Blog – Véka Alkotóműhely

Szimbiotikus mitológia, avagy az ezerarcú hősök

Posted on 2026.05.16. by Naru / 0 Comment

Ebben az írásban folytatom a diabolosz, a szétválasztó kultúra mélyebb vizsgálatát, megnyitva azt a cikksorozatot, amelynek a diabolikus szimbólumokról szóló gondolataim szolgáltak bevezetőül. A most következő rész az Ébresztő: egyfajta szembesítés kultúránk legmélyebb rétegeivel. Szó lesz benne a Joseph Campbell-féle hős-mítoszról, a „legyek” zsongásáról, valamint egy új mitológia születéséről.

Évek óta figyelem magamat, a környezetemet és kultúránk alakulását, s újra meg újra azon ütközöm meg, mennyire kiéleződött az individuum és a közösség közötti ellentét. Mintha az utóbbi időben minden kizárólag az önmegvalósításról szólna – arról a folyamatról, amely az egyént módszeresen kiszakítja a közösségből. Ez a kortárs kultúra egyik legveszélyesebb vakfoltja, ugyanis az önmegvalósítás szent tehénné válása valójában az a pont, ahol az egyéni szabadság átfordul a teljes elszigetelődésbe és a rombolásba. Ez a fajta önmegvalósítás a rákos sejt logikája: a saját burjánzását mindenekfelett állónak tartja, miközben felemészti és elpusztítja a gazdatestet – a közösséget.
De hogyan függ össze ez a jelenség a campbelli mitológia kritikájával és a diabolikus működéssel?

A témát azzal szeretném kezdeni, hogy Joseph Campbell munkássága, amit a mítoszkutatás terén véghezvitt, megkérdőjelezhetetlen. A személyiségfejlődés szempontjából pedig kulcsfontosságú, hiszen a tudatalattiban rejlő kihasználatlan lehetőségeket segít felfedezni, felszínre hozni, és integrálni a tudatunkba. Ahogyan Jung megfogalmazta: "A mítoszok az első és legfontosabb pszichés jelenségek, amelyek feltárják a lélek természetét."

Jómagam is nagy tisztelője vagyok Campbell munkásságának. Szeretem az ezerarcú hős-t felvonultató világokat, mint például a Star Wars története. Tolkien-től A gyűrűk ura is ott lapul a hőst felvonultató kedvencek között, azonban úgy éreztem, időszerű lenne egy kicsit más megközelítésből is ránézni a világra, s benne az emberre, és az útra, ami túlmutat a campbelli mintán. A hős útja ugyanis a kortárs kultúrában elszabadult és olyan korszakot hozott elénk, amelyben az egyén már teljesen elszakad attól a közösségtől, amelyben addig élt.

A legtöbb modern fantasy és mítosz-újraírás a Campbell által leírt monomítoszra épül: elhívás, a határok átlépése, megpróbáltatások, alászállás a mélységbe, átalakulás, majd a hőssé válás – az egyén kiteljesedése individuumként.
Amellett, hogy ez egy rendkívül kifinomult struktúra, ez valójában egy csapda is. Csak ideig-óráig működik, mert végül mégiscsak csupán földi hős maradsz, s ezzel elvágod magad az isteni kapcsolattól. Ez a campbelli örökség ma már nem felszabadít, hanem passzív fogyasztóvá tesz. Noha fontos a személyiségfejlődés szempontjából, de az elválasztó szimbólumok zsongása hat az elme kollektív tudatalattijára, ami azt a torzulást eredményezi, hogy az egyén a fontos.

Számomra a valódi kaland ott kezdődik, ahol a hős útja véget ér: azon a ponton, ahol rájövünk, hogy nem egyetlen Megmentőre van szükségünk, hanem egymásra és a Teremtéssel való eredeti egységünk visszaállítására. Campbell mítosza azonban olyan mélyen belénk ivódott, hogy szinte a gravitációval érezzük egyenértékűnek – nehéz ellene írni, mert még a nyelvünk is erre van huzalozva.
Az ezerarcú hős alapmű, de valójában egy olyan korszak szülötte, amely az egyéni diadalt, az ego felemelkedését és a „kiválasztottság” mítoszát állította a középpontba. Hollywood pedig ezt a sablont a végletekig leegyszerűsítette: a hős elindul, legyőzi a sárkányt, és egyedül – vagy egy szűk elit élén – megmenti a világot.

Campbell monomítosza egy olyan térképet adott a kezünkbe, amelyen csak egyetlen pont ragyog: az Én. A mítoszkutató azt tanította, hogy a hősnek el kell hagynia a faluját, hogy egyedül vívja meg harcát a sötétséggel. Ez az individuum hamis dicsőítése. Ez a séma működik – de van egy spirituális korlátja: a központ mindig az egyén.

Az önmegvalósítás mindenhatósága folyamatosan jelen van mindennapjainkban: a médiából, az ezoterikus tanokból, a filmekből és a könyvekből is ez árad felénk. Ez a nyomás könnyen vezet oda, hogy az egyén a közösséget a háttérbe szorítja a saját, önös érdekei miatt, hiszen minden irányból azt sugalmazzák felé, hogy mindenáron meg kell valósítania önmagát. Ez a fajta gondolkodásmód egyenes út az elidegenedés felé. A 20. századot túlélő hős-modellünk ma egyszerűen megbetegszik a saját egójától. Legyen szó mozifilmről vagy politikáról, még mindig arra a bizonyos „Kiválasztottra” várunk, aki majd helyettünk vívja meg a csatáinkat. Ugyan Campbell eredeti monomítosza még hordozott transzcendens felelősséget (lásd: a hősnek azért kellett elhoznia az elixírt, hogy meggyógyítsa a közösséget), viszont a modern, nyugati pop-pszichológia és a fogyasztói kultúra kibelezte ezt a mítoszt. Kivették belőle a közösséget, és csak az egyéni diadalt hagyták meg. Az elixír ma már nem a közösség megváltása, hanem a karrier, a pénz, a hírnév vagy a saját határok gátlástalan meghúzása, aminek következménye, hogy a másik ember már nem útitárs vagy a szövevény része, hanem csupán eszköz az én önmegvalósításomhoz, vagy akadály, amit el kell taposni.

A gyökerek elvágása, a „tagadd meg a szüleid” ideológia

vágott virág_wenphotos-dead-nature-unsplash

Az önmegvalósítás mindenhatóságának legújabb hozománya az a trend, ahol a családi kötelékek radikális, terápiás köntösbe bújtatott felégetése zajlik, aminek a diabolosz, a szétválasztó szimbolika a legtökéletesebb fegyvere.

Ha az ember egy fa az égig érő erdőben, akkor a szülei, a múltja, a kultúrája és a transzcendens gyökerei jelentik a termőföldet és a gyökérzetet. Az az ideológia viszont, amely azt hirdeti, hogy a teljes szabadsághoz és önmegvalósításhoz el kell vágnod a gyökereidet, valójában arra kényszerít, hogy vágott virágként élj. A vágott virág gyönyörű a vázában (a közösségi médiában), de halott, mert nincs utánpótlása.

Miért veszélyes ez? Mert a gyökér nélküli embert a legkönnyebb manipulálni. Ha nincs mögötted a múltad súlya és a családi szövevény megtartó ereje, akkor teljesen kiszolgáltatottá válsz a „legyek zsongásának” és az aktuális piaci/ideológiai trendeknek.

A nagybetűs Önmegvalósítás hamis szabadság. Elvágni minden szálat, megtagadni a múltat, letaposni a jelen lévőket, hogy az „Én” ragyoghasson, ez a magányos hős tévútja, ami végül belső ürességhez és szorongáshoz vezet.

Ezzel szemben az igazi szabadság az önmeghaladás. Felismerni, hogy a sorsom és a felelősségem elválaszthatatlan a szüleimtől, a közösségemtől és a Teremtőtől. Nem az a cél, hogy „megvalósítsam magam” a világgal szemben, hanem hogy beilleszkedjek a helyemre a szövevényben, mert valójában azzal valósítom meg magam, azzal kerülök a helyemre.

Miért vált elégtelenné a klasszikus hős-modell?

Legelőször is itt van az ego csapdája, ahol a campbelli út végén a hős gyakran elszakad a többiektől. Ő a „Mester”, aki tud valamit, amit a tömeg nem. Ez a spirituális hierarchia fenntartása, ami – ahogy korábban a diabolikus szimbólumokról szóló írásomban már rávilágítottam – szintén az elválasztást szolgálja. Ha csak egy hős van, a többiek passzív szemlélők, fogyasztók maradnak.

Aztán meg ott van a „Megmentő-komplexus”, ugyanis ez a modell arra nevel, hogy várjunk valakire (egy politikusra, egy vezérre, egy szuperhősre), aki majd megoldja a problémáinkat. Ez bénítólag hat a társadalomra, mert a figyelmet – mely valójában a legfőbb kulcsfogalmunk – nem befelé, hanem kifelé irányítja.
Ezen a ponton be is indul egy különös ellentmondás, amely egyúttal Kultúra Anya skizofrén állapotára mutat rá: egyszerre nyomja el az egyént az elérhetetlen szuperhősök képeivel, és hergeli a gátlástalan önmegvalósítás marketingjével. Ez a kettős szorítás valóban agresszívvé vagy teljesen fásulttá teszi az embert, s a kettősségbe nagyon könnyen belefárad. E két hatás kombinációja végül úgy csapódik le a tudatunkban, hogy: „Persze, megvalósítom önmagam, és aki ezt a magasztos célt akadályozza, vagy az utamba áll, azt félresöpröm, legyőzöm. Levetem a mellékszereplő státuszt, és én magam leszek a hős a saját mozimban.” Ez a hozzáállás módszeresen veri szét a kapcsolatainkat, és eltakarja a valóság valódi esszenciáját, amelyben az egyén pontosan ugyanolyan fontos, mint a közösség.

Ezzel szemben ott, ahol maga a közösség válik hőssé, a felelősség szétárad és megoszlik: mindenki hős a maga helyén, a valódi változás pedig a kapcsolódások minőségéből születik. Ez az a felismerés, amely a jövő mítoszalkotása felé mutat.

Hogyan lehet „tovább lépni” az egyén kultuszából?

Itt van első körben a szövevény-elmélet (Mesh-theory) fogalma, amely leginkább Timothy Morton ökológus-filozófushoz kötődik. Ő azt állítja, hogy a világon minden létező – legyen az élő vagy élettelen – egyetlen végtelen, sűrű szövetbe ágyazódik. Vagyis nincs kívülálló. Ebben a szemléletben nem létezik olyasfajta természet, amely tőlünk különálló, tőlünk független entitás lenne: mi magunk vagyunk a szövevény.
A történetmesélésben egy ilyen narratívának nem az a lényege, hogy hová jut el, mit ér el a főszereplő, hanem az, miként rezdül át a teljes szövet egyetlen tett hatására. Olyan ez, mint a pók hálója: ha egyetlen ponton megérinted, a rezgést az egész rendszer megérzi. Ha a hős kárt tesz a sárkányban, vagy feleslegesen kivág egy fát, valójában saját magát sebzi meg, mert a szálak a mélyben összeérnek.

A poszthumán narratívák esetében az „emberen túli” kifejezés nem azt jelenti, hogy az ember eltűnik a történetekből, hanem azt, hogy letaszítjuk őt a képzeletbeli trónjáról. A figyelmet – mint a legfontosabb mozgatórugót – áthelyezzük. A klasszikus történetekben az állatok, a növények vagy a kövek csupán díszletek, amelyeket a campbelli hős kénye-kedve szerint használ fel a saját céljaira. A poszthumán narratívában viszont a folyónak, a szélnek, egy fának vagy egy állatnak saját szándéka, hangja és sorsa van. Itt a hős már nem a „teremtés koronája”, hanem egyenrangú résztvevő. A fókusz nem a magányos emberi drámára esik, hanem a létezők közötti kölcsönhatásokra.
Ezen a talajon válik fontossá a kollektív ágencia fogalma is, amely a „közösség mint hős” gondolatának tudományos párja. Ez azt a képességet jelenti, amikor egy csoport, egy hálózat vagy egy közösség képes egységes egészként cselekedni, döntéseket hozni és hatást gyakorolni a világra – olyasmit érve el, amire az egyén egyedül soha nem lenne képes. A cselekvés ereje itt már nem egyetlen kardcsapásban rejlik, hanem abban, ahogy a különböző lények együttműködnek.

A legtöbb poszthumán vagy szövevény-elmélet azonban hideg, tudományos és tisztán anyagelvű. Míg a szövevény-elmélet azt mondja: „Össze vagyunk kötve”, a poszthumanizmus pedig azt: „Nem te vagy a legfontosabb”, addig én magam úgy fogalmazok: „Össze vagyunk kötve, mert a Teremtő közös kalandra hívott minket, ahol minden apró részletnek szent célja van.”
Vagyis nem elegendő csupán a poszthumán technikát – a hálózatban való gondolkodást vagy a nem-emberi nézőpontokat – alkalmazni; vissza kell hoznunk a történetekbe a lelket és a társszerzői felelősséget.

