Blog – Véka Alkotóműhely

Az érzéketlenek kézikönyve

Posted on 2025.11.19. by Regőczi Lalus / 1 Comment

Nem is olyan régen megjelent itthon egy könyv Elaine N. Aron tollából, melynek az a címe, hogy Szuperérzékenyek gyakorlati kézikönyve. Első olvasatra jól hangzik a cím, illetve a téma is fontos. Végre valami kézzel fogható segítség azoknak a lelkeknek, akik az átlagnál érzékenyebben élik meg a külső hatásokat, hevesebben reagálnak a körülöttük lévő világra, az emberek általános viselkedésére, miközben belső megélésük sokkalta intenzívebb az átlagnál. És itt nem csak arról van szó, hogy valaki milyen hangsúllyal mondott nekik valamit, amire érzékenyen reagáltak, hanem olyan tapasztalásokról és megélésekről is, amik a szem számára láthatatlanok. Gondolok itt az emberi viselkedések és kapcsolódások mögött rejlő tudatalatti vagy éppen nagyon is tudatos szándékokról.
Nos, kell is a segítség, mert ebben a viharvert, erőszaktól és túlzó versengéstől, megfelelési kényszerektől fűtött világban a szuperérzékeny emberek sokszor küszködnek a feléjük áradó legyintő vagy éppen sok esetben támadó, gúnyos visszajelzésektől. Pedig semmi mást nem csinálnak, csak észlelnek, és olykor ezekről az észleletekről visszajelzést adnak másoknak. Akik meg éppen nem szuperérzékenyek, azok is szenvednek a megfelelési nyomástól, de inkább betagozódnak a bántalmazók közé, mintsem hogy maguk is kirekesztettek, megszégyenítettek legyenek... mert hát, „ilyen a világ, mit lehetne ez ellen tenni?”

Szóval magával a könyvvel a továbbiakban sincsen semmi gondom, hiszen egyszerűen megpróbálja elmagyarázni, hogy szuperérzékeny emberként miként lehet teljes életet élni. Tele van gyakorlatokkal, amik mindazoknak a javára válhatnak, akik egy kicsit is mernek foglalkozni lelki életükkel, mert a könyv által megtanulhatnak olyan formákat, technikákat, amivel képesek lesznek megszelídíteni a világból feléjük áramló – nem feltétlenül jó – érzések és gondolatok garmadáját, s mindeközben jobban megismerik önmagukat.

Abban viszont már annál inkább problémát érzek, hogy társadalmi szinten eljutottunk oda, hogy a szuperérzékenységet – ami az emberek 15-20 %-ára jellemző neuropszichológiai személyiségvonás (tehát nem egy kórkép) – társadalmunk egyre gyakrabban lekicsinylő bélyegként alkalmazza, csak azért, mert valami olyasmit is érzékelnek ezek az érzelmileg a „normálistól” eltérően viselkedő emberek, amit a többség egyáltalán nem érzékel. És most itt az érzékelés önmagában csak egy dolog, ugyanúgy nem róhatnánk fel az érzékelésre való képtelenséget, ahogyan a szuperérzékenységet sem, de attól még egy kevésbé érzékeny embernek nem kellene gúnnyal kifejezni, hogy az érzékenységgel van a baj. Ez valami olyasmi, mintha a vakok és gyengén látók ítélnék meg a látókat azért, amit látnak, miközben ők maguk nincsenek tisztában a látottakkal.
Minden esetben bántó az ilyen reakció, írom én ezt úgy, hogy magam ugyan nem vagyok szuperérzékeny, de érzékeny azonban igen, s tapasztalom, hogy milyen durva – és általában egy irányú – kommunikáció folyik a világban, még családokon belül is. Egyre inkább úgy tűnik, mintha eltűntek volna az erkölcsi értékrendek, s egyedül az önérdek az, ami mozgatórugója lenne a világnak, s ezt a legtöbben bizony normálisnak tartják, azzal a szlogennel megtámogatva, hogy „mindenki” ezt csinálja, csak az erősek maradnak talpon.
Nem csoda, ha lassan kialakul egy társadalom, ahol minden második ember már nárcisztikus jegyeket hordoz magában. De vajon ki fog akkor ebben a normálisnak nevezett világban másokkal foglalkozni önmaga mellett? Ki fog másokért is tenni valamit, főleg akkor, ha az nem áll érdekében?

Mi a normális?

Habár maga a normális emberi viselkedés pszichológiai értelemben egyértelműen nem meghatározható, mert az kultúra és kontextus függő, illetve időben változó, és inkább egy spektrum, mint fix kategória, mégis használjuk a kifejezést. Tehát a „normális viselkedés” egy társadalomban nem abszolút, hanem viszonylagos fogalom: azt jelenti, hogy az egyén viselkedése megfelel az adott közösség által elfogadott normáknak, értékeknek és szabályoknak. A közösségek pedig jutalmazással és büntetéssel erősítik meg a normálisnak tartott viselkedést. Ebből kifolyólag – a saját olvasatomban és nagyon leegyszerűsítve a helyzetre – a normális sok esetben azzal egyenlő, ami mentén komfortosnak érzem magam, és nem billent ki, abból a helyzetből, amivel a legkönnyebben képesnek tartom azonosulni magam. Ilyen például tartozni valahová, egy közösségbe, csoportba, csapatba. Még az sem fontos, ha nem éppen hasonlók az értékrendek, viszont a tömegvonzás szabályai alapján – aminek ugye „nem lehet ellenállni” – kevesebb ellenállást érzek felőle, így akkor is betagozódom oda, mégpedig azért, hogy ne lógjak ki a sorból. Ezzel az úgy nevezett normálisok közé tartozhatok, mert kirekesztettnek lenni azért mégsem jó mulatság. Éppen ezért, ami nem normális, ami nem találkozik a közösségem által elfogadott normáknak, az kívül áll ezen a körön, az ijesztő, sőt, egyenesen veszélyes lehet rám nézve, akár még a vesztemet is okozhatja azzal, hogyha azonosulok vele, akkor kirekesztődöm egy adott közösségből. A pszichológiában gyakran úgy definiálják a normalitást, hogy az egyén viselkedése nem tér el jelentősen a többségétől. Ami ritka vagy szélsőséges, azt sokszor „abnormálisnak” tekintik, ahogyan esetünkben ilyen a szuperérzékenység megítélése is.

Amikor egy szuperérzékeny személy szót emel (más szóval, túlzóan reagál) egy olyan helyzetre, ami nekünk bőven belefér a normálisba, legyen szó verbális vagy lelki abúzusról egy munkahelyen, a legkönnyebben elbagatellizáljuk a visszajelzését. Vagy éppen mondjuk észreveszi, milyen manipulációk, hatalmi játszmák folynak a háttérben, és azt szóvá teszi – pedig talán magunk is tudatában vagyunk azoknak –, a tömegvonzás szabályai mentén egyszerűen eltaszítjuk magunktól az illetőt, mert félünk szembe menni a közösséggel, még akkor is, ha az a közösség éppen a bántalmazást, a mobing-ot normálisnak véli a világban jelenleg futó erkölcsi hiányok mentén.
Ez az eltávolítás még a legszűkebb társadalmi egységben, a családban is gyakran előfordul, ott viszont jobbára a szuperérzékeny személy túlzónak vélt érzelmi reakciója vált ki ellenállást bennünk, s a legjobb esetben sem a megértés felé hajlunk, hogy empatikusak legyünk az érzékeny személlyel, akinek valódi lelki fájdalom lehet egy-egy helyzet megélése, hanem lerázzuk magunkról s kategorikusan kijelentjük: „Jaj, te túl érzékeny vagy.” Rosszabb esetben a szuperérzékeny személy érzelmi állapotát mártíromsággal bélyegezzük.

