ha rendszeresen és egyre több figyelmet fordítunk, akkor a világnak addig egy ismeretlen része is feltárul előttünk.
A társadalmi normák által meghatározott ép test nem feltételez ép lelket, sem fordítva, de nem is zárják ki egymást. Ahogyan feleségem szokta mondani: Jel az, amit annak tartunk. Így az ép is az, amit annak tartunk.
A Teremtés tökéletes, de ahhoz, hogy ezt lássuk, el kell engedni a matéria kizárólagosságát, s figyelmünket olyan dolgokra összpontosítani, amik bennünket összekapcsolnak a Teremtés egészével. S ez még mindig nem egy végcél, mert nem egyedül vagyunk. Aki lemaradt, nem hagyjuk ott, nem az individuális törtetés a cél, hiszen közösségben kell gondolkodni, élni, segíteni egymást. Akár csak a magunk élete példájával, azzal, hogy önazonosak maradunk, és a belső magunk rendíthetetlenül kapcsolódik a Teremtéshez, a Teremtőhöz minden külső, elszakítást támogató impulzus ellenére.
Az isteni tudat (igazságosság, együttérzés, önzetlenség) itt van bennünk, csak hagynunk kell megnyilatkozni.
Itt, a végén, szeretném megköszönni és tiszteletemet kifejezni minden gyógyításra felesküdött embernek, aki odafigyelve a betegre – tiszteletben tartva annak személyes hitét és világnézetét – segíti a gyógyulni vágyót, hogy teljes, ép életet élhessen abban a testben, amivel éppen dolgozik a lelke.
