Mai világunkban, az egyre gyorsuló idő mellett kevesebben tudnak, szeretnek olvasni. Ugyan a könyvek, történetek mindig is sok embert vonzottak, de a versek sokszor a háttérbe szorultak. Ezen igyekszünk segíteni azzal, hogy Balázsi Tünde Gabriella verseit élő hanggal mutatjuk be, a szerző előadásában. Ily módon közelebb kerülhetünk ahhoz a világhoz, ahol ezek a versek megszülettek.
Ehhez segítség egy kis zenei aláfestés, hogy a hangok világa teljesebb élményt nyújtson a hallgatónak.
Az elhangzott művek alatt megtalálható írott formában az adott vers, valamint Tünde némelyikhez hozzátett szabadon pár gondolatot is, melyekről így ír:
"Vágyom az Igaz Szót, a lehető legpontosabb és legigazabb megszólalást. Vágyom a kimondhatatlan titkot meg nem sérteni, csak egyre egyszerűbben érteni."
Fények és árnyak a sűrűre szőtt csendben.
Tartod a szeretet jelképét kezedben.
Minden homályosan áttetsző, igaz,
tartod a szívemet – olvatag viasz
pecsétnyomódba lágyan ágyazódva -–
örök kő oltáron, fényfa ölelésben.
Ez a küldetésed.
Ez a vigasz.
És megereszkednek a falak
És beomol a föld
És kiürülnek a szavak
A csend mindent betölt
És áttetszik a kín
És mégis van bocsánat
Feszüljön bár az ín
És csordul halk gyengéden
És összegyűl a mélyben
És foszlik mind a gátlás
Irgalom
És megváltás
Csak vársz és csöndesen hordozod megint néma árulásom.
Már megint mindent túlbonyolítottam, csak zajosan rombolom békédet
és nem értem, hogyan lehet, hogy minden alkalommal hozzád futok,
és már rég nem értem, miért engedsz át magadba mindig, újra meg újra,
szent kikötődbe, Uram.
Te nem vagy velem boldogtalan?
Mert elhagylak majd megint, te is tudod és én is tudom most már,
és újra megtöröm a kimondhatatlant, az Egyet,
amiért élni jöttem e földre, amiért itt még jelen vagyok.
Óvd meg előlem hát legfőbb titkaid,
ne mondd el őket, amíg többé itt nem lesz maradásom,
és ha befogadsz majd végleg, engedékenyen,
adok vállaimon helyet, hogy teredet megoszthasd, terhedet enyhíthesd, ha kéred.
Megváltóm, maradj velem, míg hozzád érek!
Számomra minden próbálkozásom, amellyel valami szépet, jót és maradandót vágyok megélni és átadni egyszerre, a bensőmből vezérelt mozdulat, a szó a csendből, amely a csendbe térhet. Ez a megtérés maga. Naponta, szüntelen. S mondhatom, hogy velem mindig szelíden bánik a belső Hang, amely számomra Isten hangja. Ha hagyom, megjelenik, ha túlharsogom, visszahúzódik bennem és vár rám. Szüntelen.
Néha kiemelkedik ebből az Isten-élményben élésből és vágyból egy-egy mozzanat. Történések, amelyek markánsan meghatározzák a rákövetkező éveket. Azt, ahogyan élek, ahogyan lenni szeretnék azután, hogy azt megtapasztaltam.