Már maga a címkézés is egy veszélyes játék, ahogyan a konyhába került pszichológia mentén hajlamosak vagyunk nagyon könnyedén – már-már könnyelműen – a neuropszichiátriai rendellenességekkel, viselkedési és érzelmi zavarokkal küzdő másokat és önmagunkat egyaránt beskatulyázni, ezzel mintegy felvéve egy társadalmi szerepet. Ha olyan címkével élsz, amit korábban rád olvastak (és mindegy, hogy pszichológiailag igazolt vagy sem a státusz) és te egyre inkább azonosulsz vele, akkor közben ezzel a címkével igazolást kapsz a viselkedésedre, elbújhatsz mögé, védelmül szolgál számodra. Vagyis lehetsz te ADHD-s, SNI-s, border-line-os, autisztikus, aspergeres és még megannyi más, ezek a címkék megvédenek bizonyos helyzetekben, mert magyarázatot adnak a működési „zavarodra”, ami miatt eltérsz a normálistól. Viszont amikor túl érzékeny vagy, az egyedül a te sajátságos problémád. Kívül esel a rendszeren, hiszen – azon túl, hogy a szuperérzékenység nem szerepel a DSM-5 vagy BNO-11 pszichiátriai diagnosztikai rendszerekben, bár kihívásokat okozhat a mindennapokban, de nem kóros – rajtad kívül mindenki más normálisan érzékeli az adott helyzetet, mert a társadalom nagy része elfogadó az erkölcshiányos világnézettel. Ráadásul ráolvasni valakire azt, hogy túlérzékeny, az már nem címke, hanem bélyeg, a megbélyegzettnek pedig egyenesen kirekesztettség. Ez azért is történhet meg nagyon könnyen, mert egy szuperérzékeny a „túlérzékeny” reakcióival azt sugallhatja magáról (bár ez is értelmezés kérdése), hogy gyenge, mivel nem képes erősnek lenni egy kemény világban, így jogos a kirekesztés, hiszen kirekeszteni a gyengéket szokás.

Persze erről a szokásról is érdemes lenne elgondolkodni. Miért lehetséges és miféle erkölcsi szabály az, hogy egy erősnek vélt társadalomban nem felemelni szokás a gyengéket, hanem kirekeszteni? Az erős miért azzal erősíti magát, hogy eltiporja a nála gyengébbeket? Honnan ered ez a „hagyomány”? S miért nem változtatjuk meg ezt a szokást? Az eredete talán onnan eredhet, hogy még úgy tanuljuk az iskolában, hogy a leggyorsabb, legügyesebb spermium juthat be a petesejtbe, tehát már ott kezdődik a versengés? Pedig ez egyáltalán nem így van, éppen nem a versengés, hanem a kapcsolatteremtés az élet kezdetének a lényege, és a petesejt választja ki, melyik hímivarsejtet engedi be. (Erről bővebben egy korábbi írásban olvashatsz: Egy kapcsolat rejtelmei.)

Könnyű ítélet

Konnyu-itelet_sergeitokmakov-judgement-6722634_1280

Akik jól ismernek, tudják rólam, hogy sokat és mélyen vagyok képes elmélkedni dolgokról, keresem az összefüggéseket, szeretek nézőpontokat váltani, hogy mélyebben megértsek egy-egy helyzetet, ami sokszor azt jelenti, hogy roppant keveset beszélek, főleg ha rajtam kívül kettő vagy több ember van jelen egy helyiségben. Akik viszont kevésbé ismernek, azok egyszerűen elkönyvelnek annak, aki csendesen ül a sarokban, akivel nem nagyon lehet beszélgetni, akit nem könnyű megközelíteni. Olykor-olykor azt is megkaptam, hogy szorongó vagyok, alacsony önértékeléssel. Utóbbi megállapítások még gyermek és fiatal felnőtt koromra talán igazak is lehetnek, ám mostanra ezek már korántsem azok. A visszahúzódások mögött nagyon mély gondolati munka rejlik, megfigyelés, elemzés, elmélyülés, végtelenül széles belső világ építése. És ugyan a megítélésem kevésbé változott az engem csak felszínesen ismerők között, egyáltalán nem az olyan ismérvek jellemzik a csendességem, visszahúzódásom, mint az önbizalomhiány vagy éppen a szociális szorongás, hanem éppen ellenkezőleg. Csendes jelenlétem azt jelenti, hogy nem akarom dominálni a társaságot, inkább vagyok megfigyelő, az energiát pedig belső világomból merítem, nem pedig a társas érintkezésekből, valamint nehezemre esik a felszínes társalgás, egy-egy beszélgetésben nem ragaszkodom ahhoz, hogy engem vagy az igazamat bárki elismerje. Belső erők mozgatnak, nem pedig másoktól szeretném elragadni a működésemhez szükséges energiát, ahogyan azt sok helyen látom magam körül.

Valahogy így lehet a szuperérzékenység megítélésével is. Sokan félreértik ezt a személyiségvonást – bár én inkább beszélnék úgy róla, mint képesség –, mert nem értik az abban rejlő potenciált. Ahogyan azokat a jelenségeket sem, amit egy ilyen ember képes érzékelni, mert azok másoknak még csak fel sem tűnnek, mivel normálisnak tartják akár a verbális vagy lelki abúzus jelenlétét, vagy épp a kirekesztést, azzal magyarázva, hogy ilyen a világ.

És most egy kérdés: Ha az általánosságban elfogadott normalitás mentén már túlérzékenynek bélyegzünk bizonyos személyeket, akkor a helyzet analizálása és bizonyos nézőpontváltás mentén nevezhetjük-e azokat a megbélyegzőket, akik gúnnyal eltolják maguktól a szuperérzékenyeket érzéketleneknek? Ez is egy roppant könnyű ítélet lenne, ami által semmivel sem lennénk jobbak a megbélyegzőknél, de most pusztán a játék kedvéért a továbbiakban maradjunk annál a felosztásnál, hogy vannak a túlérzékenyek és az érzéketlenek. Nyilván van köztük egy sor árnyalat, de most vizsgálódásunk szempontjából nem ez a lényeg.