Ebben a megközelítésben – a szimbiózis mítoszában – a hős nem a természet fölé emelkedik, hanem visszailleszkedik abba. Nem legyőzi az erdőt, hanem eggyé válik vele. Ez a spirituális ember eredeti állapota. A történet igazi ereje így nem a harcban mutatkozik meg, hanem abban a pillanatban, amikor két létező őszintén kapcsolódik egymáshoz. A legfőbb hőstetté a megbocsátás, az együttműködés és a másikért vállalt önfeláldozás válik. Ezt a szent szövetet, a kapcsolatok hálóját pedig a létező legnagyobb mágikus képesség tartja össze: az együttérzés.

De mi van, ha a Teremtő valójában nem egyéni gladiátorokat hívott a világba, hanem társszerzőket egy közös műalkotáshoz? Mi van, ha a hős útja ma már nem egy távoli elixír megszerzéséről szól, hanem arról a bátorságról, hogy lemondjunk a saját dicsőségünkről a közösség szimbiózisa javára?
Ideje beszélnünk egy új útról, amelyen nem az egyén emelkedik ki, hanem a közösség gyógyul meg.

A „Közösség Útja” – Az új mitológia alapjai

Míg a 20. század a magányos hősöké volt, akik a csúcsra törtek, addig a 21. századnak a közösségekről kell szólnia, amelyek visszatérnek a gyökereikhez. Mert egyetlen fa kidőlhet a viharban, de az erdő – ahol a gyökerek a mélyben összeérnek – szilárdan áll.

A campbelli hős-modell ma már gyakran a fogyasztói társadalom marketingeszköze: „Vedd meg ezt, használd azt, és te leszel a hős, a kiválasztott, az egyedi.” Ez az individuum hamis dicsőítése. A közösségi modell ezzel szemben spirituális: elismeri, hogy elsősorban a Teremtő részei vagyunk, és egymáson keresztül kapcsolódunk hozzá. Itt nincs helye a gátlástalan önmegvalósításnak, mert az erdőben mindenki tudja: ha a másik pusztul, én is pusztulok. Vagyis nem az individuum elszigetelt sikere a lényeg, hanem a közösség megtartó ereje – ez pedig gyökeres ellentéte a klasszikus hős-mítosznak.

Ezen a ponton bevezethetjük a szimbiotikus mitológia fogalmát. Bár a szakirodalom ismer hasonló törekvéseket – mint korábban említett szövevény-elmélet vagy a poszthumán narratívák, amelyek azt kutatják, miként mesélhetünk el történeteket úgy, hogy ne az emberi ego legyen a világ kizárólagos központja –, ennek az új megközelítésnek pont az adja az erejét, hogy spirituális és közösségi alapokra helyezi azt, amit eddig többnyire csak tudományos vagy politikai szinten próbáltak megfogni.

Az én gondolatom azonban nem áll meg a puszta elméletnél. Saját regénysorozatom, Az égig érő erdő is pontosan azt a szemléletet táplálja, hogy a Teremtő meghívást adott az embernek a társszerzőségre, a közös alkotásra, azzal, hogy a saját képére formálta. Mert a Teremtés még nem fejeződött be.

A szimbiotikus mitológia négy pillére

Ha pontosítani és definiálni szeretném ezt az új modellt, az alábbi négy tartóoszlopra építeném fel:

1. A monomítosz helyett a polimítosz
Campbell monomítosza egyetlen ember fejlődési ívét írja le. A szimbiotikus mitológia ezzel szemben polimítosz: itt nem egyetlen központi hős áll a középpontban, akit a többiek csupán fegyverhordozóként segítenek (mint Frodót a társai), hanem egy élő hálózat, amelyben minden szereplő cselekedete egyformán súlyos. A győzelem itt nem egy külső tárgy vagy elixír megszerzése, hanem a hálózat – az erdő, a közösség – épségének és egyensúlyának helyreállítása. Ebben a struktúrában a környezet sohasem puszta díszlet vagy háttér, hanem a szövet szerves, cselekvő része.

2. A függőleges helyett a vízszintes és mélységi fejlődés
A klasszikus hős alapvetően felfelé törekszik: le akarja győzni a sárkányt, királlyá akar válni, ki akar emelkedni a porból. Ezzel szemben az új modellben a fejlődés először lefelé, a gyökerekhez, és oldalra, a társakhoz történik. A hős nem többé válik a közösségnél, hanem annak mélyebb, elválaszthatatlan részévé. Nagyságát nem a megszerzett hatalom, hanem a többiek számára nyújtott hasznossága és szolgálata méri. Csak ez után a horizontális és mélységi kapcsolódás után indul meg a növekedés felfelé – egy valódi, transzcendens kapcsolat felé. Ez a valódi spirituális alázat.

3. Összeütközés helyett integráció
Campbellnél a hős megöli a szörnyet. A szimbiotikus mítoszban a szereplő rájön, hogy a szörny valójában a rendszer megbomlott egyensúlyának a tünete. A megoldás így nem a pusztítás, hanem a visszaillesztés, a gyógyítás és a megbékélés. A klasszikus hős-modellt azért kell túlhaladnunk, mert míg a modern világ magányos harcosai gyakran csak újabb rombolást hoznak a „jó” nevében, addig a közösség igazi ereje a restaurációban rejlik.

4. A társszerzői együttérzés
Ez az a pillér, amely a szimbiotikus mitológiát kiemeli a puszta ökológiai vagy társadalmi elméletek közül, és valódi spirituális magasságokba emeli. Ez a szemlélet kimondja, hogy a Teremtés nem egy lezárt, készen kapott műalkotás, hanem egy jelenleg is zajló folyamat. Az ember ebben a folyamatban nem csupán néző vagy passzív fogyasztó, hanem „ecset a Mester kezében” – vagy még inkább: önálló alkotótárs. Bár a Teremtés még korántsem befejezett, minden apró eleme tökéletesen megalkotott és pótolhatatlan; nincs benne felesleg. Erre a közös kalandra hívta meg a Teremtő az embert a maga képére: a társszerzőségre. Míg a klasszikus hős gyakran csak a látszólag nagy horderejű dolgokkal foglalkozik (királyságok sorsával, epikus csatákkal), addig az új mitológiában az együttérzés teszi képessé a szereplőt arra, hogy észrevegye a legkisebb, legjelentéktelenebbnek tűnő elem egyediségét és szükségességét is.

Miért fontos ezt most definiálni? Mert a világunk éppen a túltolt individualizmusba, az „Én” mindenhatóságának téveszméjébe betegszik bele. A Ne higgy a legyeknek! szellemében mondhatjuk: a legyek mindig a magányos, bomló dolgokra szállnak rá. Az élő, lélegző, összefüggő erdőre soha.

A szimbiotikus mitológia definíciója

A szimbiotikus mitológia definíciója az én olvasatomban valahogy így hangzik:
„Olyan történetmesélési forma, amelyben a megváltás nem az egyéni kiválóság, hanem a közösségi összetartozás és a teremtett világgal való spirituális egység felismeréséből fakad. Ebben a modellben a hős nem az, aki legyőzi a másikat, hanem az, aki képes újraépíteni az elszakadt szálakat az ember, a világ és a Teremtő között.”
Ebben a világképben nincs selejt, nincs felesleges elem. Egy kő az út szélén, egy jelentéktelennek tűnő bogár vagy egy félreértett lény mind a nagy egész pótolhatatlan része. A hős feladata nem az, hogy a saját feje szerint tegyen rendet, hanem az, hogy felismerje a már létező, de talán elrejtett isteni rendet.

Ebben a folyamatban kulcsfontosságú az aktív együttérzés, amely korántsem szánalom, hanem a közös eredet radikális felismerése. Mivel minden létező a Teremtő szándékából és szeretetéből lett, az ember csak akkor töltheti be társszerzői szerepét, ha mély alázattal fordul a Teremtés minden egyes szegmense felé.

Ebben az új mitológiában talán a legszebb gondolat: a befejezetlenség szabadsága. Ugyanis, ha a világ még nincs készen, akkor minden egyes tettünknek kozmikus súlya van. Minden jó szó, minden helyreállított kapcsolat, minden megóvott élet ténylegesen hozzátesz a Teremtés befejezéséhez.

A Ne higgy a legyeknek! sorozatban ez a gondolatmenet a tökéletes ellenpontja a korábban vizsgált diabolikus szimbólumoknak, amelyek elválasztanak, elidegenítenek, és azt sugallják, hogy csupán jelentéktelen porszemek vagyunk egy arctalan gépezetben.
A campbelli hős azt mondja: Emelkedj ki a többiek közül, legyél te a győztes az anyag felett.
Az új, szimbiotikus mitológia viszont azt hirdeti: Vegyél részt a kalandban! Ne a világ felett állj, hanem benne. Vedd észre a legkisebbet is, érezz együtt a Teremtéssel, és légy társszerzője annak a szépségnek, amelyre születtél.

Ez a látásmód már végérvényesen túlmutat az egyénen, hiszen a társszerző nem önmagának alkot, hanem a műért és a Mesterért. Ebben a szerepkörben pedig nincs többé helye a kényelmes vállmegvonásnak – annak a hamis kérdésnek, hogy „Mit tehetnék én?” –, mert a társszerző pontosan tudja: ha ő nem húzza meg azt a bizonyos vonalat, az a vonal mindörökre hiányozni fog az örökkévalóságból.

Ez a kozmikus kaland adja meg az emberi lét valódi méltóságát az anyagi világ zaja és a statisztaszerep illuzórikus biztonsága ellenében.

Ne higgy a legyeknek!

Láthatatlan jelbeszéd: Diabolikus szimbólumok a hétköznapokban

Posted on 2026.05.08. by Naru / 2 hozzászólás

Ezúttal is egy izgalmas és mély témáról igyekszem összeszedni gondolataimat ebben az írásban, melyben a vizuális környezetünk pszichológiai és spirituális hatásait veszem górcső alá. A vizsgálódás a gyanútlan szemlélőtől vezet el a mélyebb, szimbolikus rétegekig, megértve azt, hogyan is hatnak ránk a szimbólumok, s miért lehetnek „láthatatlanok” számunkra.

A modern ember könnyen abban a hitben ringathatja magát, hogy immunis a reklámokra és logókra, van annyira okos, hogy bizony rá nem hatnak a jelképek. A szimbólumok azonban nem az észhez, hanem az archaikus tudatunkhoz beszélnek. Ráadásul naponta többször találkozunk ezekkel a jelekkel, mint ahány korty vizet iszunk.

Nem szeretném, ha összeesküvés-elmélet szagú lenne a gondolatmenet, ezért inkább maradok a pszichológiai hatásoknál – de talán így még sokkal ijesztőbb is lesz az üzenet.
Nem külső ellenséget keresek, hanem a kollektív pszichénk működését vizsgálom: Miért rezonálunk az „ördögi” vagy a „tiltott” szimbolikájával, és miért váltunk észrevétlen fogyasztóivá ezeknek a feszültségkeltő jeleknek?
A kérdés azonban nem feltétlen csak a témában vizsgált jelenségekre vonatkozik, hanem szinte mindenre, ami láthatatlanul dolgozik azon, hogy lényünk eltávolodjon a függőlegestől és csupán a vízszintesben találjuk meg a boldogságunkat.

A vizuális zaj kora

Jelen korunkban már nem csak a hangok által keltett zajokkal kell védekezően fellépni, hanem a vizuálisokkal is. Lépten-nyomon találkozunk jelképekkel, logókkal, de a mögöttük álló szimbólumok nem csupán esztétikai választások, hanem úgy nevezett spirituális horgonyok. Ha a környezetünket tudatosan olyan jelekkel pakoljuk tele, amelyek az anyagi vágyakra, az egora vagy a pusztító energiákra utalnak, akkor a figyelmünk vízszintes marad, a földhöz láncolva, s közben már nem is lassan, hanem fénysebességgel távolodunk valódi lényünktől, ami eredendően spirituális, s csak másodsorban anyagi.

Nem kell messzire menni, hogy ezekre példákat hozzak a hétköznapokból. Csak gondoljunk az oly sokak által vágyott és körülrajongott IPhone-ra. Pontosabban annak a cégnek a logójára, aminek termékeit szinte minden második ember a kezében tart, s ha éppen nem, akkor vágyódik arra, hogy megtehesse, hogy kapcsolódhasson egy kultúrkörhöz. Az Apple logója egy beleharapott alma, ami éppen a bűnbeesés jelképe. Mondhatjuk rá, hogy a tudásvágyat is szimbolizálja, de bizonyos fokon a kettő egy és ugyanaz egy mélyebb szinten.
Az ember áhítozik minden tudásra, a világ megismerésére, az ok-okozati összefüggések megfejtésére, azonban nem véletlenül vannak „elrejtve” előlünk emberek elől bizonyos tudások. Nem azért, mert ezek titkok, hanem mert nem minden ember igaz kereső, akik számára ezek a kincsek el lettek rejtve, s valóban jól tudná használni őket mások javára.

A következő lépésben menjünk tovább az egyre inkább egész életünket leuraló technokrata szint után egy másikra, ahol éppen nem státuszszimbólumok birtoklásával akarunk elismerést szerezni, hanem a kémia által szeretnénk energiához jutni.
Bizony, a következő szimbólum-csoport, amit rengeteg fiatal kezében láthatunk, az energiaitalokon van. Ott van legelső körben a Monster, aminek logója nem egy karmolásnyom, hanem a héber 666, a „fenevad” száma. Még ha nem is feltételezünk tudatos gonoszságot a tervezésben, a forma akkor is a szakadásról és a sebről szól. Ez a szimbólum a nyers, pusztító energiát dicsőíti. A névvel együtt (Monster – Szörny) egy olyan „én-képet” ad el, amely az agresszióra és az állatias ösztönökre épít, elválasztva az embert a szelídebb, magasabb rendű énjétől.
De mellette ott sorakoznak a Bomba!, Redbull, Adrenalin néven futó löttyök, s ne feledjünk, hogy van olyan nem csak energiaitalt gyártó cég, ami büszkén hirdeti, hogy terméke a pokolban készül (lásd Hell Energy).

