Mai világunkban, az egyre gyorsuló idő mellett kevesebben tudnak, szeretnek olvasni. Ugyan a könyvek, történetek mindig is sok embert vonzottak, de a versek sokszor a háttérbe szorultak. Ezen igyekszünk segíteni azzal, hogy Balázsi Tünde Gabriella verseit élő hanggal mutatjuk be, a szerző előadásában. Ily módon közelebb kerülhetünk ahhoz a világhoz, ahol ezek a versek megszülettek.
Ehhez segítség egy kis zenei aláfestés, hogy a hangok világa teljesebb élményt nyújtson a hallgatónak.
Hol van az Isten? – kérdezed tőlem. Elhallgatok. Csendem visszhangzik darabokban, majd szelíden összeáll halkan. Az egészen „itt és most”-ban. A kimondottakban, a kimondhatatlanokban. Idézem vissza sorra az utat, a múltból a jelenemig tartó mozdulatokat, amikből kirajzolódik számomra egészen.
Hol volt az Isten? – Bennem: a vágyban, a sürgető, békés, kitartó, forró szerelmes kutatásban, hogy éreztem, tudtam, vágytam és hittem, hogy valaki mindig is várt és szeretett engem. Ott volt az ürességben: a be nem teljesedett remények üregében, a felszín alatti kamra-mélyben, a csendben, ami a szívem mélyén megtart engem. Ott volt ugyanakkor erőben, indulatban, sorsokat fordító, helyzeteket változtató akaratban, tettekben, szavakban. Közöttünk. A mindnyájunkat egyaránt átölelő mozdulatában, amikor szerettünk. Bennünk. Ott volt minden fájdalomban, amit letettünk vagy le sohasem tettünk; ott volt minden szomorúság mélyén, és amikor kértem vagy nem is kértem: Ő megadta békém – Őbenne. Csendesen átölelt s belépett szívembe.
Hol lesz az Isten? – Ott lesz Ő mindenütt, mindenben végérvényesen és visszavonhatatlanul, ahol mindig is volt és van; amikor lelkünk felébred és a parthatár bennünk visszavonul a végtelen óceánba. Ott és akkor, amikor kirajzolódik arcunkon szent Arca és Arcában egészen végérvényesen és visszavonhatatlanul kirajzolódik majd igaz énünk. Amikor bárhová mozdulunk, bárhogyan gondolunk és érzünk: Őbenne élünk.
2019. január
Olyan volt minden, mint az álom
és ébrenlét között hintázó játék,
szorongásból az oldódásig
előzték különös, éber esték
az adventi ködben jöttödet.
A tizennegyedik decemberi napra,
a csendben halkan földre ringatózva
ránk rázta édes terhét az ég,
megnyílt áldón a mennyei dunyha:
a téli tájban komótos, lusta
mozdulatokkal görbült a budai utca,
szállongva bélelték ünnepire
a kavargó, hópihe-forma angyalok,
majd csöngetve rándult a villamos,
felszálltam, át az időn túlra.
Emlékezetem már összemos
kéket, fehéret, színkavalkádot,
égit és földit egy végtelenben.
Reggelig imákat dúdolt a szívem:
rád várva kórházi szent kórteremben,
aztán a valódi megérkezésedig
megtelt időben, éberen félig
és félig átlebegve rejtett tereken,
megérkeztél hozzánk, erő és kegyelem.
Lágy és határozott, régről ismerős
alakban hoztál reményt, kedvességet.
Jöttél játszani igaz emberséget.
Hoztál komolyságot, derűvel gazdagon,
hanggal és színekkel varázsolsz szabadon,
tiszta szívvel írsz a láthatatlan könyvbe
soha el nem múló, szép történetet,
tápláló igévé teremted életed!
Azóta minden nap ajándékba adlak
nyílni napvilágra, sugárzó vigasznak!
Azóta minden nap csendben, hiszen érted,
köszöntelek és megköszönlek Téged!