Homo homini lupus

Farkastörvények uralkodnak, ahol embernek farkasa az ember. Ez annyit jelent, hogy egy adott közegben vagy társadalomban kegyetlen, könyörtelen, önérdek-vezérelt szabályok érvényesülnek – hasonlóan a vadonhoz, ahol az „erősebb túlél” elve uralkodik. Nincs együttérzés vagy szolidaritás. Az emberek nem segítik egymást, hanem versengenek a hatalomért, erőért és befolyásért, mert ennek megléte határozza meg, ki érvényesül. Vagyis teljességgel az önös érdek dominál, az egyéni célok fontosabbak, mint a közösségi értékek. Mindezek mellett a morális normák háttérbe szorulnak, a becsület, igazságosság vagy erkölcs nem számít, csakis az eredmény.

Ez a gazdasági versenyben úgy néz ki, hogy aki nem tud alkalmazkodni, kiesik. A társadalmi viszonyokban a gyengéket kiközösítik, míg a politikai helyzetekben a hatalmi harcban már nincs helye kompromisszumnak.

Az adott rendszer, amiben a szuperérzékenyek mellett az érzéketlenek is élnek, embertelen vagy igazságtalan. Az emberek egymással szemben kegyetlenek, önzők, és veszélyesek lehetnek, különösen szabályok vagy erkölcsi korlátok nélkül. Az ember természetes állapotában – társadalmi szerződés vagy törvények nélkül – önérdek-vezérelt, versengő és destruktív lehet más emberekkel szemben. Ezt az utóbbi tételt erősíti Thomas Hobbes angol filozófus gondolata is a XVII. századból, aki úgy gondolta, hogy az ember természeténél fogva farkas – ezért kell erős államhatalom, írta a Leviatán (1651) című művében, amelyben a társadalmi szerződés elméletét fejti ki. Rousseau szerint viszont az ember eredendően jó, a társadalom teszi romlottá. Vagyis a mondás, hogy „homo homini lupus”, azaz „az embernek farkasa az ember” nem univerzális igazság, hanem egy kritikus világnézeti állásfoglalás, amely az emberi természet sötét oldalára hívja fel a figyelmet, továbbá egy filozófiai nézőpont, amely a társadalmi rend és erkölcs fontosságát hangsúlyozza.

És ezzel a mondással, ahogyan a szuperérzékenyeket, úgy a farkasokat is megbélyegeztük, mert a közfelfogás számára a farkas szimbolikusan a vad, ösztönös, kegyetlen viselkedést jelképezi. Pedig a farkasok társadalma éppen nem farkastörvényes.
A valóságban a farkasfalkák kooperatív, gondoskodó és strukturált közösségek. A kölcsönös gondoskodás mellett – ami mentén a kölyköket nemcsak a szülők, hanem más felnőttek is nevelik –, konfliktuskerülés jellemzi őket. Esetükben a dominanciaharcok ritkán végződnek sérüléssel (ezek inkább rituális viselkedésformák), nem úgy, mint az emberek között, ahol az érzéketlen személy a gúnyos, a térképről lesöprő „Te túl érzékeny vagy” kijelentéssel már megsemmisítő csapást mér a szuperérzékenyre. Ez nem mást szolgál, mint az „érzéketlen” egójának a védelmét, mert úgy érezheti, hogy a szuperérzékeny – sokszor anélkül, hogy megszólalna, csupán a jelenlétével is – fenyegetést jelent számára. El kell tiporni, megsemmisíteni, mások előtt kigúnyolni, térdre kényszeríteni, hogy még csak esélye se legyen felfedni a valóságot, aminek ismerete összeroppantaná a buborékot, amiben már tudatalatti szinten rögzítve van, hogy farkastörvények uralkodnak, tehát a gyenge elhullik.

Mindezekkel szemben a farkasok társas lények, és családi alapú falkákban élnek, amelyekben minden egyednek meghatározott szerepe van. Az alfa pár mellett ott van az omega farkas, a legalacsonyabb rangú egyed is, aki gyakran „feszültséglevezető” szerepet tölt be, eltereli a figyelmet a konfliktusokról, de mégsem elnyomott, megbélyegzett, kivetett, hanem fontos szereplő a falka dinamikájában.

A szuperérzékenység egy képesség

Egy szuperérzékeny személy olyan dolgokat is érzékel – mondjuk úgy, lát –, ami másnál kívül esik az általános érzékelési tartományon. Érzékelői sokkal kifinomultabbak, s nem csupán az öt érzékszervre korlátozódnak, nem csak az anyag mozgását, változását, milyenségét képesek érzékelni, hanem az azon túli éteri minőségeket is, mely minőség az életfolyamatokat irányítja, s mely nem érzékelhető közvetlenül, de formáló, alakító ereje és hatásai megfigyelhetők az élőlények működésében. Az ilyesfajta látás mellett ezeket az embereket a magas fokú lelkiismeretesség és a kiemelkedő empátia jellemzi. Észrevesznek minden apró részletet, jelet. Analitikus képességgel rendelkeznek, mellyel felismerik a helyzetekben, rendszerekben rejlő hibákat, anomáliákat. És nem csupán felismerik, de jól be is tudják azonosítani azokat, főleg az emberi viselkedés terén. Az erős intuíció és a megérzés jellemük fő mozgatórugója. Régebbi korokban a szuperérzékenységgel megáldott emberek olyan kiemelkedő társadalmi szerepeket kaptak, mint a gyógyítók, papok, vagy épp akár királyi tanácsadók. Jelenlegi társadalmunk azonban nemhogy nem toleráns az ilyen emberekkel, hanem általánosságban kigúnyolja, kirekeszti őket. Nem elég, hogy érzelmileg a szuperérzékenység képessége egy valóban fárasztó állapot attól, hogy érzékelik másoknál a dominancia harcokat, a sérelmeket, a különböző érzelmeket és lelki állapotokat, melyekről még talán a tőlük szenvedők sem tudnak, a gúny, a megbélyegzés, a kirekesztés érzése végképp kimeríti az idegrendszerüket. A szuperérzékenyeknek ezért is ajánlott a több pihenés, a kreatív elfoglaltság, a szeretett közeg jelenléte, amellyel töltődhetnek.

Mindezek ellenére a szuperérzékenység – véleményem szerint – az a neuropszichológiai alapú személyiségvonás, amelynek észrevételeire valóban szüksége van társadalmunknak, melyben egyre inkább hiánycikknek bizonyul az empátia, az együttérzés. Éppen ezért fontos állítanunk a nézőpontokon és megvizsgálni, hogy ha az embernek farkasa valóban az ember, ami megkívánja a társadalmi rend és erkölcs fontosságát, akkor igenis érdemes és elemi lenne megteremteni azt a rendet és visszaállítani az erkölcsöt. Ez persze egy rendkívül bonyolult és hosszas folyamat, főleg, ami a rend és az erkölcs meghatározását illeti. Azonban egyáltalán nem szükséges politikai vagy gazdasági irányítók szava ehhez. Egyszerűen csak az ember kell, az egyén, hogy kilépjen az érzéketlenek világából, s legyen benne akarás a változásra, az önérdek mellett a közösség igényeinek meglátására, és annak felfogására, hogy az egyén nem létezhet egészségesen közösség nélkül. Ha mélyen magába néz a Rousseau szerint eredendően jó ember, melyet a társadalom tesz rosszá, akkor láthatja, hogy a társadalom az egyén reakcióin keresztül változtatható. De tovább megyek, a reakció mellett, legyen akció, amire a társadalom lesz kényszerült reagálni.