A „pokoli” energia: Amikor az árnyék válik normává

A Hell vagy a Monster típusú elnevezések és vizuális világok nem csupán marketingfogások; ezek a „szent” fogalmának módszeres kiüresítését szolgálják. Amikor a „pokol” szót egy fémdobozra írva naponta tízszer látjuk a boltban, a fogalom elveszíti transzcendens súlyát, és fogyasztási cikké válik.
Ennek természetesen megvan a maga pszichológiai hatása: ez a folyamat deszenzitizál, vagyis érzéktelenné tesz. (Az érzéketlenségről már írtam korábban, ami bizony korunk egyik legnagyobb problémája lehet.)

Ha a diabolikus szimbolika a hétköznapi rutin részévé válik, a lélek védelmi rendszere elfárad. Ahelyett, hogy a spirituális emelkedés felé tekintenénk, egy olyan vibrációban maradunk, ahol az agresszió (Bomba!), a mesterséges pörgés (Adrenalin) és a sötét erők (Hell), tónusok jelentik az „energiát”. Ez a szimbolika azt sugallja: nincs szükséged a Teremtő fényére, meríts erőt a saját belső sötétségedből és a kémiából. Azonnal hat, nem szükséges várnod arra, hogy megtörténjen, nem kell hozzá türelem vagy várakozás, ahogyan a legtöbb fájdalomcsillapító esetében lévő hangzatos reklámok is árulják a fogyasztóknak a portékájukat.

A „sötét esztétikának” bizony nagyon erős a vonzereje. A pszichológia jól ismeri a lázadó archetípust. A „Hell”, a „Monster” vagy a „Bomba!” nevek nem azért sikeresek, mert az emberek gonoszak akarnak lenni, hanem mert ezek a szimbólumok nyers energiát és konvenciók elleni lázadást ígérnek. Amikor egy energiaital a pokolra vagy egy szörnyetegre utal, és mi elfogadjuk, fogyasztjuk azt, akkor tudat alatt engedélyt adunk magunknak, hogy hozzáférjünk a Carl Jung szerint mindannyiunkban ott lévő árnyékszemélyiséghez – az elnyomott, vad ösztöneinkhez. Miért? Talán mert a biztonságos modern világban az ember vágyik a „veszélyre”. Egy diabolikus szimbólummal ellátott termék elfogyasztása apró, kockázatmentes flört a sötétséggel.

A vágy sínjein: A szexualizált technológia altatódala

Azonban nem kell csak az ilyen direkt, diabolikus szimbólumokra gondolni, mert olyan helyen is megtaláljuk az anyaghoz való erőteljes kapcsolódás jelzéseit, ahol a legkevésbé számítanánk rá.
Ilyen hely például a MÁV által forgalomba rakott mozdonytípusok elnevezései: Flirt, Kiss, vagy épp Desiro. Ezek az elnevezések hasonlóan veszélyes irányba terelnek minket, mint a korábban említett energiaitalok, vagy épp az IPhone. Itt a technológia (az anyag) a legszentebb emberi kapcsolódások és vágyak neveit sajátítja ki. S lehet, hogy ez egyesek olvasatában erős, túlzó asszociáció, de ennek akkor is megvan a maga kultúrtörténeti hatása. Amikor egy tömegközlekedési eszközt Flirt-nek vagy Kiss-nek neveznek el, a nyelv és a szimbólumrendszer elkezdi összemosni a gépi funkciót az emberi lélek intimitásával. Ez a materializmus diadala a szellem felett: a mély, spirituális tartalommal bíró emberi kapcsolódást lealacsonyítja egy acélszerkezet kényelmi szintjére. Ahelyett, hogy az utazás a megérkezés, a szemlélődés vagy az út belső megélése lenne, a fogyasztói vágy és a felszínes szexualitás nyelvezetével „adják el” nekünk a szolgáltatást. Ez észrevétlenül hiteti el velünk, hogy a boldogságunk és a vágyaink kiteljesedése az anyagi világ tárgyaiban és eszközeiben rejlik.

A Flirt, Kiss és Desiro nevek kiváló példák arra, hogyan próbálja a marketing a funkcionális, élettelen tárgyakat (mint egy acélból készült vonat) érzelmi, sőt testi szinten eladni. Meglehet, hogy ennek koncepciója, emocionális átvitele egészen „ártatlan”, mint mondjuk az, hogy a közlekedés gyakran stresszes és monoton, s ha a technológiát a szexualitás vagy a vágy köré épített fogalmakkal nevezik el, az agyunk tudat alatt a kényelmet és az izgalmat társítja hozzá. Azonban azzal, hogy a Kiss vagy Flirt nevek intimitást sugallanak ott, ahol valójában tömeg és rideg fém van, a mágikus gondolkodás hatalmával a név által próbáljuk emberibbé és vonzóbbá tenni a gépet.

Mitől lesz egy szimbólum diabolikus?

Ahhoz, hogy megértsük, mitől válik egy szimbólum „diabolikussá” – anélkül, hogy olcsó horrorfilmes klisékbe csúsznánk –, vissza kell nyúlnunk a szó gyökeréhez és a formák pszichológiai hatásmechanizmusához.

A görög diabolosz szó jelentése: szétdobni, elválasztani, egymásnak ugrasztani. A diabolikus szimbólum tehát nem feltétlenül egy kecskefej vagy egy pentagramma, hanem minden olyan jel, amelynek rendeltetése az egység megbontása és a spirituális fókusz elhomályosítása.

Vannak bizonyos kritériumok, amik mentén egy forma „diabolikussá” válik a modern dizájnban. A szakrális geometria nem csupán esztétika, hanem a teremtés nyelve. Amikor egy modern logóban vagy grafikai elemben ezeket a formákat használják, nem a semmibe nyúlnak: az emberi psziché évezredes, mélyen kódolt reakcióit hívják elő. A „kiforgatás” ott kezdődik, amikor ezeket az egyetemes szimbólumokat megfosztják transzcendens tartalmuktól, és az alacsonyabb rendű ösztönök (fogyasztás, félelem, ego) szolgálatba állítják.
Ezt az aranymetszés és a szakrális rend tudatos torzításában is megfigyelhetjük. A természetben és a szakrális művészetben minden a Phi (fí), azaz az aranymetszés köré épül, ami a harmónia és a Teremtő kézjegye. Egy jel azzal válik diabolikussá, hogy szándékosan megtöri ezeket az arányokat. Olyan szögeket és aszimmetriát használ, amely a szemnek és az agynak „fáj”. Ez egyfajta tudat alatti diszharmóniát, belső feszültséget és nyugtalanságot szül. Ha egy logóban a formák nem egymásba simulnak, hanem egymást „vágják”, az elválasztó hatást kelt.

A szakrális szimbólumok többsége (kör, lótusz, kereszt) a befogadásra, a középpontra és a nyugalomra épít. A diabolikus jel viszont agresszív geometriát, éles, szúrós, „ragadozó” formákat használ. A villámok, a hegyes karmokra emlékeztető ívek, a befelé mutató élek mind az agressziót és a támadást kódolják. Amikor egy energiaitalon vagy bármilyen termék logóján ilyen formákat látunk (lásd egy villám), az az ösztön-ént riasztja: harcolj vagy menekülj! Azonban zajos világunkban egy jól marketingelt, gusztusosan csomagolt cikket hamar átformál kívánatos termékre az agyunk, főleg ha azt látjuk, hogy mindenki fogyasztja, használja azt. Viszont pszichénket ez nem csapja be, az továbbra is úgy éli meg, hogy a jel elválaszt a belső békétől. És szinte láthatatlanul.

Minden közül a tartalom és a forma szétválasztása talán a legkifinomultabb módszer. A szimbólum megtartja egy ősi, pozitív jel formáját, de ellentétes tartalommal tölti meg. Erre pontos példa: az IPhone almája. Az alma a teljesség és az élet szimbóluma lehetne, de az elharapás (a hiány, a bűnbeesés aktusa) a vágyat és az elégedetlenséget horgonyozza le. S hogy ez miért diabolikus? Mert zavart kelt a lélekben. Felismered az ősi jelet, de a modern üzenet (fogyassz, lázadj, légy elégedetlen) ellentmond annak. Ez a kettősség „szétszedi” a belső figyelmet.

Aztán ott van egy másik lehetőség: a vertikális (függőleges) irány megszüntetése. Minden szakrális szimbólum az ég felé mutat (templomtorony, felfelé mutató háromszög, a fa koronája). A diabolikus jel mindenáron a vízszintes síkon, egy pontban, az anyagban akar tartani. Vagy lefelé mutat, vagy olyan cirkuláris (körforgásos) mozgást imitál, amiből nincs kilépés. Azt sugallja, hogy nincs semmi az anyagon túl. Ez elválaszt a Teremtőtől, és bezár a fogyasztás vagy a biológiai ösztönök világába.

Mindezek mellett a színek pszichológiai elhangolása is a diabolikus szimbolika gyakran használt eszköze, amikor olyan színkombinációkat alkalmaz, amelyek a természetben a mérget vagy a veszélyt jelzik: neon-zöld a feketével, éles vörös a fémes szürkével. Ezek a színek nem megnyugtatják a lelket, hanem állandó készenléti állapotban tartják az idegrendszert, ami megakadályozza a mélyebb, spirituális elmélyülést. És közben a fenntartott készenléti állapot elfárasztja az embert, kimerülést él meg lelkileg, szellemileg és előbb utóbb testileg is. A figyelem lankad, az ember elveszti érdeklődését a magasztosabb dolgok iránt, s egyedül a túlélés feszült feladata marad hátra, amikor már csupán a Maslow piramis legalsó szintjét vagyunk képesek elérni. Nem csoda, ha feszültek vagyunk, ingerültek, érzéketlenek.

Miért hagyjuk, hogy hasson? – A szimbólumok „fáradtsága”

A kérdés kulcsa: miért válunk nagyfogyasztókká?

Ahogyan már írtam, ezek a szimbólumok naponta többször szembe jönnek velünk, mint ahány korty vizet iszunk. Ennek hatására ingerküszöbünk eltolódik, mert annyi vizuális inger ér minket, hogy a „normális” már nem vált ki reakciót. A marketingnek egyre radikálisabb, provokatívabb szimbólumokhoz kell nyúlnia (mint a bűnbeesés almája vagy a pokol neve), hogy áttörje az ingerküszöbünket.
És emellett a szimbolikus analfabétizmusról se feledkezzünk el. Már régen elveszítettük a képességünket a jelek mély olvasására. Míg egy középkori ember pontosan tudhatta, mit jelent egy adott forma, a modern ember csak arra a faktorra figyel, ami azt jelzi, mennyire menő valami, s ha azt nem szerzi meg, akkor kimarad valamiből. Ilyen jelenség a FOMO, azaz a Fear Of Missing Out, amit nehéz mozaikszóval magyarra lefordítani, de sokféleképpen leírhatjuk:

Kimaradás-iszony: Ez adja vissza leginkább a modern ember zsigeri szorongását.
Létlemaradás: Ez mélyebb, spirituálisabb; azt sugallja, mintha lemaradnánk a saját életünkről, vagy valami fontosról, ami „máshol” történik.
Helyfoglalási kényszer: Amikor azért vagyunk jelen mindenhol (akár digitálisan is), mert félünk, hogy elfogy a helyünk a világban.

Ha a jelenség mechanizmusát akarnánk néven nevezni, akkor:

Kirekesztettség-félsz: Azt a mélyen gyökerező atavisztikus félelmet ragadja meg, hogy ha nem vagyunk benne a „zsongásban”, a közösség szélén maradunk.
Élménykényszer: A belső kényszer, hogy minden ingert magunkévá tegyünk, nehogy szegényebb maradjon a „tapasztalati gyűjteményünk”.

De ha a Ne higgy a legyeknek! sorozathoz illő metaforát keresek, akkor írhatom, hogy:

Zsongás-szorongás, vagyis a tömeg (a legyek) zsongása utáni vágy, nehogy a csendben egyedül maradjunk önmagunkkal.
Fénykergetés: Mint az éjjeli lepkék, akik minden mesterséges fényre rászállnak, mert azt hiszik, ott a lényeg, miközben elégetik magukat.

Bármelyik megfogalmazást is használjuk, a FOMO a modern kor egyik legpusztítóbb lelki állapota. Ez ugyanis nem más, mint a diabolikus szimbólumok által gerjesztett hiányérzet: az a hitetés, hogy a Teremtés ünnepe éppen ott zajlik, ahol mi nem vagyunk ott. Ez a szorongás elválaszt (diabolosz) minket a jelen pillanattól, és egy soha el nem érhető „máshol”-ba láncolja a figyelmünket.

A közös nevező: A diszharmónia horgonyai

Fontos megjegyezni, hogy ezeket a logókat profi marketingesek tervezték, akik pontosan ismerik az archetípusok hatását a tudatalattira. Szóval, lássunk még rájuk néhány sokak által ismert példát.