Ez a vers is ilyen élményből született. Amikor legkisebb fiam – érzéseim szintjén, s talán valósággal is – újraszületett. Mert volt egy komoly és váratlan betegsége, amely egy ponton magában hordta a lehetőséget, hogy ő eltávozik közülünk. Ez a bizonytalan, halálosan komoly feszültség tartott olyan mélységben engem, ahol a Miatyánk rövid imáját hosszú órák alatt tudtam csak szívből elmondani. Az imám alatt megéltem a teljes bizalmat Isten iránt, majd az abból született csodát, hogy életet adott fiamnak, a naponta tapasztalt gondoskodást, amellyel őrizte őt e pillanatig, s a dermesztő döbbenetet, hogy milyen törékeny és illanó lehet a test élete, s mennyire nem áll birtokunkban rendelkezni felette. A tehetetlenséget, hogy milyen képtelenség átadni valamit, amivel nem is rendelkezünk, az életünket, az életet magát, s hogy mennyire lehetetlen megragadni a bizalmat, amivel mégis mintegy felemelkedve az Ő magasába, Krisztus erejével újra felajánlani mindent, amit kaptunk tőle. Közte akár a legszeretettebb személyeket is. Most és akkor a fiamat. Vele sikerült. Rövidke pillanatokig. Ezután velem maradt – a teljes és minden emberi értelmet felülmúló béke. A teljes belső csend. A „minden-egy” eufórikus békéje. Érinthetetlen lettem, s e szent körbe vontam fiamat. Vagy inkább, kiárasztotta rá is békéjét az Isten. Fiam felépült, csodával határos módon. Nem először az életében. Bennem a hála meleg, bensőséges ereje rezgett.
S később megtörtem mégis e szent és megközelíthetetlenül szépséges békét. Megtörtem békém csendjét. Újra beleálltam a hétköznapi töredékességbe. Aggodalom, feszültség és békétlenség járt át. Mint sokadszor már életemben. S rápillantva magamra, nagyon mély szomorúságot éreztem. Akkor, mintha az Ő szemével látnám magam, meghajoltam előtte újra. Ez volt az igazi megtérésem. Újra, Őhozzá. Ez a szomorúság késztetett arra, hogy leírjam, kiírjam magamból, szavakba oltsam, amit érzek. A kimondhatatlant kimondani. Mert kell az én és kell a mi is. Mert itt, e világban vágyva vágyunk valami teljességre, de ennek elengedhetetlenül része a részre törtség és megtöretettség is. Mert ebből jutunk el igazán a legteljesebb békére és egységre. De hitem szerint csakis azzal az egyetlennel, a Megváltóval, aki vár szüntelen.
{A többit le nem írhatom, mert nincs rá jó szó, se fogalom. A legjobban e vers közelíti meg, amit érzek. A te élményedet éld meg te. Esetleg oszd meg velem. Így is közelíthetünk egymáshoz. Így is teljesedhetünk a közösségben, ahol minden egyes élet pótolhatatlan, örök ígéret és beteljesülés is egyben. Ahol szabadon lehetünk egyek az egyben.}
2022. december 5.
Várta az ég, hívta a tenger, szelíden dúdolt ős ringatót néki az élet.
Sokáig tartott, míg válaszolt rá, s ércesen rekedt, rég barázdált hangon,
mint ki sebződésig munkálkodik cizellált, apró, finom nüanszon,
hangokra törve énekelt.
Ígéretek és tagadások, remények, vágyak, számítások, beteljesedett
és soha meg nem érő várakozások lüktető, forró áramába hullt,
s míg zuhant, csak zuhant életébersége, lassan át- meg áthatotta a múlt
és a jelen árnyjátéka.
A szíve vette előre a jelet: aritmiás, mély izgalommal repdesni kezdett,
majd izzadságcseppel megválaszolva a remegve vágyott invitát,
kettőzött irgalommal csitítva agyában a fel-felrémlő, örökös vitát
önmagával, dallamra kelt.
Dalára ekkor fényesedni kezdett időrágta teste, és a sebek rajta
fénylő jelekké magasztosultak, s felöltöztették, mint drága ékszerek,
örökös ünnepbe bújtatták lelkét szárnyas, szép kezek, míg letisztult róla
a megtört idő sűrű hordaléka.
Megvehetetlen, de eladható.
Élete olykor csak tiszavirág.
Legombolható, mint megalkuvó
testről leválni készülő,
elárvult tisztaság rideg esten.