Ez az írás nem csupán a „túlérzékenyek” mellett szándékozik kiállni, hanem a játék kedvéért „érzéketlenek” státusszal jelölt ellenpólust képviselők mellett is, hogy vegyük észre, a társadalom nagyobb része sérült értékrenddel rendelkezik, amit nem szabadna annyiban hagyni. Éppen ezért, ha sikerült egy Szuperérzékenyek gyakorlati kézikönyvét megírni, talán érdemes lenne elgondolkodni az Érzéketlenek gyakorlati kézikönyvének megírásán is, hiszen azoknak szintén segítségre van szükségük, akik magukat ebbe a társadalmi rétegbe sorolnák. A kérdés azonban, ahogyan most is, akkor is felvetődne: ha valóban megszületik egy ilyen írás, vajon ki ismerne magára a címben?

Ne higgy a legyeknek!

Ép testben ép lélek? – Avagy: A betegség, mint lehetőség

Posted on 2023.02.21. by Regőczi Lalus / 0 Comment

Van az az ókori mondás, amit gyermekkorunk óta hallunk innen-onnan, hogy „Ép testben ép lélek”. Egyszerűen kering az elménkben, mint egy alapvető igazság, miközben az erre épülő narratívák szerint merülünk alá a betegségtudat útvesztőibe, s az éppen aktuális egészséges életmód trendje mentén határozzuk meg magunkat, abban az alig észrevehető tudatállapotban rekedve, hogy a test határozza meg létünket.

A mondás a történészek szerint Decimus Iunius Iuvenalistól származik, a Kr. u. 1–2. században élt római szatíraírótól, és eredetileg így szólt:

„…orandum est út sit mens sana in corpore sano…”,

„…imádkoznunk kell, hogy egészséges lélek legyen egészséges testben”.

A mondat utolsó része időközben önálló életre kelt és egy egészen más üzenetet adott tovább a világnak, ami mondhatni észrevétlenül kifordította a lélek és az anyag kapcsolatát, ezáltal megerősítve egy a korunkat egyre inkább meghatározó hit központi ideáját, a matériát.
Madonna annak idején például meg is énekelte ennek kiemelt fontosságát a Material girl c. slágerében, melyet milliók énekeltek kívülről (s egy idő után belülről is biztosan.)

Az általunk ismert mondás azt sugalmazza, hogy csupán az anyaggal kell foglalkozni, a lélekkel tehát nem kell foglalkozni, azt az anyag állapota határozza meg, egyébként semmi dolgunk vele.

A magam részéről ezt az üzenetet határozottan elutasítom és cáfolom, mégpedig saját életemmel támasztva ezt alá. Azonban mielőtt felhoznám a magam példáját, előbb nézzük meg, hogy Kultúra Anya szerint mikor is ép a test, mikor pedig hiányos, avagy „beteg”.

Mi is az a betegség?

Erre rengeteg definíciót találhatunk, de általánosságban arról van szó mindegyikben, hogy az élő szervezet olyan állapota, amelyben az életfolyamatok a normálistól eltérnek.

Az Egészségtudományi fogalomtár szerint például:

„A betegség a társadalmilag elfogadott egészségképtől való olyan eltérés,
• ami csökkenti az élettartamot vagy rontja az életminőséget (azaz halált vagy funkciózavart, és/vagy fájdalmat okoz), és
• amit az egyén vagy a környezete észlel (beleértve az ellátórendszer, a diagnosztikai eszközök észlelését is).”

„Ezen meghatározás szerint kultúrkörönként változhat az, hogy mit tekintenek betegségnek és mit nem. Az elfogadott egészségképtől való eltérés azt is jelenti, hogy az egyén, illetve a társadalom tenni is akar valamit ellene. Ebben az értelemben a betegség olyan állapot, ami rendelkezik azzal a képességgel, hogy valamilyen a gyógyításra vagy a megelőzésre irányuló egészségügyi tevékenységet indítson el.”

A betegség fogalmát tehát elég nehéz igazán pontosan definiálni, mert alapvetően nem csupán egy társadalmilag elfogadott egészségképtől függ (ha van egyáltalán ilyen), hanem a különböző kultúráktól is, de a legújabb korban főleg attól, hogy milyen képet állít fel egy nemzetek feletti érdekcsoport.

A fogalom meghatározása továbbá azért is nagyon nehéz, mert a betegséget kísérő tünetek jelentkezését, a betegség megnyilvánulásának formáit egyedi tűrőképesség szabja meg. Nem beszélve arról, hogy a betegség fogalmát különböző történelmi korokban különbözőképpen határozták meg, tehát nagyban függ a korábban már említett aktuális trendtől.
A trend szót azért merem használni ebben a kontextusban, mert személyes véleményem szerint életünk nagy részét (amennyiben hagyjuk) külső irányítás alatt éljük, ami mentén teljes mértékben az anyag világára fordítjuk figyelmünket. Ez az erőteljes befolyás pedig addig tartható fent, amíg minden figyelmünket az anyag köti le. Vagyis ennek megléte és átírása életünkben személyes felelősség.

Egy valamiben a megfogalmazások azonban egyet értenek, mégpedig abban, hogy a betegség az élő szervezet olyan állapota, amelyben az életfolyamatok a normálistól eltérnek, azonban a normális értékét már nem határozzák meg ezek a definíciók. De nem is nagyon kell, mert ennek jelentését jobbára a ránk zúduló, mesterien kidolgozott reklámok és különböző testideák felállítása pszichénkben még annak ellenére is el kezd munkálkodni, hogy mindannyian mások vagyunk, így valóban nehéz egy olyan standard értéket felállítani, ami minden emberre igaz. Már csupán a rasszok között is meglehetősen más testi jellemzők figyelhetők meg.

Ám ugyanúgy a test működésében is vannak egyéni értékek, melyek csak bizonyos szintig felelhetnek meg egy-egy normának, s ha ezek azokkal nem állnak szinkronban, akkor az egyén „normális” állapotát gyógyszerekkel könnyen ki lehet billenteni, hogy megfeleljen. A normalitás, egy standard érték megállapítása nem egyszerű, mert egy magasnak ítélt vérnyomás mögött is állhat olyan életmentő folyamat, ami csak a vizsgált egyén életén keresztül értelmezhető, fejthető meg.

Testünk, lelkünk és szellemünk egysége normájának meghatározásához rendkívül fontos önmagunk ismerete testi-lelki-szellemi szinten egyaránt, amihez nélkülözhetetlen:

• a mély testtudatosság – tisztában lenni testünk (izmaink, szerveink) működésével → mikor, mire, miként reagál, mit bír, hogyan terhelhető,
• önmegfigyelés – reakcióink a külvilág eseményeire, a hírekre, a bennünket érő érzelmi impulzusokra,
• önvizsgálat – viselkedésünk mintázatának feltérképezése.