Starbucks – A szirén csapdája
A logóban egy kétfarkú sellő, egy szirén látható. A kiforgatott archetípus: A kör formáján belül egy mitológiai lény van, amely a tengerészeket a halálba csalogatta énekével. Az eredeti (1971-es) logón a szirén még sokkal nyersebben mutatta be szétnyíló farkuszonyait – ami a szexualitás és a csábítás egyértelmű jele.
A hatás: A szimbólum a spirituális éberség helyett a függőséget és a kísértést hordozza. A zöld szín itt nem a természet nyugalmát, hanem a hipnotikus, „sziréni” vonzerőt szolgálja, ami az embert a pillanatnyi élvezet (fogyasztás) felé tereli a belső csend helyett.

Nike – A szárny, ami valójában penge
A „Swoosh” a görög győzelemistennő, Niké szárnyát hivatott ábrázolni.
A torzítás: Ha megnézzük, ez a forma egy rendkívül éles, agresszív vonal, amely a dinamizmust a vágás erejével fejezi ki. Nincs benne megnyugvás, csak a „Just Do It” (Csak tedd meg!) parancsa, ami az akarat diadalát hirdeti a szellem felett.
A hatás: Ez az ego kultusza. Azt sugallja, hogy a győzelem és a teljesítmény fontosabb a belső egyensúlynál. Vizuálisan egy tüske, ami „kiszúrja” a figyelmet a környezetéből.

Meta – A végtelen, ami begörbül (Möbius-hurok)
A Facebook anyacége a végtelen jelét (∞) választotta, de eltorzítva, egy szemüvegkeretre vagy egy hurokra emlékeztető formában.
A kiforgatott archetípus: A végtelen eredetileg a lélek szabadságát és Isten végtelenségét jelképezi. A Meta logója azonban behajlik önmagába, létrehozva egy klausztrofób érzetet.
Miért diabolikus? Ez a hurok a digitális bezártság szimbóluma. Azt ígéri, hogy „minden benne van”, de valójában egy zárt, mesterséges világba terel, ahol nincs kijárat a valódi, spirituális valóság felé. Elválaszt a fizikai világtól és a Teremtés valódi mélységeitől, hogy egy virtuális illúzióba zárjon.

Ezek a példák jól mutatják, hogy a „legyek” miért zsongják körül ezeket a márkákat: mert a szimbólumaik nem az égre, hanem a földre és az ösztönökre mutatnak.

A láthatatlanság ereje

Nos, egyelőre úgy tűnik, hogy védtelenek vagyunk ezekkel a diabolikus jelképekkel szemben, mert hat ránk a szimbólum, de nincs meg a tudatos szűrőnk ellene, mivel egy „láthatatlan” jelentéssel rendelkeznek, amiről csak akkor tudunk meg valamit, ha vagyunk annyira tudatosak, hogy utánanézünk.
A diabolikus szimbólumok ereje éppen ebben a „láthatatlanságukban” rejlik. Amíg nem gondolunk bele a jelentésébe, addig a jel a tudat alattit programozza. Azt hiteti el, hogy a feszültség, a lázadás és a vágy a „normális” állapot. Összefoglalva, a diabolikus szimbólum nem egy ijesztő maszk, hanem egy vizuális ék. Az a feladata, hogy rést üssön a lélek és a Teremtő közé, hogy a figyelmünket a fényről az anyagi hiányra és az ösztönös félelemre fordítsa. Minden olyan vonal, ami nem épít, hanem vág, ami nem felemel, hanem leláncol, hordozza magában ezt a szétválasztó erőt.

Miért veszélyes, ha nem gondolunk bele a jelentésükbe?
A szimbólum egy kulcs, ami érzelmi kapukat nyit ki. Amikor naponta találkozunk ezekkel a szétválasztó (diabolikus) jelekkel, az belső nyugtalanságot szül anélkül, hogy meg tudnánk nevezni a forrását. Vagyis ezek a szimbólumok „vizuális zajt” képeznek a lélek és a Teremtő között. És a zaj következtében már nem figyelünk lényünk spirituális részére, mert az anyag az öt érzékszervünkre hatva bebörtönöz minket.

Szakrális Fogyasztás? – A hatásmechanizmus: A tudat alatti "fertőzés"

Azzal, hogy az elharapott alma a tudásvágy és a lázadás szimbóluma, a nagy márkák ma már nem termékeket, hanem világképet adnak el. A fogyasztás vált az új vallássá. Az Apple boltjai úgy néznek ki, mint a modern templomok: minimalista dizájn, fények, oltárszerű asztalok. Ebben a kontextusban a diabolikus vagy bibliai utalások (az alma) nem ijesztőek, hanem a „kiválasztottság” érzését adják a vásárlónak. Ennek azonban megvan a maga veszélyes vonzereje. A modern ember annyira elszakadt a természettől és a valódi mítoszoktól, hogy a reklámipar által kínált „műanyag-diabolizmust” használja pótlékként.

Az Apple-effektus (az elharapott alma a tudás fája mellett az elégedetlenség szimbóluma) olyan gyorsan maga alá gyűr minket, hogy már észre sem vesszük, mennyire eltávolodtunk a saját életünktől, az emberi minőségtől. Mindig a következő modell kell, mindig tökéletlenebbnek érezzük magunkat a legújabb eszköz nélkül. Ez a szimbólum a „hiány” állapotában tart minket, aminek következtében már az élet minden területén is csupán a hiányokra éleződik ki a tekintetünk. Ilyenkor a személyiség is elváltozik, mert folyton egy megfeleléskényszer alatt vergődik, s ezért nem képes az ember (esetünkben már csak fogyasztó) önmagát, értékeit tisztán látni, mert minden is kevés. Beindul az eltávolodás mechanizmusa. Minél inkább ezekkel a nehéz, anyagba rántó szimbólumokkal vesszük körül magunkat, annál nehezebb lesz meghallani a „halk és szelíd szót”. A szimbólumok nem engednek felfelé nézni, mert folyamatosan az ösztön-énünket (vágy, éhség, hatalom, düh) szólítják meg.

Konklúzió: Hazatalálás az anyagon túlra

Gondolatsorom végét azzal zárom, hogy nem az a baj, hogy megiszunk egy kávét vagy vonatra szállunk, vagy épp telefonálunk. A baj ott kezdődik, amikor a nyelvünk és a látványvilágunk már csak a sötétség és a testi vágyak metaforáit ismeri fel „vonzóként”. Ha a szimbólumaink nem a fény felé mutatnak, ne csodálkozzunk, ha a lelkünk a sötétben tapogatózik.
Éppen ezért rendkívül fontos a személyes felelősség ébresztése. Amikor valaki azt mondja, „mit tehetnék én?”, valójában lemond a legfontosabb emberi tulajdonságáról: a tudatosságról. A felismerés a legfőbb pajzs. Amint elkezdjük olvasni ezeket a jeleket, megszűnik a tudat alatti hatásuk, és visszanyerjük a kontrollt a saját belső világunk felett.

Sokan legyintenek: „Ez csak egy logó. Ez csak egy név. Mit számít ez az én kis életemben?” Ez a vállmegvonás a legveszélyesebb csapda. Amikor lemondunk a kritikai gondolkodásról, és reflexszerűen befogadjuk ezeket a diabolikus vagy vágykeltő kódokat, önként mondunk le a szuverenitásunkról. Kiszolgáltatottá válunk, mert aki nem uralja a saját figyelmét, azt a környezete fogja uralni. A tudatos jelenlét ellenállás.
Ha nem gondolkodunk, valóban olyanná válunk, mint a Kiss vonat: egy lélek nélküli anyagi tömeg, amit külső erők mozgatnak. A materializmus legnagyobb győzelme nem az, hogy tárgyakat ad el nekünk, hanem az, hogy elhiteti: mi magunk is csak tárgyak vagyunk – fogyasztók, statisztikai adatok, biológiai gépek. Ezzel a mozdulattal szakadunk el a Teremtőtől és a saját spirituális énünktől.

Minden csepp számít. A világot nem csak nagy döntések, hanem a figyelem apró morzsái építik fel. A felismerés ereje a tudatosság első lépcsője. Amikor legközelebb a kezedbe veszel egy dobozt, amin a Hell, vagy a Monster felirat díszeleg, ne csak az ízt érezd. Amikor a kezedbe veszed rajongott IPhone-odat, ne csak a társadalmi státusz szimbólumot érezd. Vedd észre a nevet, a jelképet. Értsd meg az üzenetet. Abban a pillanatban a szimbólum elveszíti a hatalmát feletted, mert már nem tudat alatt, hanem tudatosan kezeled.

A méltóság visszanyerése ott is kezdődhet, hogy megkérdőjelezzük a környezetünk szimbólumait, s kijelentjük: Spirituális lény vagyok, akinek van választása. Nem vagyok köteles befogadni minden vizuális szemetet, és nem vagyok köteles a vágyaimat marketingesek által kitalált szavakba csomagolni.
A diabolikus szimbólumok elleni küzdelem nem a plakátok letépésével kezdődik, hanem a belső csend helyreállításával. Ha felismerjük, hogy a világot elárasztó jelek célja az elterelés, akkor minden egyes tudatos pillanatunkkal közelebb kerülünk ahhoz a forráshoz, ahonnan valójában származunk.

A felelősségünk nem abban áll, hogy megváltoztassuk az egész világ logóit, hanem abban, hogy ne engedjük, hogy azok átírják a lelkünk kódjait. Ne engedjük, hogy a lélekvesztés állapotába kerüljünk, amikor az anyagi világ szimbólumai fontosabbá válnak a belső igazságnál.
Csak attól, mert valami körül hatalmas a zsongás és tömegeket vonz, még nem biztos, hogy építő vagy tiszta. A legyek is a bomlás és az anyagias világ hírnökei, míg te valójában, szíved mélyén a lélek és a szellem tisztaságát keresed a „zsongás” mögött.

A hős, aki túllép ezen a modellen, az az ember, aki felismeri, hogy nem kell minden hurkot és minden nyilat követnie, amit elé rajzolnak.

Hírlevél

Iratkozz fel, hogy képben legyél a Véka Alkotóműhely újdonságaival, tartalmaival, eseményeivel!

Emailcímed

Név, ahogyan szólíthatunk

Bármikor leiratkozhatsz a hírlevelek alján lévő leiratkozó link segítségével.

Elfogadom az adatkezelési tájékoztatót és hozzájárulok a hírlevelek küldéséhez.

Ne higgy a legyeknek!

Az érzéketlenek kézikönyve

Posted on 2025.11.19. by Naru / 1 Comment

Nem is olyan régen megjelent itthon egy könyv Elaine N. Aron tollából, melynek az a címe, hogy Szuperérzékenyek gyakorlati kézikönyve. Első olvasatra jól hangzik a cím, illetve a téma is fontos. Végre valami kézzel fogható segítség azoknak a lelkeknek, akik az átlagnál érzékenyebben élik meg a külső hatásokat, hevesebben reagálnak a körülöttük lévő világra, az emberek általános viselkedésére, miközben belső megélésük sokkalta intenzívebb az átlagnál. És itt nem csak arról van szó, hogy valaki milyen hangsúllyal mondott nekik valamit, amire érzékenyen reagáltak, hanem olyan tapasztalásokról és megélésekről is, amik a szem számára láthatatlanok. Gondolok itt az emberi viselkedések és kapcsolódások mögött rejlő tudatalatti vagy éppen nagyon is tudatos szándékokról.
Nos, kell is a segítség, mert ebben a viharvert, erőszaktól és túlzó versengéstől, megfelelési kényszerektől fűtött világban a szuperérzékeny emberek sokszor küszködnek a feléjük áradó legyintő vagy éppen sok esetben támadó, gúnyos visszajelzésektől. Pedig semmi mást nem csinálnak, csak észlelnek, és olykor ezekről az észleletekről visszajelzést adnak másoknak. Akik meg éppen nem szuperérzékenyek, azok is szenvednek a megfelelési nyomástól, de inkább betagozódnak a bántalmazók közé, mintsem hogy maguk is kirekesztettek, megszégyenítettek legyenek... mert hát, „ilyen a világ, mit lehetne ez ellen tenni?”

Szóval magával a könyvvel a továbbiakban sincsen semmi gondom, hiszen egyszerűen megpróbálja elmagyarázni, hogy szuperérzékeny emberként miként lehet teljes életet élni. Tele van gyakorlatokkal, amik mindazoknak a javára válhatnak, akik egy kicsit is mernek foglalkozni lelki életükkel, mert a könyv által megtanulhatnak olyan formákat, technikákat, amivel képesek lesznek megszelídíteni a világból feléjük áramló – nem feltétlenül jó – érzések és gondolatok garmadáját, s mindeközben jobban megismerik önmagukat.