Megkereshetetlen, de megtalálható,
mint kihűlő szerelem hideg testen.
Amikor épp vesztenéd el, akkor éred tetten.
Hol van az Isten? – kérdezed tőlem. Elhallgatok. Csendem visszhangzik darabokban, majd szelíden összeáll halkan. Az egészen „itt és most”-ban. A kimondottakban, a kimondhatatlanokban. Idézem vissza sorra az utat, a múltból a jelenemig tartó mozdulatokat, amikből kirajzolódik számomra egészen.
Hol volt az Isten? – Bennem: a vágyban, a sürgető, békés, kitartó, forró szerelmes kutatásban, hogy éreztem, tudtam, vágytam és hittem, hogy valaki mindig is várt és szeretett engem. Ott volt az ürességben: a be nem teljesedett remények üregében, a felszín alatti kamra-mélyben, a csendben, ami a szívem mélyén megtart engem. Ott volt ugyanakkor erőben, indulatban, sorsokat fordító, helyzeteket változtató akaratban, tettekben, szavakban. Közöttünk. A mindnyájunkat egyaránt átölelő mozdulatában, amikor szerettünk. Bennünk. Ott volt minden fájdalomban, amit letettünk vagy le sohasem tettünk; ott volt minden szomorúság mélyén, és amikor kértem vagy nem is kértem: Ő megadta békém – Őbenne. Csendesen átölelt s belépett szívembe.
Hol lesz az Isten? – Ott lesz Ő mindenütt, mindenben végérvényesen és visszavonhatatlanul, ahol mindig is volt és van; amikor lelkünk felébred és a parthatár bennünk visszavonul a végtelen óceánba. Ott és akkor, amikor kirajzolódik arcunkon szent Arca és Arcában egészen végérvényesen és visszavonhatatlanul kirajzolódik majd igaz énünk. Amikor bárhová mozdulunk, bárhogyan gondolunk és érzünk: Őbenne élünk.
2019. január
Ingó köveken nyiladozik életem,
billen, majd helyreáll, szívem ütemére jár.
Villó, tünde lény, botladozik ág hegyén,
majd táncra penderül, szoknya szélben szétterül.
Lendül, meg nem áll, ágról ágra, lombra száll,
hajlik, tekereg, hímezi a kék eget.
Bomlik, csöndbe hull, magába tér, elcsitul,
foszlik az éj ködében, fonál Isten tenyerében.
Olyan volt minden, mint az álom
és ébrenlét között hintázó játék,
szorongásból az oldódásig
előzték különös, éber esték
az adventi ködben jöttödet.
A tizennegyedik decemberi napra,
a csendben halkan földre ringatózva
ránk rázta édes terhét az ég,
megnyílt áldón a mennyei dunyha:
a téli tájban komótos, lusta
mozdulatokkal görbült a budai utca,
szállongva bélelték ünnepire
a kavargó, hópihe-forma angyalok,
majd csöngetve rándult a villamos,
felszálltam, át az időn túlra.
Emlékezetem már összemos
kéket, fehéret, színkavalkádot,
égit és földit egy végtelenben.
Reggelig imákat dúdolt a szívem:
rád várva kórházi szent kórteremben,
aztán a valódi megérkezésedig
megtelt időben, éberen félig
és félig átlebegve rejtett tereken,
megérkeztél hozzánk, erő és kegyelem.
Lágy és határozott, régről ismerős
alakban hoztál reményt, kedvességet.
Jöttél játszani igaz emberséget.
Hoztál komolyságot, derűvel gazdagon,
hanggal és színekkel varázsolsz szabadon,
tiszta szívvel írsz a láthatatlan könyvbe
soha el nem múló, szép történetet,
tápláló igévé teremted életed!
Azóta minden nap ajándékba adlak
nyílni napvilágra, sugárzó vigasznak!
Azóta minden nap csendben, hiszen érted,
köszöntelek és megköszönlek Téged!