Ahogyan az akadémikus orvoslás normái szerint megtanultuk a vércsoportokat, úgy nehéz elképzelni azt, hogy valaki olyan vércsoportba tartozzon, ami valójában nem létezhet, mert épp nem „0”, nem „A”, nem „B” és nem „AB”.
Pedig erre is van már sok-sok példa, bár évek óta csak szaklapok írnak róla. Mivel nem egyedi esetekről van szó, hanem a világ minden táján több embernél, embercsoportnál is találkoztak a jelenséggel, így jelenleg még vizsgálódás alatt áll az ügy, hogy miként s hogyan lehetne besorolni ezeket a vércsoport típusokat az eddig ismertek mellé.

Szóval, igen nehéz mindenkire igaz normákat felállítani, mert ez jobbára csak akkor lehetséges, ha tömegként s nem egyedként kezelik az embereket. Nyilván, valamilyen szinten érthető és egy rendszer működtetéséhez szükséges is az erre való törekvés, de amikor egy-egy tünetegyüttes kapcsán a rendszer nem figyel oda a beteg személyes megfigyeléseire, tapasztalataira, érzeteire, melyek helyenként pontosabbak egy-egy vizsgálati metódusnál, akkor az egyénre szabott valós megoldás könnyen a szőnyeg alá kerülhet. Ehhez szintén a már említett önismeret szükséges, melynek a testtudatosság egy fontos része, ha valóban ismerni szeretnénk lényünk működését. Ezt gyakorolni alapfokon bármilyen keleti mozgásrendszerrel lehetséges (jóga, tai-chi, chi-kung, pilates etc.), de szükséges lenne a tömeg- és versenysportokba is behozni, nem beszélve a mindennapokról, amikor is egy-egy séta alkalmával remek lehetőség nyílik arra, hogy csak egyszerűen figyeljünk a légzésünkre (miként áramlik a levegő az orron keresztül a tüdőbe), milyen izmok aktivádnak minden lépés alkalmával (mikor feszül meg a has, mikor a comb, a vádli). Ezek apró dolgok, de ha szokásunkká válnak, akkor sokat tehetünk önmagunkért, érzelmi világunkért, hogy többek között oldjuk a bennünk dolgozó félelmeket már csak azzal is, hogy épp nem foglalkozunk velük, nem kapnak figyelmet, energiát.

A mindennapokban ránk zúduló hírek által olyan folyamatos félelemben vagyunk tartva, hogy az egészségügy többek között azért is le van terhelve, mert már aprócska, szükségszerűen nem orvost igénylő dolgokkal is szakértőhöz fordulunk. Ez persze azért is lehetséges, mert a jelenben nem a megelőzésen van a hangsúly, hanem a kezelésen, ha már megvan a baj.
Egyébként sajnos a mai világunk minden részére ez a jellemző, mert egy autószerelő is sok esetben (tisztelet a kivételnek) csak akkor foglalkozik járművünkkel, ha már közel van a mozgásképtelenséghez, vagy balesetveszélyes vele közlekedni.
Emlékszem, nagypapám a 90-es években még minden évben vitte a Ladáját a szerelőhöz, hogy az ellenőrizzen rajta mindent, hogy ne legyen baj. Nem is volt vele gond sose. Gondozta az autót, ahogyan magára is figyelt.
Ez a szemlélet már bizony kihalóban van, de épp ezt kellene visszahozni, vigyázni magunkra, vigyázni az értékre: az életre.

Visszatérve a betegséghez, a nyugati akadémikus orvoslás mellett sok más rendszer van, melyek egészen más nézőpontból vizsgálják az ember kibillent állapotait, legyen szó akár a kínai-, akár a védikus gyógyászatokról, vagy éppen a nem olyan régen felbukkanó germán új medicináról, ami a kibillent állapotokat lelki traumák okozta elváltozásoknak tulajdonítja, s a nyugati ember számára is könnyedén megérhető formában mutatja be ennek működését.
Ebben a szemléletben egy-egy betegség állapota egy úgy nevezett helyreállítási időszaknak is megfeleltethető, amikor is a testünk éppen egy-egy konfliktus megoldása után igyekszik visszaállítani az eredeti (egészséges) állapotot. Hogy ez ne okozzon újabb traumát, ehhez bizony meg kell érteni testünk és lelkünk kölcsönös, egymásra ható működését. Ha ezeket szétválasztjuk, akkor az egész-ség törik meg.

Így önmagában egy betegség nem feltétlenül jelent rosszat. A kérdés, hogy egy létrejött fizikai állapotot, elváltozást képesek vagyunk-e magunk (vagy más, hozzáértő segítségével) összefüggésbe hozni lelkünk állapotával, kisebb-nagyobb konfliktusainkkal. Egy krónikus vérnyomásproblémát sem úgy kellene kezelni első kézből, hogy azonnal gyógyszerekkel módosítjuk, hogy az beálljon egy standard értékre, hanem önvizsgálat, megfigyelés mentén megvizsgálni, lelki, avagy pszichés szinten milyen konfliktus következménye lehet, s azt a konfliktust igyekezni megoldani. Persze, ha már orvoshoz fordultunk a tünettel, akkor ennek megértéséhez rajtunk kívül szükségeltetik egy rugalmas szemléletű orvos is, aki az egyént is látja.

Hiszem, hogy testünk egy roppant intelligens, érzékeny rendszer, egy tökéletes alkotás, melyben minden apró mozzanatnak értelme és jelentősége van, s az önvizsgálat, az önismeret elengedhetetlen ahhoz, hogy állapotainkat jól tudjuk értelmezni, kiegészítve indokolt esetekben más gyógyító személy segítségül hívásával.

A betegség lehetőség

A társadalom saját egészségügyi normái szerint betegnek ítélt ember a tenni akarás képességével rendelkezik, olvasható az Egészségtudományi fogalomtár betegségről szóló megfogalmazásnak az utolsó mondatában.

„… a betegség olyan állapot, ami rendelkezik azzal a képességgel, hogy valamilyen a gyógyításra vagy a megelőzésre irányuló egészségügyi tevékenységet indítson el.”

Ez óriási potenciál, de mégsem ezt erősíti az egészségügy, hanem helyette betegségtudatot gerjeszt. Elhiteti velünk, hogy ha valami kimozdul egy egészségesnek hitt állapotból, akkor gyógyszerek, kemikáliák folyamatos szedésével leszünk képesek visszaállítani egészségünket, ezzel pedig azt sugallva, hogy ezen szerek nélkül tehetetlenek vagyunk állapotunkat illetően, s ha ezt elhisszük, magunk is kívülre helyezzük a teljes megoldást.

Persze ilyen helyzet kialakulásában nagy ludas a külvilág is, de nem győzöm hajtogatni, hogy az egyén felelőssége még nagyobb, ugyanis ha nincs meg önmaga belső világával a stabil kapcsolata, akkor a külvilág rángatja a rá zúdított impulzusok által. Ha pedig az egyén hagyja, hogy ez a lavina napi szinten elsodorja a félelemkeltés – úgy mint, média, reklámok, plakátok, filmek – eszközei által, ide értve a tekintélyszemélyek megszólalásait is, akkor előbb utóbb észre sem fogja venni, de nem lesz saját véleménye, mert csak azt fogja visszhangozni, amit hallott, látott. Önmagában már ez is beteg állapot, mert egy olyan nézőponttal azonosul, ami nem az egyén perspektívája, de a külvilág azzá tette.