Abban viszont már annál inkább problémát érzek, hogy társadalmi szinten eljutottunk oda, hogy a szuperérzékenységet – ami az emberek 15-20 %-ára jellemző neuropszichológiai személyiségvonás (tehát nem egy kórkép) – társadalmunk egyre gyakrabban lekicsinylő bélyegként alkalmazza, csak azért, mert valami olyasmit is érzékelnek ezek az érzelmileg a „normálistól” eltérően viselkedő emberek, amit a többség egyáltalán nem érzékel. És most itt az érzékelés önmagában csak egy dolog, ugyanúgy nem róhatnánk fel az érzékelésre való képtelenséget, ahogyan a szuperérzékenységet sem, de attól még egy kevésbé érzékeny embernek nem kellene gúnnyal kifejezni, hogy az érzékenységgel van a baj. Ez valami olyasmi, mintha a vakok és gyengén látók ítélnék meg a látókat azért, amit látnak, miközben ők maguk nincsenek tisztában a látottakkal.
Minden esetben bántó az ilyen reakció, írom én ezt úgy, hogy magam ugyan nem vagyok szuperérzékeny, de érzékeny azonban igen, s tapasztalom, hogy milyen durva – és általában egy irányú – kommunikáció folyik a világban, még családokon belül is. Egyre inkább úgy tűnik, mintha eltűntek volna az erkölcsi értékrendek, s egyedül az önérdek az, ami mozgatórugója lenne a világnak, s ezt a legtöbben bizony normálisnak tartják, azzal a szlogennel megtámogatva, hogy „mindenki” ezt csinálja, csak az erősek maradnak talpon.
Nem csoda, ha lassan kialakul egy társadalom, ahol minden második ember már nárcisztikus jegyeket hordoz magában. De vajon ki fog akkor ebben a normálisnak nevezett világban másokkal foglalkozni önmaga mellett? Ki fog másokért is tenni valamit, főleg akkor, ha az nem áll érdekében?

Mi a normális?

Habár maga a normális emberi viselkedés pszichológiai értelemben egyértelműen nem meghatározható, mert az kultúra és kontextus függő, illetve időben változó, és inkább egy spektrum, mint fix kategória, mégis használjuk a kifejezést. Tehát a „normális viselkedés” egy társadalomban nem abszolút, hanem viszonylagos fogalom: azt jelenti, hogy az egyén viselkedése megfelel az adott közösség által elfogadott normáknak, értékeknek és szabályoknak. A közösségek pedig jutalmazással és büntetéssel erősítik meg a normálisnak tartott viselkedést. Ebből kifolyólag – a saját olvasatomban és nagyon leegyszerűsítve a helyzetre – a normális sok esetben azzal egyenlő, ami mentén komfortosnak érzem magam, és nem billent ki, abból a helyzetből, amivel a legkönnyebben képesnek tartom azonosulni magam. Ilyen például tartozni valahová, egy közösségbe, csoportba, csapatba. Még az sem fontos, ha nem éppen hasonlók az értékrendek, viszont a tömegvonzás szabályai alapján – aminek ugye „nem lehet ellenállni” – kevesebb ellenállást érzek felőle, így akkor is betagozódom oda, mégpedig azért, hogy ne lógjak ki a sorból. Ezzel az úgy nevezett normálisok közé tartozhatok, mert kirekesztettnek lenni azért mégsem jó mulatság. Éppen ezért, ami nem normális, ami nem találkozik a közösségem által elfogadott normákkal, az kívül áll ezen a körön, az ijesztő, sőt, egyenesen veszélyes lehet rám nézve, akár még a vesztemet is okozhatja azzal, hogyha azonosulok vele, akkor kirekesztődöm egy adott közösségből. A pszichológiában gyakran úgy definiálják a normalitást, hogy az egyén viselkedése nem tér el jelentősen a többségétől. Ami ritka vagy szélsőséges, azt sokszor „abnormálisnak” tekintik, ahogyan esetünkben ilyen a szuperérzékenység megítélése is.

Amikor egy szuperérzékeny személy szót emel (más szóval, túlzóan reagál) egy olyan helyzetre, ami nekünk bőven belefér a normálisba, legyen szó verbális vagy lelki abúzusról egy munkahelyen, a legkönnyebben elbagatellizáljuk a visszajelzését. Vagy éppen mondjuk észreveszi, milyen manipulációk, hatalmi játszmák folynak a háttérben, és azt szóvá teszi – pedig talán magunk is tudatában vagyunk azoknak –, a tömegvonzás szabályai mentén egyszerűen eltaszítjuk magunktól az illetőt, mert félünk szembe menni a közösséggel, még akkor is, ha az a közösség éppen a bántalmazást, a mobing-ot normálisnak véli a világban jelenleg futó erkölcsi hiányok mentén.
Ez az eltávolítás még a legszűkebb társadalmi egységben, a családban is gyakran előfordul, ott viszont jobbára a szuperérzékeny személy túlzónak vélt érzelmi reakciója vált ki ellenállást bennünk, s a legjobb esetben sem a megértés felé hajlunk, hogy empatikusak legyünk az érzékeny személlyel, akinek valódi lelki fájdalom lehet egy-egy helyzet megélése, hanem lerázzuk magunkról s kategorikusan kijelentjük: „Jaj, te túl érzékeny vagy.” Rosszabb esetben a szuperérzékeny személy érzelmi állapotát mártíromsággal bélyegezzük.

Már maga a címkézés is egy veszélyes játék, ahogyan a konyhába került pszichológia mentén hajlamosak vagyunk nagyon könnyedén – már-már könnyelműen – a neuropszichiátriai rendellenességekkel, viselkedési és érzelmi zavarokkal küzdő másokat és önmagunkat egyaránt beskatulyázni, ezzel mintegy felvéve egy társadalmi szerepet. Ha olyan címkével élsz, amit korábban rád olvastak (és mindegy, hogy pszichológiailag igazolt vagy sem a státusz) és te egyre inkább azonosulsz vele, akkor közben ezzel a címkével igazolást kapsz a viselkedésedre, elbújhatsz mögé, védelmül szolgál számodra. Vagyis lehetsz te ADHD-s, SNI-s, border-line-os, autisztikus, aspergeres és még megannyi más, ezek a címkék megvédenek bizonyos helyzetekben, mert magyarázatot adnak a működési „zavarodra”, ami miatt eltérsz a normálistól. Viszont amikor túl érzékeny vagy, az egyedül a te sajátságos problémád. Kívül esel a rendszeren, hiszen – azon túl, hogy a szuperérzékenység nem szerepel a DSM-5 vagy BNO-11 pszichiátriai diagnosztikai rendszerekben, bár kihívásokat okozhat a mindennapokban, de nem kóros – rajtad kívül mindenki más normálisan érzékeli az adott helyzetet, mert a társadalom nagy része elfogadó az erkölcshiányos világnézettel. Ráadásul ráolvasni valakire azt, hogy túlérzékeny, az már nem címke, hanem bélyeg, a megbélyegzettnek pedig egyenesen kirekesztettség. Ez azért is történhet meg nagyon könnyen, mert egy szuperérzékeny a „túlérzékeny” reakcióival azt sugallhatja magáról (bár ez is értelmezés kérdése), hogy gyenge, mivel nem képes erősnek lenni egy kemény világban, így jogos a kirekesztés, hiszen kirekeszteni a gyengéket szokás.

Persze erről a szokásról is érdemes lenne elgondolkodni. Miért lehetséges és miféle erkölcsi szabály az, hogy egy erősnek vélt társadalomban nem felemelni szokás a gyengéket, hanem kirekeszteni? Az erős miért azzal erősíti magát, hogy eltiporja a nála gyengébbeket? Honnan ered ez a „hagyomány”? S miért nem változtatjuk meg ezt a szokást? Az eredete talán onnan eredhet, hogy még úgy tanuljuk az iskolában, hogy a leggyorsabb, legügyesebb spermium juthat be a petesejtbe, tehát már ott kezdődik a versengés? Pedig ez egyáltalán nem így van, éppen nem a versengés, hanem a kapcsolatteremtés az élet kezdetének a lényege, és a petesejt választja ki, melyik hímivarsejtet engedi be. (Erről bővebben egy korábbi írásban olvashatsz: Egy kapcsolat rejtelmei.)

Könnyű ítélet

Konnyu-itelet_sergeitokmakov-judgement-6722634_1280

Akik jól ismernek, tudják rólam, hogy sokat és mélyen vagyok képes elmélkedni dolgokról, keresem az összefüggéseket, szeretek nézőpontokat váltani, hogy mélyebben megértsek egy-egy helyzetet, ami sokszor azt jelenti, hogy roppant keveset beszélek, főleg ha rajtam kívül kettő vagy több ember van jelen egy helyiségben. Akik viszont kevésbé ismernek, azok egyszerűen elkönyvelnek annak, aki csendesen ül a sarokban, akivel nem nagyon lehet beszélgetni, akit nem könnyű megközelíteni. Olykor-olykor azt is megkaptam, hogy szorongó vagyok, alacsony önértékeléssel. Utóbbi megállapítások még gyermek és fiatal felnőtt koromra talán igazak is lehetnek, ám mostanra ezek már korántsem azok. A visszahúzódások mögött nagyon mély gondolati munka rejlik, megfigyelés, elemzés, elmélyülés, végtelenül széles belső világ építése. És ugyan a megítélésem kevésbé változott az engem csak felszínesen ismerők között, egyáltalán nem az olyan ismérvek jellemzik a csendességem, visszahúzódásom, mint az önbizalomhiány vagy éppen a szociális szorongás, hanem éppen ellenkezőleg. Csendes jelenlétem azt jelenti, hogy nem akarom dominálni a társaságot, inkább vagyok megfigyelő, az energiát pedig belső világomból merítem, nem pedig a társas érintkezésekből, valamint nehezemre esik a felszínes társalgás, egy-egy beszélgetésben nem ragaszkodom ahhoz, hogy engem vagy az igazamat bárki elismerje. Belső erők mozgatnak, nem pedig másoktól szeretném elragadni a működésemhez szükséges energiát, ahogyan azt sok helyen látom magam körül.

Valahogy így lehet a szuperérzékenység megítélésével is. Sokan félreértik ezt a személyiségvonást – bár én inkább beszélnék úgy róla, mint képesség –, mert nem értik az abban rejlő potenciált. Ahogyan azokat a jelenségeket sem, amit egy ilyen ember képes érzékelni, mert azok másoknak még csak fel sem tűnnek, mivel normálisnak tartják akár a verbális vagy lelki abúzus jelenlétét, vagy épp a kirekesztést, azzal magyarázva, hogy ilyen a világ.

És most egy kérdés: Ha az általánosságban elfogadott normalitás mentén már túlérzékenynek bélyegzünk bizonyos személyeket, akkor a helyzet analizálása és bizonyos nézőpontváltás mentén nevezhetjük-e azokat a megbélyegzőket, akik gúnnyal eltolják maguktól a szuperérzékenyeket érzéketleneknek? Ez is egy roppant könnyű ítélet lenne, ami által semmivel sem lennénk jobbak a megbélyegzőknél, de most pusztán a játék kedvéért a továbbiakban maradjunk annál a felosztásnál, hogy vannak a túlérzékenyek és az érzéketlenek. Nyilván van köztük egy sor árnyalat, de most vizsgálódásunk szempontjából nem ez a lényeg.

Homo homini lupus

Farkastörvények uralkodnak, ahol embernek farkasa az ember. Ez annyit jelent, hogy egy adott közegben vagy társadalomban kegyetlen, könyörtelen, önérdek-vezérelt szabályok érvényesülnek – hasonlóan a vadonhoz, ahol az „erősebb túlél” elve uralkodik. Nincs együttérzés vagy szolidaritás. Az emberek nem segítik egymást, hanem versengenek a hatalomért, erőért és befolyásért, mert ennek megléte határozza meg, ki érvényesül. Vagyis teljességgel az önös érdek dominál, az egyéni célok fontosabbak, mint a közösségi értékek. Mindezek mellett a morális normák háttérbe szorulnak, a becsület, igazságosság vagy erkölcs nem számít, csakis az eredmény.

Ez a gazdasági versenyben úgy néz ki, hogy aki nem tud alkalmazkodni, kiesik. A társadalmi viszonyokban a gyengéket kiközösítik, míg a politikai helyzetekben a hatalmi harcban már nincs helye kompromisszumnak.

Az adott rendszer, amiben a szuperérzékenyek mellett az érzéketlenek is élnek, embertelen vagy igazságtalan. Az emberek egymással szemben kegyetlenek, önzők, és veszélyesek lehetnek, különösen szabályok vagy erkölcsi korlátok nélkül. Az ember természetes állapotában – társadalmi szerződés vagy törvények nélkül – önérdek-vezérelt, versengő és destruktív lehet más emberekkel szemben. Ezt az utóbbi tételt erősíti Thomas Hobbes angol filozófus gondolata is a XVII. századból, aki úgy gondolta, hogy az ember természeténél fogva farkas – ezért kell erős államhatalom, írta a Leviatán (1651) című művében, amelyben a társadalmi szerződés elméletét fejti ki. Rousseau szerint viszont az ember eredendően jó, a társadalom teszi romlottá. Vagyis a mondás, hogy „homo homini lupus”, azaz „az embernek farkasa az ember” nem univerzális igazság, hanem egy kritikus világnézeti állásfoglalás, amely az emberi természet sötét oldalára hívja fel a figyelmet, továbbá egy filozófiai nézőpont, amely a társadalmi rend és erkölcs fontosságát hangsúlyozza.

És ezzel a mondással, ahogyan a szuperérzékenyeket, úgy a farkasokat is megbélyegeztük, mert a közfelfogás számára a farkas szimbolikusan a vad, ösztönös, kegyetlen viselkedést jelképezi. Pedig a farkasok társadalma éppen nem farkastörvényes.
A valóságban a farkasfalkák kooperatív, gondoskodó és strukturált közösségek. A kölcsönös gondoskodás mellett – ami mentén a kölyköket nemcsak a szülők, hanem más felnőttek is nevelik –, konfliktuskerülés jellemzi őket. Esetükben a dominanciaharcok ritkán végződnek sérüléssel (ezek inkább rituális viselkedésformák), nem úgy, mint az emberek között, ahol az érzéketlen személy a gúnyos, a térképről lesöprő „Te túl érzékeny vagy” kijelentéssel már megsemmisítő csapást mér a szuperérzékenyre. Ez nem mást szolgál, mint az „érzéketlen” egójának a védelmét, mert úgy érezheti, hogy a szuperérzékeny – sokszor anélkül, hogy megszólalna, csupán a jelenlétével is – fenyegetést jelent számára. El kell tiporni, megsemmisíteni, mások előtt kigúnyolni, térdre kényszeríteni, hogy még csak esélye se legyen felfedni a valóságot, aminek ismerete összeroppantaná a buborékot, amiben már tudatalatti szinten rögzítve van, hogy farkastörvények uralkodnak, tehát a gyenge elhullik.

Mindezekkel szemben a farkasok társas lények, és családi alapú falkákban élnek, amelyekben minden egyednek meghatározott szerepe van. Az alfa pár mellett ott van az omega farkas, a legalacsonyabb rangú egyed is, aki gyakran „feszültséglevezető” szerepet tölt be, eltereli a figyelmet a konfliktusokról, de mégsem elnyomott, megbélyegzett, kivetett, hanem fontos szereplő a falka dinamikájában.

A szuperérzékenység egy képesség

Egy szuperérzékeny személy olyan dolgokat is érzékel – mondjuk úgy, lát –, ami másnál kívül esik az általános érzékelési tartományon. Érzékelői sokkal kifinomultabbak, s nem csupán az öt érzékszervre korlátozódnak, nem csak az anyag mozgását, változását, milyenségét képesek érzékelni, hanem az azon túli éteri minőségeket is, mely minőség az életfolyamatokat irányítja, s mely nem érzékelhető közvetlenül, de formáló, alakító ereje és hatásai megfigyelhetők az élőlények működésében. Az ilyesfajta látás mellett ezeket az embereket a magas fokú lelkiismeretesség és a kiemelkedő empátia jellemzi. Észrevesznek minden apró részletet, jelet. Analitikus képességgel rendelkeznek, mellyel felismerik a helyzetekben, rendszerekben rejlő hibákat, anomáliákat. És nem csupán felismerik, de jól be is tudják azonosítani azokat, főleg az emberi viselkedés terén. Az erős intuíció és a megérzés jellemük fő mozgatórugója. Régebbi korokban a szuperérzékenységgel megáldott emberek olyan kiemelkedő társadalmi szerepeket kaptak, mint a gyógyítók, papok, vagy épp akár királyi tanácsadók. Jelenlegi társadalmunk azonban nemhogy nem toleráns az ilyen emberekkel, hanem általánosságban kigúnyolja, kirekeszti őket. Nem elég, hogy érzelmileg a szuperérzékenység képessége egy valóban fárasztó állapot attól, hogy érzékelik másoknál a dominancia harcokat, a sérelmeket, a különböző érzelmeket és lelki állapotokat, melyekről még talán a tőlük szenvedők sem tudnak, a gúny, a megbélyegzés, a kirekesztés érzése végképp kimeríti az idegrendszerüket. A szuperérzékenyeknek ezért is ajánlott a több pihenés, a kreatív elfoglaltság, a szeretett közeg jelenléte, amellyel töltődhetnek.

Mindezek ellenére a szuperérzékenység – véleményem szerint – az a neuropszichológiai alapú személyiségvonás, amelynek észrevételeire valóban szüksége van társadalmunknak, melyben egyre inkább hiánycikknek bizonyul az empátia, az együttérzés. Éppen ezért fontos állítanunk a nézőpontokon és megvizsgálni, hogy ha az embernek farkasa valóban az ember, ami megkívánja a társadalmi rend és erkölcs fontosságát, akkor igenis érdemes és elemi lenne megteremteni azt a rendet és visszaállítani az erkölcsöt. Ez persze egy rendkívül bonyolult és hosszas folyamat, főleg, ami a rend és az erkölcs meghatározását illeti. Azonban egyáltalán nem szükséges politikai vagy gazdasági irányítók szava ehhez. Egyszerűen csak az ember kell, az egyén, hogy kilépjen az érzéketlenek világából, s legyen benne akarás a változásra, az önérdek mellett a közösség igényeinek meglátására, és annak felfogására, hogy az egyén nem létezhet egészségesen közösség nélkül. Ha mélyen magába néz a Rousseau szerint eredendően jó ember, melyet a társadalom tesz rosszá, akkor láthatja, hogy a társadalom az egyén reakcióin keresztül változtatható. De tovább megyek, a reakció mellett, legyen akció, amire a társadalom lesz kényszerült reagálni.

Ez az írás nem csupán a „túlérzékenyek” mellett szándékozik kiállni, hanem a játék kedvéért „érzéketlenek” státusszal jelölt ellenpólust képviselők mellett is, hogy vegyük észre, a társadalom nagyobb része sérült értékrenddel rendelkezik, amit nem szabadna annyiban hagyni. Éppen ezért, ha sikerült egy Szuperérzékenyek gyakorlati kézikönyvét megírni, talán érdemes lenne elgondolkodni az Érzéketlenek gyakorlati kézikönyvének megírásán is, hiszen azoknak szintén segítségre van szükségük, akik magukat ebbe a társadalmi rétegbe sorolnák. A kérdés azonban, ahogyan most is, akkor is felvetődne: ha valóban megszületik egy ilyen írás, vajon ki ismerne magára a címben?

Hírlevél

Iratkozz fel, hogy képben legyél a Véka Alkotóműhely újdonságaival, tartalmaival, eseményeivel!

Emailcímed

Név, ahogyan szólíthatunk

Bármikor leiratkozhatsz a hírlevelek alján lévő leiratkozó link segítségével.

Elfogadom az adatkezelési tájékoztatót és hozzájárulok a hírlevelek küldéséhez.

Ne higgy a legyeknek!

Ép testben ép lélek? – Avagy: A betegség, mint lehetőség

Posted on 2023.02.21. by Naru / 0 Comment

Van az az ókori mondás, amit gyermekkorunk óta hallunk innen-onnan, hogy „Ép testben ép lélek”. Egyszerűen kering az elménkben, mint egy alapvető igazság, miközben az erre épülő narratívák szerint merülünk alá a betegségtudat útvesztőibe, s az éppen aktuális egészséges életmód trendje mentén határozzuk meg magunkat, abban az alig észrevehető tudatállapotban rekedve, hogy a test határozza meg létünket.

A mondás a történészek szerint Decimus Iunius Iuvenalistól származik, a Kr. u. 1–2. században élt római szatíraírótól, és eredetileg így szólt:

„…orandum est út sit mens sana in corpore sano…”,

„…imádkoznunk kell, hogy egészséges lélek legyen egészséges testben”.

A mondat utolsó része időközben önálló életre kelt és egy egészen más üzenetet adott tovább a világnak, ami mondhatni észrevétlenül kifordította a lélek és az anyag kapcsolatát, ezáltal megerősítve egy a korunkat egyre inkább meghatározó hit központi ideáját, a matériát.
Madonna annak idején például meg is énekelte ennek kiemelt fontosságát a Material girl c. slágerében, melyet milliók énekeltek kívülről (s egy idő után belülről is biztosan.)

Az általunk ismert mondás azt sugalmazza, hogy csupán az anyaggal kell foglalkozni, a lélekkel tehát nem kell foglalkozni, azt az anyag állapota határozza meg, egyébként semmi dolgunk vele.

A magam részéről ezt az üzenetet határozottan elutasítom és cáfolom, mégpedig saját életemmel támasztva ezt alá. Azonban mielőtt felhoznám a magam példáját, előbb nézzük meg, hogy Kultúra Anya szerint mikor is ép a test, mikor pedig hiányos, avagy „beteg”.

Mi is az a betegség?

Erre rengeteg definíciót találhatunk, de általánosságban arról van szó mindegyikben, hogy az élő szervezet olyan állapota, amelyben az életfolyamatok a normálistól eltérnek.

Az Egészségtudományi fogalomtár szerint például:

„A betegség a társadalmilag elfogadott egészségképtől való olyan eltérés,
• ami csökkenti az élettartamot vagy rontja az életminőséget (azaz halált vagy funkciózavart, és/vagy fájdalmat okoz), és
• amit az egyén vagy a környezete észlel (beleértve az ellátórendszer, a diagnosztikai eszközök észlelését is).”

„Ezen meghatározás szerint kultúrkörönként változhat az, hogy mit tekintenek betegségnek és mit nem. Az elfogadott egészségképtől való eltérés azt is jelenti, hogy az egyén, illetve a társadalom tenni is akar valamit ellene. Ebben az értelemben a betegség olyan állapot, ami rendelkezik azzal a képességgel, hogy valamilyen a gyógyításra vagy a megelőzésre irányuló egészségügyi tevékenységet indítson el.”

A betegség fogalmát tehát elég nehéz igazán pontosan definiálni, mert alapvetően nem csupán egy társadalmilag elfogadott egészségképtől függ (ha van egyáltalán ilyen), hanem a különböző kultúráktól is, de a legújabb korban főleg attól, hogy milyen képet állít fel egy nemzetek feletti érdekcsoport.

A fogalom meghatározása továbbá azért is nagyon nehéz, mert a betegséget kísérő tünetek jelentkezését, a betegség megnyilvánulásának formáit egyedi tűrőképesség szabja meg. Nem beszélve arról, hogy a betegség fogalmát különböző történelmi korokban különbözőképpen határozták meg, tehát nagyban függ a korábban már említett aktuális trendtől.
A trend szót azért merem használni ebben a kontextusban, mert személyes véleményem szerint életünk nagy részét (amennyiben hagyjuk) külső irányítás alatt éljük, ami mentén teljes mértékben az anyag világára fordítjuk figyelmünket. Ez az erőteljes befolyás pedig addig tartható fent, amíg minden figyelmünket az anyag köti le. Vagyis ennek megléte és átírása életünkben személyes felelősség.

Egy valamiben a megfogalmazások azonban egyet értenek, mégpedig abban, hogy a betegség az élő szervezet olyan állapota, amelyben az életfolyamatok a normálistól eltérnek, azonban a normális értékét már nem határozzák meg ezek a definíciók. De nem is nagyon kell, mert ennek jelentését jobbára a ránk zúduló, mesterien kidolgozott reklámok és különböző testideák felállítása pszichénkben még annak ellenére is el kezd munkálkodni, hogy mindannyian mások vagyunk, így valóban nehéz egy olyan standard értéket felállítani, ami minden emberre igaz. Már csupán a rasszok között is meglehetősen más testi jellemzők figyelhetők meg.

Ám ugyanúgy a test működésében is vannak egyéni értékek, melyek csak bizonyos szintig felelhetnek meg egy-egy normának, s ha ezek azokkal nem állnak szinkronban, akkor az egyén „normális” állapotát gyógyszerekkel könnyen ki lehet billenteni, hogy megfeleljen. A normalitás, egy standard érték megállapítása nem egyszerű, mert egy magasnak ítélt vérnyomás mögött is állhat olyan életmentő folyamat, ami csak a vizsgált egyén életén keresztül értelmezhető, fejthető meg.

Testünk, lelkünk és szellemünk egysége normájának meghatározásához rendkívül fontos önmagunk ismerete testi-lelki-szellemi szinten egyaránt, amihez nélkülözhetetlen:

• a mély testtudatosság – tisztában lenni testünk (izmaink, szerveink) működésével → mikor, mire, miként reagál, mit bír, hogyan terhelhető,
• önmegfigyelés – reakcióink a külvilág eseményeire, a hírekre, a bennünket érő érzelmi impulzusokra,
• önvizsgálat – viselkedésünk mintázatának feltérképezése.

Ahogyan az akadémikus orvoslás normái szerint megtanultuk a vércsoportokat, úgy nehéz elképzelni azt, hogy valaki olyan vércsoportba tartozzon, ami valójában nem létezhet, mert épp nem „0”, nem „A”, nem „B” és nem „AB”.
Pedig erre is van már sok-sok példa, bár évek óta csak szaklapok írnak róla. Mivel nem egyedi esetekről van szó, hanem a világ minden táján több embernél, embercsoportnál is találkoztak a jelenséggel, így jelenleg még vizsgálódás alatt áll az ügy, hogy miként s hogyan lehetne besorolni ezeket a vércsoport típusokat az eddig ismertek mellé.