A betegség olyan, mint a válság: arra hívja fel a figyelmet, hogy változásra, VÁLTOZTATÁSRA van szükség, mert az addig fenntartott rendszer nem az életet szolgálja, valamit másként kell csinálni.
A betegség minden esetben figyelmeztetés arra, hogy álljunk meg, lassítsunk, gondolkozzunk el, vizsgáljuk meg életünk hol szorul változtatásra ahhoz, hogy teljes életet élhessünk, hol építhetjük újra, erősíthetjük meg a lélek és a test kapcsolatát.

A változás ugye nem elég, mert az többnyire csupán egy megélt, passzív folyamat. Cselekvésre van szükség, tettekre, tágítani határainkat, újabb nézőpontokat keresni egy adott helyzetre, problémára. Ez nyilván nem egyszerű, viszont nehéz. Ám ezek a nehézségek azok, amik újabb szintre emelnek minket a Teremtésben betöltött szerepünkben, ami nem csupán a húsra és vérre korlátozódik, hanem egy transzcendens létre is, melynek van egy fejlődési íve.

A betegségre – ahogyan a válságokra is – tekinthetünk lehetőségként. Ezt félelemmentesen is meg lehet élni, ha tudatában vagyunk annak a gondolatnak, hogy minden ami történik, értünk van. Természetesen azt nem a történés idejében kell pontosan kielemezni, hogy miért éppen az és úgy történik velünk ahogy, mert az ilyen jellegű megértések sokszor csak egy nagyobb időtávlatból világosodnak meg, mivel nem látjuk a teljes utat s annak hozományait. Itt bizony szellemünkre, az életbe vetett hitre tudunk támaszkodni, ami hatalmas erővel bír még az anyag birodalmában is.

A magam életét idehozva példának, ha a gyermek-, a kamaszkorra, vagy épp a fiatal felnőttként eltöltött élethelyzeteimre gondolok a velem született nyitott gerincem okozta korlátai mentén, akkor bizony volt benne fájdalom (főleg lelki), s nem mondom visszagondolva sem, hogy könnyű volt. Viszont elvezetett egy olyan helyre, ahová enélkül az állapot nélkül nem biztos, hogy eljutottam volna.
A befelé fordulás, az introvertáltság, a közösség nélküli élethelyzetek nem csupán az egyedüllét csodás pillanataival ajándékoztak meg, de sokszor a magány szorító érzése is mélyen a földbe nyomott, ahol saját mélységeimet ismerhettem meg. Egy olyan belső világot, mely mostanra ismerőssé vált, komfortosan járok benne, és már könnyedén meghatározza a külsőt. Tele van fénnyel és persze sötétséggel, de mind az enyém. Ebben a világban a sötéten, ridegen tátongó helyek (személyiségem legsötétebb pontjai, a legnagyobb illúzióim) még a mai napig szorongást váltanak ki belőlem, mert hiába érzem, hogy mögöttük egy virágos kert van, mégsem jutok el a kertig. Ennek a helynek a megismeréséhez bátorság kell, amely erőforrással hiába rendelkezem, nem mindig tudom előhívni.
Ez egy folyamat. Lépésről lépésre haladok, és majd csak idővel válik láthatóvá, értelmezhetővé, hogy merre és hogyan teljesedik ki életem. Ám a következő lépés megtételéhez mindig vannak lehetőségek. Ha nem kint, akkor bent.

Nem sokkal korábban több napos lázas állapotban feküdtem, ami elég erőteljesen hívta fel a figyelmem az életem tanult mintáira, amelyek végett sokszor csak mellékszereplőnek éreztem magam saját filmemben (bár azért megérdemeltem volna egy Oscar-t).
Közel tíz napig feküdtem 39-40 °C közötti lázzal, s az első napokban a napi egybefüggő alvással töltött idő nem lépte túl a 25 percet. Semmi más tünetem nem volt, csupán a láz és a gyengeség.

Mivel roppant intelligensnek tartom a testem, így sokszor hagytam a lázat dolgozni még bőven 39 °C felett is. Ez idő alatt nem érzékeltem a kialvatlanságból adódó tüneteket sem, figyelmem szinte folyamatosan az életem mintázatát vizslatta éjjel-nappal. Láttam magam megrekedve, ahogyan kreatív energiáim belém szorultak, s feszítenek (s emelik meg vérnyomásomat akár 200 fölé is). Kitörni vágynak, de az életről belém sulykolt anyagi részhez való kötődés ezeket rendre hárította, mert meg kell élni, ki kell fizetni a számlákat valamiből. Ez nem egyedi minta, sokunkat ez vezérel, de már évek óta éreztem magamban, hogy elég! Főnix madárrá kell válnom, elégnem, s hamvaimból újjászületve repülnöm.

De az anyag mindig visszahúzott. Ezúttal azonban éreztem a késztetést, hogy agyi idegpályáimat újra huzalozzam, hogy egy új életnek adjak helyet, mert a korábbi életmód tovább nem folytatható. Sokáig égtem (értem itt a lázat és a lelkemben felszabaduló energiákat), addig mígnem rá kellett jönnöm, hogy ez idáig még sosem mertem teljesen elégni, meghalni. Nem volt merszem feladni korábbi életem, s emiatt nem is tudtam megszületni, csak vergődtem, mint egy csapdába szorult madár. Ezúttal azonban nem eresztett a lélek igazi vágya, s a szellem és a test megadta magát.

Ez a pár nap olyan erőteljes volt, hogy addig nem is ment le a lázam, amíg el nem engedtem azt ezt megelőző mintáim, s hagytam, hogy új ember szülessen meg bennem. Amikor sikerült az elengedés, megszületett az új élet, az új gondolati, érzelmi szál, mely újabb idegpályákat hozott létre (ez persze fejfájásban formájában is megmutatkozott), miszerint előtérbe helyezem kreatív energiáim, s azzal foglalkozom, amitől tényleg azt érzem, élek. Ekkorra már voltak hosszabb idővel töltött alvásaim, s álmomban olyan lemondónyilatkozatokat írtam alá, melyek korábban megkötöttek a változás felé vezető úton: ez többé nem az én dolgom; az eddig sem volt az én dolgom; ez a batyu sem az enyém, az a kereszt is lerakható.

Ahogy lelkemben elcsendesedett a vihar, úgy testem is kezdet reagálni rá. Bár nagyon lassan ugyan, de fokozatosan kaptam erőre, s vágtam bele életem új szakaszába, s adtam hálát a betegségnek, a lehetőségnek, hogy megállhattam, és újabb helyeket fedezhettem fel belső világomban, melyek mostantól nagyobb hangsúllyal vannak jelen életemben. S a hála, melyet azóta is érzek, nem csupán ezeknek szól, hanem a környezetemnek is: barátoknak, akik akár az anyagi javakat sem sajnálva támogatják utamat, s kiváltképp feleségemnek, aki mindvégig mellettem volt, s háttérbe szorítva saját lelki igényeit, társamul szegődve az új kalandban fogja kezem, hogy együtt emeljük szívünket a fény felé.