Szóval, igen nehéz mindenkire igaz normákat felállítani, mert ez jobbára csak akkor lehetséges, ha tömegként s nem egyedként kezelik az embereket. Nyilván, valamilyen szinten érthető és egy rendszer működtetéséhez szükséges is az erre való törekvés, de amikor egy-egy tünetegyüttes kapcsán a rendszer nem figyel oda a beteg személyes megfigyeléseire, tapasztalataira, érzeteire, melyek helyenként pontosabbak egy-egy vizsgálati metódusnál, akkor az egyénre szabott valós megoldás könnyen a szőnyeg alá kerülhet. Ehhez szintén a már említett önismeret szükséges, melynek a testtudatosság egy fontos része, ha valóban ismerni szeretnénk lényünk működését. Ezt gyakorolni alapfokon bármilyen keleti mozgásrendszerrel lehetséges (jóga, tai-chi, chi-kung, pilates etc.), de szükséges lenne a tömeg- és versenysportokba is behozni, nem beszélve a mindennapokról, amikor is egy-egy séta alkalmával remek lehetőség nyílik arra, hogy csak egyszerűen figyeljünk a légzésünkre (miként áramlik a levegő az orron keresztül a tüdőbe), milyen izmok aktivádnak minden lépés alkalmával (mikor feszül meg a has, mikor a comb, a vádli). Ezek apró dolgok, de ha szokásunkká válnak, akkor sokat tehetünk önmagunkért, érzelmi világunkért, hogy többek között oldjuk a bennünk dolgozó félelmeket már csak azzal is, hogy épp nem foglalkozunk velük, nem kapnak figyelmet, energiát.

A mindennapokban ránk zúduló hírek által olyan folyamatos félelemben vagyunk tartva, hogy az egészségügy többek között azért is le van terhelve, mert már aprócska, szükségszerűen nem orvost igénylő dolgokkal is szakértőhöz fordulunk. Ez persze azért is lehetséges, mert a jelenben nem a megelőzésen van a hangsúly, hanem a kezelésen, ha már megvan a baj.
Egyébként sajnos a mai világunk minden részére ez a jellemző, mert egy autószerelő is sok esetben (tisztelet a kivételnek) csak akkor foglalkozik járművünkkel, ha már közel van a mozgásképtelenséghez, vagy balesetveszélyes vele közlekedni.
Emlékszem, nagypapám a 90-es években még minden évben vitte a Ladáját a szerelőhöz, hogy az ellenőrizzen rajta mindent, hogy ne legyen baj. Nem is volt vele gond sose. Gondozta az autót, ahogyan magára is figyelt.
Ez a szemlélet már bizony kihalóban van, de épp ezt kellene visszahozni, vigyázni magunkra, vigyázni az értékre: az életre.

Visszatérve a betegséghez, a nyugati akadémikus orvoslás mellett sok más rendszer van, melyek egészen más nézőpontból vizsgálják az ember kibillent állapotait, legyen szó akár a kínai-, akár a védikus gyógyászatokról, vagy éppen a nem olyan régen felbukkanó germán új medicináról, ami a kibillent állapotokat lelki traumák okozta elváltozásoknak tulajdonítja, s a nyugati ember számára is könnyedén megérhető formában mutatja be ennek működését.
Ebben a szemléletben egy-egy betegség állapota egy úgy nevezett helyreállítási időszaknak is megfeleltethető, amikor is a testünk éppen egy-egy konfliktus megoldása után igyekszik visszaállítani az eredeti (egészséges) állapotot. Hogy ez ne okozzon újabb traumát, ehhez bizony meg kell érteni testünk és lelkünk kölcsönös, egymásra ható működését. Ha ezeket szétválasztjuk, akkor az egész-ség törik meg.

Így önmagában egy betegség nem feltétlenül jelent rosszat. A kérdés, hogy egy létrejött fizikai állapotot, elváltozást képesek vagyunk-e magunk (vagy más, hozzáértő segítségével) összefüggésbe hozni lelkünk állapotával, kisebb-nagyobb konfliktusainkkal. Egy krónikus vérnyomásproblémát sem úgy kellene kezelni első kézből, hogy azonnal gyógyszerekkel módosítjuk, hogy az beálljon egy standard értékre, hanem önvizsgálat, megfigyelés mentén megvizsgálni, lelki, avagy pszichés szinten milyen konfliktus következménye lehet, s azt a konfliktust igyekezni megoldani. Persze, ha már orvoshoz fordultunk a tünettel, akkor ennek megértéséhez rajtunk kívül szükségeltetik egy rugalmas szemléletű orvos is, aki az egyént is látja.

Hiszem, hogy testünk egy roppant intelligens, érzékeny rendszer, egy tökéletes alkotás, melyben minden apró mozzanatnak értelme és jelentősége van, s az önvizsgálat, az önismeret elengedhetetlen ahhoz, hogy állapotainkat jól tudjuk értelmezni, kiegészítve indokolt esetekben más gyógyító személy segítségül hívásával.

A betegség lehetőség

A társadalom saját egészségügyi normái szerint betegnek ítélt ember a tenni akarás képességével rendelkezik, olvasható az Egészségtudományi fogalomtár betegségről szóló megfogalmazásnak az utolsó mondatában.

„… a betegség olyan állapot, ami rendelkezik azzal a képességgel, hogy valamilyen a gyógyításra vagy a megelőzésre irányuló egészségügyi tevékenységet indítson el.”

Ez óriási potenciál, de mégsem ezt erősíti az egészségügy, hanem helyette betegségtudatot gerjeszt. Elhiteti velünk, hogy ha valami kimozdul egy egészségesnek hitt állapotból, akkor gyógyszerek, kemikáliák folyamatos szedésével leszünk képesek visszaállítani egészségünket, ezzel pedig azt sugallva, hogy ezen szerek nélkül tehetetlenek vagyunk állapotunkat illetően, s ha ezt elhisszük, magunk is kívülre helyezzük a teljes megoldást.

Persze ilyen helyzet kialakulásában nagy ludas a külvilág is, de nem győzöm hajtogatni, hogy az egyén felelőssége még nagyobb, ugyanis ha nincs meg önmaga belső világával a stabil kapcsolata, akkor a külvilág rángatja a rá zúdított impulzusok által. Ha pedig az egyén hagyja, hogy ez a lavina napi szinten elsodorja a félelemkeltés – úgy mint, média, reklámok, plakátok, filmek – eszközei által, ide értve a tekintélyszemélyek megszólalásait is, akkor előbb utóbb észre sem fogja venni, de nem lesz saját véleménye, mert csak azt fogja visszhangozni, amit hallott, látott. Önmagában már ez is beteg állapot, mert egy olyan nézőponttal azonosul, ami nem az egyén perspektívája, de a külvilág azzá tette.

A betegség olyan, mint a válság: arra hívja fel a figyelmet, hogy változásra, VÁLTOZTATÁSRA van szükség, mert az addig fenntartott rendszer nem az életet szolgálja, valamit másként kell csinálni.
A betegség minden esetben figyelmeztetés arra, hogy álljunk meg, lassítsunk, gondolkozzunk el, vizsgáljuk meg életünk hol szorul változtatásra ahhoz, hogy teljes életet élhessünk, hol építhetjük újra, erősíthetjük meg a lélek és a test kapcsolatát.

A változás ugye nem elég, mert az többnyire csupán egy megélt, passzív folyamat. Cselekvésre van szükség, tettekre, tágítani határainkat, újabb nézőpontokat keresni egy adott helyzetre, problémára. Ez nyilván nem egyszerű, viszont nehéz. Ám ezek a nehézségek azok, amik újabb szintre emelnek minket a Teremtésben betöltött szerepünkben, ami nem csupán a húsra és vérre korlátozódik, hanem egy transzcendens létre is, melynek van egy fejlődési íve.

A betegségre – ahogyan a válságokra is – tekinthetünk lehetőségként. Ezt félelemmentesen is meg lehet élni, ha tudatában vagyunk annak a gondolatnak, hogy minden ami történik, értünk van. Természetesen azt nem a történés idejében kell pontosan kielemezni, hogy miért éppen az és úgy történik velünk ahogy, mert az ilyen jellegű megértések sokszor csak egy nagyobb időtávlatból világosodnak meg, mivel nem látjuk a teljes utat s annak hozományait. Itt bizony szellemünkre, az életbe vetett hitre tudunk támaszkodni, ami hatalmas erővel bír még az anyag birodalmában is.

A magam életét idehozva példának, ha a gyermek-, a kamaszkorra, vagy épp a fiatal felnőttként eltöltött élethelyzeteimre gondolok a velem született nyitott gerincem okozta korlátai mentén, akkor bizony volt benne fájdalom (főleg lelki), s nem mondom visszagondolva sem, hogy könnyű volt. Viszont elvezetett egy olyan helyre, ahová enélkül az állapot nélkül nem biztos, hogy eljutottam volna.
A befelé fordulás, az introvertáltság, a közösség nélküli élethelyzetek nem csupán az egyedüllét csodás pillanataival ajándékoztak meg, de sokszor a magány szorító érzése is mélyen a földbe nyomott, ahol saját mélységeimet ismerhettem meg. Egy olyan belső világot, mely mostanra ismerőssé vált, komfortosan járok benne, és már könnyedén meghatározza a külsőt. Tele van fénnyel és persze sötétséggel, de mind az enyém. Ebben a világban a sötéten, ridegen tátongó helyek (személyiségem legsötétebb pontjai, a legnagyobb illúzióim) még a mai napig szorongást váltanak ki belőlem, mert hiába érzem, hogy mögöttük egy virágos kert van, mégsem jutok el a kertig. Ennek a helynek a megismeréséhez bátorság kell, amely erőforrással hiába rendelkezem, nem mindig tudom előhívni.
Ez egy folyamat. Lépésről lépésre haladok, és majd csak idővel válik láthatóvá, értelmezhetővé, hogy merre és hogyan teljesedik ki életem. Ám a következő lépés megtételéhez mindig vannak lehetőségek. Ha nem kint, akkor bent.

Nem sokkal korábban több napos lázas állapotban feküdtem, ami elég erőteljesen hívta fel a figyelmem az életem tanult mintáira, amelyek végett sokszor csak mellékszereplőnek éreztem magam saját filmemben (bár azért megérdemeltem volna egy Oscar-t).
Közel tíz napig feküdtem 39-40 °C közötti lázzal, s az első napokban a napi egybefüggő alvással töltött idő nem lépte túl a 25 percet. Semmi más tünetem nem volt, csupán a láz és a gyengeség.

Mivel roppant intelligensnek tartom a testem, így sokszor hagytam a lázat dolgozni még bőven 39 °C felett is. Ez idő alatt nem érzékeltem a kialvatlanságból adódó tüneteket sem, figyelmem szinte folyamatosan az életem mintázatát vizslatta éjjel-nappal. Láttam magam megrekedve, ahogyan kreatív energiáim belém szorultak, s feszítenek (s emelik meg vérnyomásomat akár 200 fölé is). Kitörni vágynak, de az életről belém sulykolt anyagi részhez való kötődés ezeket rendre hárította, mert meg kell élni, ki kell fizetni a számlákat valamiből. Ez nem egyedi minta, sokunkat ez vezérel, de már évek óta éreztem magamban, hogy elég! Főnix madárrá kell válnom, elégnem, s hamvaimból újjászületve repülnöm.

De az anyag mindig visszahúzott. Ezúttal azonban éreztem a késztetést, hogy agyi idegpályáimat újra huzalozzam, hogy egy új életnek adjak helyet, mert a korábbi életmód tovább nem folytatható. Sokáig égtem (értem itt a lázat és a lelkemben felszabaduló energiákat), addig mígnem rá kellett jönnöm, hogy ez idáig még sosem mertem teljesen elégni, meghalni. Nem volt merszem feladni korábbi életem, s emiatt nem is tudtam megszületni, csak vergődtem, mint egy csapdába szorult madár. Ezúttal azonban nem eresztett a lélek igazi vágya, s a szellem és a test megadta magát.

Ez a pár nap olyan erőteljes volt, hogy addig nem is ment le a lázam, amíg el nem engedtem azt ezt megelőző mintáim, s hagytam, hogy új ember szülessen meg bennem. Amikor sikerült az elengedés, megszületett az új élet, az új gondolati, érzelmi szál, mely újabb idegpályákat hozott létre (ez persze fejfájásban formájában is megmutatkozott), miszerint előtérbe helyezem kreatív energiáim, s azzal foglalkozom, amitől tényleg azt érzem, élek. Ekkorra már voltak hosszabb idővel töltött alvásaim, s álmomban olyan lemondónyilatkozatokat írtam alá, melyek korábban megkötöttek a változás felé vezető úton: ez többé nem az én dolgom; az eddig sem volt az én dolgom; ez a batyu sem az enyém, az a kereszt is lerakható.

Ahogy lelkemben elcsendesedett a vihar, úgy testem is kezdet reagálni rá. Bár nagyon lassan ugyan, de fokozatosan kaptam erőre, s vágtam bele életem új szakaszába, s adtam hálát a betegségnek, a lehetőségnek, hogy megállhattam, és újabb helyeket fedezhettem fel belső világomban, melyek mostantól nagyobb hangsúllyal vannak jelen életemben. S a hála, melyet azóta is érzek, nem csupán ezeknek szól, hanem a környezetemnek is: barátoknak, akik akár az anyagi javakat sem sajnálva támogatják utamat, s kiváltképp feleségemnek, aki mindvégig mellettem volt, s háttérbe szorítva saját lelki igényeit, társamul szegődve az új kalandban fogja kezem, hogy együtt emeljük szívünket a fény felé.

A Teremtés alkalmazkodik

Témaindítónkhoz, az Ép testben ép lélek mondáshoz visszatérve, meg kell jegyeznem, hogy ugyan a természetre mondják, hogy egyensúlyra törekszik, de ezt koránt sem úgy kell elképzelni, ahogyan mi emberek a civilizált társadalmunkban rögzítettük tudatunkban, kidolgozott szabályok, keretek mentén.

Az emberi gondolkodást a materializmus révén mára már erősen meghatározó rész a tudomány és annak közleményei. Ezek a közlemények sajátos egyensúlyokról és normákról szólnak, s amelyek nem feltétlenül húzhatók rá minden rendszerre, főleg, ha a gondolkodás mellett teret kap az érzelem, az objektivitás mellett pedig a szubjektivitás, amik világunk felfoghatatlan változatosságát igazolják, kinyitják a teret, a valóságot. Ennek szellemében a teljesség és a káosz mindenkinek mást és mást jelent.

Például a félig teli – félig üres pohár több nézőpontból vizsgálható az optimista-pesszimista pároson kívül, hiszen lehet, úgy is nézni rá, hogy a kelleténél nagyobb a pohár, vagy éppen még van hely a többletnek, vagy esetleg nem a pohár a lényeg, hanem a tartalom, s nem kell, hogy az edény legyen a vizsgálódás mércéje.

A káoszt pedig csak a tudatlanság hozza létre, mert önmagában a káosz is csak bizonyos nézőpontból érthetetlen és rendszertelen.

Jelen kultúránkban az egészségügyi normák alapján meghatározott fogyatékosságokat megfigyelve (beleértve a magamét is) érdekes dolgokra lettem figyelmes, ahogy nyitott szemmel és szívvel járom a világot. Számomra úgy tűnik, hogy a természetben minden azon fajta egyensúlyra törekszik, hogy a teremtés különböző részei kiegészítik egymást egy adott rendszerben. Ahol egy területen hiány van, ott megjelenik valami, ami ezt a hiányt kárpótolja és cserébe – ha úgy tetszik – többlettel rendelkezik valami másból, s a hiányt pótolva a rendszernek ezen része erősödik fel, hogy a hiányt megtámogassa.

A kompenzálásról szóló példám a saját életem. Sosem tudtam futni, járásom bicegős, lábaim gyengék. Viszont a kezeim roppant kreatívak és mindenből alkotni akarnak valamit. Szinte állandóan folyamatos mozgásban vannak, s élni akarásom nagy lelki erőből táplálkozik, bár ez nyilván nem mérhető térfogatban, súlyban. Az egyedüli mércém a saját életem, honnan hová jutottam eddig, tehát az összehasonlítás alapja nem egy másik embertárs, hanem önmagam.
Mivel lábaim ereje igencsak limitált, de azért tudok biciklizni, így egy-egy magaslatra való feltekeréshez nem az izom, hanem a lelki erőmet tudtam használni, így nem tűnt nagy kunsztnak felmenni két keréken akár Dobogó-kőre, akár a Bükk-fennsíkra.

Az, hogy a Teremtés alkalmazkodik, s közben kompenzál, számomra mára egyértelmű, ám arra csak fokozatosan ébredtem rá, hogy nem véletlenszerűen teszi ezt, hanem pontosan olyan erőkkel, képességekkel ruház fel gyengeségeim mellett, amik ahhoz kellenek, ahová nekem ezt a testet használva el kell jutnom, legyen az külső, avagy belső cél, ideális esetben (ahogyan a világ van és létezik) mindkettő egyszerre, hiszen egyiket sem vizsgálhatjuk a másik nélkül.

Nem szabad a világ részeit csupán mikroszkóp alatt vizsgálnunk, mert akkor eltűnik az egészről alkotott képünk, s elveszünk a részletekben. Egyszerre kell, hogy képben legyen a rész és egész.

Nézz fel az égre!

Nyilván roppant nehéz ezeket a dolgokat elmagyarázni egy matériában rekedt léleknek, aki nem érzékeli csak az anyag sűrű jelenlétét, s talán az éterit már tagadja is. Ez egy csapdahelyzet, mert azért érzi az anyag súlyát magán, az életén, mert mással sem foglalkozik csak ezzel a minőséggel.
Ha az égre emeljük tekintetünket, s nem lefelé nézünk, akkor a test is ráhangolódik egy másik síkra. Ezt már maga a testtartás is jól mutatja, hiszen amikor vállainkat mázsás súlyok, feladatok nyomják, tekintetünk a földet pásztázza, akkor a mellkasunk beszűkül, a szív bezár. Azonban, ha tudatosan felfelé tekintünk, akkor testünk felegyenesedik, a mellkas megemelkedik (jobban kapunk levegőt), a szív kinyílik (a vérkeringés megindul), a gerinc egyenessé válik és máris összeköti a földet az éggel. Ezzel megjelenik egy másik minőség az életünkben, melyre ha rendszeresen és egyre több figyelmet fordítunk, akkor a világnak addig egy ismeretlen része is feltárul előttünk.

A társadalmi normák által meghatározott ép test nem feltételez ép lelket, sem fordítva, de nem is zárják ki egymást. Ahogyan feleségem szokta mondani: Jel az, amit annak tartunk. Így az ép is az, amit annak tartunk.

ép testben ép lélek, nézz az égre, segítség

A Teremtés tökéletes, de ahhoz, hogy ezt lássuk, el kell engedni a matéria kizárólagosságát, s figyelmünket olyan dolgokra összpontosítani, amik bennünket összekapcsolnak a Teremtés egészével. S ez még mindig nem egy végcél, mert nem egyedül vagyunk. Aki lemaradt, nem hagyjuk ott, nem az individuális törtetés a cél, hiszen közösségben kell gondolkodni, élni, segíteni egymást. Akár csak a magunk élete példájával, azzal, hogy önazonosak maradunk, és a belső magunk rendíthetetlenül kapcsolódik a Teremtéshez, a Teremtőhöz minden külső, elszakítást támogató impulzus ellenére.

Az isteni tudat (igazságosság, együttérzés, önzetlenség) itt van bennünk, csak hagynunk kell megnyilatkozni.

Itt, a végén, szeretném megköszönni és tiszteletemet kifejezni minden gyógyításra felesküdött embernek, aki odafigyelve a betegre – tiszteletben tartva annak személyes hitét és világnézetét – segíti a gyógyulni vágyót, hogy teljes, ép életet élhessen abban a testben, amivel éppen dolgozik a lelke.

Megosztom! 0

Ne higgy a legyeknek!

Ne higgy a legyeknek! – A hangos változat

Posted on 2023.01.28. by Lalus / 0 Comment

Ha nincs időd, lehetőséged olvasni, vagy egyszerűen a monitorra, telefonra, tabletre meredni, akkor ez a lehetőség neked szól. Ezen az oldalon a Ne higgy a legyeknek! sorozat hangos változatát találod kétféle platformon. Akár Spotify-on (a podcast-eket előfizetés nélkül is hallgathatod), vagy a Youtube-on. Nézni egyiket sem kell.

1. Hol vagyok én?

Társadalmunk hiedelmeit időnként érdemes jobban szemügyre venni, s értelmezni azokat, miért és hogyan működnek, miként hatnak ránk, mert sok esetben olyan dogmák mentén élünk, melyek nem igazak. Ha kitisztítjuk ezeket a téziseket, akkor életünk is megváltozhat. A "Ne higgy a legyeknek!" sorozat első epizódjában megnézzük, mi is van az agy és a szív kapcsolata mögött, hogyan gyógyít a szív, s mi a különbség az agy és a szív-agy között.

2. Egy kapcsolat rejtelmei

Mi köze a patriarchális társadalomnak a fogantatáshoz? Hogyan kapcsolódik össze a nők alárendelt szerepe és a versengés fogalma?

3. The Great Reset, avagy a Nagy Visszaállítás

A világban végbemenő folyamatokat jól jellemzi a Great Reset, de ennek van egy olyan aspektusa is, amelyet kevesen látnak, még kevesebben beszélnek róla, pedig nagyon fontos a jövőnket illetően.

Hírlevél

Iratkozz fel, hogy képben legyél a Véka Alkotóműhely újdonságaival, tartalmaival, eseményeivel!

Emailcímed

Név, ahogyan szólíthatunk

Bármikor leiratkozhatsz a hírlevelek alján lévő leiratkozó link segítségével.

Elfogadom az adatkezelési tájékoztatót és hozzájárulok a hírlevelek küldéséhez.

4. Kő és kockacukor, avagy az átváltozás kémiája

Ezúttal a téma a piramis, mint a társadalom szerkezeti leképezése. Kőbe vésett metafora lenne? Vagy lehet új szerkezetű társadalmat létrehozni?

5. Szingularitás, avagy a lelki felfogás elvesztése

A technológiai fejlődések, a transzhumanizmus egyre bizarrabb térhódítása mellett vajon mi lesz a lelkünkkel? Hogyan tudunk embernek maradni, s emberi mivoltunkat fejleszteni egy technokrata társadalomban? A technológia tényleg minket szolgál? Vagy épp fordítva?

6. Ép testben ép lélek? - Avagy: A betegség, mint lehetőség

Ideje újra gondolni testünk-lelkünk-szellemünk kapcsolatát, mielőtt még teljesen maga alá gyűrné az anyag emberi mivoltunkat, ami nem csupán testből áll. Sőt! Részünk legkisebb alkotóeleme.

Ha kérdésed, észrevételed van, magad is gondolkodsz hasonló témákon, írj a hozzászólásokba. Vegyük fel a kapcsolatot!

7. Az érzéketlenek kézikönyve

Ez az epizód azt járja körbe, hogy a társadalom nagy része elfogadó az erkölcshiányos világnézettel, hogy valójában mit jelent (és igaz-e) az embernek farkasa az ember kijelentés, és hogy a szuperérzékenység igazából egy képesség, valamint, hogy a társadalom nagyobb része sérült értékrenddel rendelkezik, amin időszerű lenne változtatni.

8. Láthatatlan jelbeszéd: Diabolikus szimbólumok a hétköznapokban

A vizuális környezetünk pszichológiai és spirituális hatásai az epizód témája. A vizsgálódás a gyanútlan szemlélőtől vezet el a mélyebb, szimbolikus rétegekig, megértve azt, hogyan is hatnak ránk a szimbólumok, s miért lehetnek „láthatatlanok” számunkra.

9. Szimbiotikus mitológia, avagy az ezerarcú hősök

Ebben az epizódban folytatom a diabolosz, a szétválasztó kultúra mélyebb vizsgálatát, megnyitva azt a sorozatot, amelynek a diabolikus szimbólumokról szóló gondolataim szolgáltak bevezetőül. A most következő rész az Ébresztő: egyfajta szembesítés kultúránk legmélyebb rétegeivel. Szó lesz benne a Joseph Campbell-féle hős-mítoszról, a „legyek” zsongásáról, valamint egy új mitológia születéséről.

Üzenet a palackból

Fényesedőre

Posted on 2022.12.05. by Balázsi Tünde Gabriella / 0 Comment

„Fényesedőre állj ki esőre, tárulj az égre kék búzavirág!
Oldjon a Lélek, áldjon az élet,
Hasadjon a magház szállni tovább!”

A legmélyebb elhagyatottság idején a legbiztosabb fogódzó a megfoghatatlan Isten, a legigazabb valóság a láthatatlan Lélek, a legmegtartóbb erő a szolgáló szeretet.

Ha a mag-magam meghasad is megfelezhetetlenül nehéz pillanataimban, nem a halálom következik be, hanem szárnyalásom kap erőre és lelkem tapasztalni kezdi a végtelen szeretet szabadságát, a határtalan lehetőségek birodalmát. Istenben csak Élet van! Ezt ezekben a napokban is megtapasztaltam! Hála legyen a Jóistennek!

2022. december 5.

Megosztom! 0

A gyökerek elvágása, a „tagadd meg a szüleid” ideológia

Miért vált elégtelenné a klasszikus hős-modell?

Hogyan lehet „tovább lépni” az egyén kultuszából?

A „Közösség Útja” – Az új mitológia alapjai

A szimbiotikus mitológia négy pillére

A szimbiotikus mitológia definíciója

A vizuális zaj kora

A „pokoli” energia: Amikor az árnyék válik normává

A vágy sínjein: A szexualizált technológia altatódala

Mitől lesz egy szimbólum diabolikus?

Miért hagyjuk, hogy hasson? – A szimbólumok „fáradtsága”

A közös nevező: A diszharmónia horgonyai

A láthatatlanság ereje

Szakrális Fogyasztás? – A hatásmechanizmus: A tudat alatti "fertőzés"

Konklúzió: Hazatalálás az anyagon túlra

Hírlevél

Köszönjük a feliratkozást!

Mi a normális?

Könnyű ítélet

Homo homini lupus

A szuperérzékenység egy képesség

Hírlevél

Köszönjük a feliratkozást!

Mi is az a betegség?

A betegség lehetőség

A Teremtés alkalmazkodik

Nézz fel az égre!

1. Hol vagyok én?

2. Egy kapcsolat rejtelmei

3. The Great Reset, avagy a Nagy Visszaállítás

Hírlevél

Köszönjük a feliratkozást!

4. Kő és kockacukor, avagy az átváltozás kémiája

5. Szingularitás, avagy a lelki felfogás elvesztése

6. Ép testben ép lélek? - Avagy: A betegség, mint lehetőség

7. Az érzéketlenek kézikönyve

8. Láthatatlan jelbeszéd: Diabolikus szimbólumok a hétköznapokban

9. Szimbiotikus mitológia, avagy az ezerarcú hősök