A Teremtés alkalmazkodik

Témaindítónkhoz, az Ép testben ép lélek mondáshoz visszatérve, meg kell jegyeznem, hogy ugyan a természetre mondják, hogy egyensúlyra törekszik, de ezt koránt sem úgy kell elképzelni, ahogyan mi emberek a civilizált társadalmunkban rögzítettük tudatunkban, kidolgozott szabályok, keretek mentén.

Az emberi gondolkodást a materializmus révén mára már erősen meghatározó rész a tudomány és annak közleményei. Ezek a közlemények sajátos egyensúlyokról és normákról szólnak, s amelyek nem feltétlenül húzhatók rá minden rendszerre, főleg, ha a gondolkodás mellett teret kap az érzelem, az objektivitás mellett pedig a szubjektivitás, amik világunk felfoghatatlan változatosságát igazolják, kinyitják a teret, a valóságot. Ennek szellemében a teljesség és a káosz mindenkinek mást és mást jelent.

Például a félig teli – félig üres pohár több nézőpontból vizsgálható az optimista-pesszimista pároson kívül, hiszen lehet, úgy is nézni rá, hogy a kelleténél nagyobb a pohár, vagy éppen még van hely a többletnek, vagy esetleg nem a pohár a lényeg, hanem a tartalom, s nem kell, hogy az edény legyen a vizsgálódás mércéje.

A káoszt pedig csak a tudatlanság hozza létre, mert önmagában a káosz is csak bizonyos nézőpontból érthetetlen és rendszertelen.

Jelen kultúránkban az egészségügyi normák alapján meghatározott fogyatékosságokat megfigyelve (beleértve a magamét is) érdekes dolgokra lettem figyelmes, ahogy nyitott szemmel és szívvel járom a világot. Számomra úgy tűnik, hogy a természetben minden azon fajta egyensúlyra törekszik, hogy a teremtés különböző részei kiegészítik egymást egy adott rendszerben. Ahol egy területen hiány van, ott megjelenik valami, ami ezt a hiányt kárpótolja és cserébe – ha úgy tetszik – többlettel rendelkezik valami másból, s a hiányt pótolva a rendszernek ezen része erősödik fel, hogy a hiányt megtámogassa.

A kompenzálásról szóló példám a saját életem. Sosem tudtam futni, járásom bicegős, lábaim gyengék. Viszont a kezeim roppant kreatívak és mindenből alkotni akarnak valamit. Szinte állandóan folyamatos mozgásban vannak, s élni akarásom nagy lelki erőből táplálkozik, bár ez nyilván nem mérhető térfogatban, súlyban. Az egyedüli mércém a saját életem, honnan hová jutottam eddig, tehát az összehasonlítás alapja nem egy másik embertárs, hanem önmagam.
Mivel lábaim ereje igencsak limitált, de azért tudok biciklizni, így egy-egy magaslatra való feltekeréshez nem az izom, hanem a lelki erőmet tudtam használni, így nem tűnt nagy kunsztnak felmenni két keréken akár Dobogó-kőre, akár a Bükk-fennsíkra.

Az, hogy a Teremtés alkalmazkodik, s közben kompenzál, számomra mára egyértelmű, ám arra csak fokozatosan ébredtem rá, hogy nem véletlenszerűen teszi ezt, hanem pontosan olyan erőkkel, képességekkel ruház fel gyengeségeim mellett, amik ahhoz kellenek, ahová nekem ezt a testet használva el kell jutnom, legyen az külső, avagy belső cél, ideális esetben (ahogyan a világ van és létezik) mindkettő egyszerre, hiszen egyiket sem vizsgálhatjuk a másik nélkül.

Nem szabad a világ részeit csupán mikroszkóp alatt vizsgálnunk, mert akkor eltűnik az egészről alkotott képünk, s elveszünk a részletekben. Egyszerre kell, hogy képben legyen a rész és egész.

Nézz fel az égre!

Nyilván roppant nehéz ezeket a dolgokat elmagyarázni egy matériában rekedt léleknek, aki nem érzékeli csak az anyag sűrű jelenlétét, s talán az éterit már tagadja is. Ez egy csapdahelyzet, mert azért érzi az anyag súlyát magán, az életén, mert mással sem foglalkozik csak ezzel a minőséggel.
Ha az égre emeljük tekintetünket, s nem lefelé nézünk, akkor a test is ráhangolódik egy másik síkra. Ezt már maga a testtartás is jól mutatja, hiszen amikor vállainkat mázsás súlyok, feladatok nyomják, tekintetünk a földet pásztázza, akkor a mellkasunk beszűkül, a szív bezár. Azonban, ha tudatosan felfelé tekintünk, akkor testünk felegyenesedik, a mellkas megemelkedik (jobban kapunk levegőt), a szív kinyílik (a vérkeringés megindul), a gerinc egyenessé válik és máris összeköti a földet az éggel. Ezzel megjelenik egy másik minőség az életünkben, melyre ha rendszeresen és egyre több figyelmet fordítunk, akkor a világnak addig egy ismeretlen része is feltárul előttünk.

A társadalmi normák által meghatározott ép test nem feltételez ép lelket, sem fordítva, de nem is zárják ki egymást. Ahogyan feleségem szokta mondani: Jel az, amit annak tartunk. Így az ép is az, amit annak tartunk.

ép testben ép lélek, nézz az égre, segítség

A Teremtés tökéletes, de ahhoz, hogy ezt lássuk, el kell engedni a matéria kizárólagosságát, s figyelmünket olyan dolgokra összpontosítani, amik bennünket összekapcsolnak a Teremtés egészével. S ez még mindig nem egy végcél, mert nem egyedül vagyunk. Aki lemaradt, nem hagyjuk ott, nem az individuális törtetés a cél, hiszen közösségben kell gondolkodni, élni, segíteni egymást. Akár csak a magunk élete példájával, azzal, hogy önazonosak maradunk, és a belső magunk rendíthetetlenül kapcsolódik a Teremtéshez, a Teremtőhöz minden külső, elszakítást támogató impulzus ellenére.

Az isteni tudat (igazságosság, együttérzés, önzetlenség) itt van bennünk, csak hagynunk kell megnyilatkozni.

Itt, a végén, szeretném megköszönni és tiszteletemet kifejezni minden gyógyításra felesküdött embernek, aki odafigyelve a betegre – tiszteletben tartva annak személyes hitét és világnézetét – segíti a gyógyulni vágyót, hogy teljes, ép életet élhessen abban a testben, amivel éppen dolgozik a lelke.

Megosztom! 0

Ne higgy a legyeknek!

Ne higgy a legyeknek! – A hangos változat

Posted on 2023.01.28. by Regőczi Lalus / 0 Comment

Ezen az oldalon a Ne higgy a legyeknek! sorozat hangos változatát találod.

Hol vagyok én?

Társadalmunk hiedelmeit időnként érdemes jobban szemügyre venni, s értelmezni azokat, miért és hogyan működnek, miként hatnak ránk, mert sok esetben olyan dogmák mentén élünk, melyek nem igazak. Ha kitisztítjuk ezeket a téziseket, akkor életünk is megváltozhat. A "Ne higgy a legyeknek!" sorozat első epizódjában megnézzük, mi is van az agy és a szív kapcsolata mögött, hogyan gyógyít a szív, s mi a különbség az agy és a szív-agy között.

Egy kapcsolat rejtelmei

Mi köze a patriarchális társadalomnak a fogantatáshoz? Hogyan kapcsolódik össze a nők alárendelt szerepe és a versengés fogalma?

The Great Reset, avagy a Nagy Visszaállítás

A világban végbemenő folyamatokat jól jellemzi a Great Reset, de ennek van egy olyan aspektusa is, amelyet kevesen látnak, még kevesebben beszélnek róla, pedig nagyon fontos a jövőnket illetően.

Kő és kockacukor, avagy A piramisok rejtélye

Ezúttal a téma a piramis, mint a társadalom szerkezeti leképezése. Kőbe vésett metafora lenne? Vagy lehet új szerkezetű társadalmat létrehozni?

Szingularitás, avagy a lelki felfogás elvesztése

A technológiai fejlődések, a transzhumanizmus egyre bizarrabb térhódítása mellett vajon mi lesz a lelkünkkel? Hogyan tudunk embernek maradni, s emberi mivoltunkat fejleszteni egy technokrata társadalomban? A technológia tényleg minket szolgál? Vagy épp fordítva?

Ép testben ép lélek? - Avagy: A betegség, mint lehetőség

Ideje újra gondolni testünk-lelkünk-szellemünk kapcsolatát, mielőtt még teljesen maga alá gyűrné az anyag emberi mivoltunkat, ami nem csupán testből áll. Sőt! Részünk legkisebb alkotóeleme.

Ha kérdésed, észrevételed van, magad is gondolkodsz hasonló témákon, írj a hozzászólásokba. Vegyük fel a kapcsolatot!

Üzenet a palackból

Fényesedőre

Posted on 2022.12.05. by Balázsi Tünde Gabriella / 0 Comment

„Fényesedőre állj ki esőre, tárulj az égre kék búzavirág!
Oldjon a Lélek, áldjon az élet,
Hasadjon a magház szállni tovább!”

A legmélyebb elhagyatottság idején a legbiztosabb fogódzó a megfoghatatlan Isten, a legigazabb valóság a láthatatlan Lélek, a legmegtartóbb erő a szolgáló szeretet.

Ha a mag-magam meghasad is megfelezhetetlenül nehéz pillanataimban, nem a halálom következik be, hanem szárnyalásom kap erőre és lelkem tapasztalni kezdi a végtelen szeretet szabadságát, a határtalan lehetőségek birodalmát. Istenben csak Élet van! Ezt ezekben a napokban is megtapasztaltam! Hála legyen a Jóistennek!

2022. december 5.

Megosztom! 0

Ne higgy a legyeknek!

Szingularitás, avagy a lelki felfogás elvesztése

Posted on 2022.11.23. by Regőczi Lalus / 0 Comment

A cím mellé talán azt is írhatnám, hogy az anyag hatalma a lélek felett.

Amióta világ a világ, az ember folyamatosan igyekezett a maga hasznára alakítani és szolgálatába állítani az anyagot. Azonban az mostanára lett világos, hogy ez a folyamat az ismert emberi történelem során eljutott arra pontra, hogy csak egy lépésre vagyunk a szingularitástól, vagyis attól a ponttól, amikor már az elménk felfogóképessége nem fogja tudni követni a technológiai fejlődést.

A szingularitás, mint esemény, a nevét a fekete lyukak közelében létrejövő, úgy nevezett gravitációs szingularitás analógiájára kapta, ugyanis a fekete lyukak közelében az emberiség által ismert fizikai modell használhatatlanná válik.

Habár a tudósok még maguk sem tudnak pontos időpontot megjelölni erre az eseményre, de a mesterséges intelligencia megteremtésével és alkalmazásával ez az idő gyorsabban közeleg, mint azt emberi elménk fel tudná fogni.

Elon Musk szerint 5-10 év múlva már olyan kommunikációs technológia lesz elérhető, amivel telepatikus módon fogunk tudni társalogni, gondolatokat megosztani. A Neuralink vezetője szerint elképzelhető tehát, hogy nem lesz szükségünk nyelvekre, sőt, még a szánkra sem.
Ebben a kérdésben egy másik amerikai vállalat, a Synchron is élen jár, aminek kísérletein belül már öt emberbe építettek be egy miniatűr chipet. A legutolsó kísérletre 2022 júliusában került sor, amikor egy amiotrófiás laterálszklerózissal* küzdő beteg agyi ereibe egy parányi, drótszerű eszközt vezettek be, mely összeolvad az ér külső részeivel. A chip jelfogadásához és aktiválásához egy másik készüléket a páciens mellkasába ültettek, amelyek egy bőr alatt elvezetett dróton keresztül kommunikálnak, így a mellkasba ültetett egység utasításokat ad az agyban elhelyezettnek, ami az idegsejtek stimulálását eredményezi a chip által. A teljes rendszer Bluetooth kapcsolatra is képes, így lehetségessé vált akár egy okostelefon, valamint a rajta lévő applikációk vezérlése is. A Synchron eszközét használó négy jelölt már telefon nélkül tudott interneten vásárolni, vagy szolgáltatást használni anélkül, hogy a telefont a kezükbe vették volna.

Ehhez hasonló és a technológia fejlődésének más eszközeinek az emberekre és a társadalomra gyakorolt hatásait bemutató Évek alatt (Years and years) c. angol filmsorozat elég vészterhes képeket tárt elénk már 2019-ben.

Ha pusztán tudományos szemmel akarnám ezt a jelenséget értelmezni, akkor még izgalmas is lehetne a fejlődés technológiai része, de a fejlődés valójában megint csak kint történik és nem bent, amivel nem hozzáadunk emberi mivoltunkhoz, hanem egyelőre elveszünk belőle.

Ha nem lesz szükség nyelvre, akkor azzal nem a nemzetek közötti kommunikációs akadályok törlődnek el, hanem eltűnnek a különböző kultúrák, s azok mélységei értelmezhetetlen üregekké válnak, hiszen velük együtt elveszik a gondolkodás sokszínűsége, az érzelmek kifejezésének eszközei, amiket a nyelvek magukban rejtenek.

Musk szerint, akár az agyunk állapotát is lementhetjük, mint egy számítógépes játék pillanatnyi állását, amit majd újra betölthetünk egy közös (talán felhő alapú) központból. Ez sokaknak adhat megnyugvást, mert ha történne valami az agyukkal, akkor képesek lesznek a technológia segítségével visszaállítani tudatuk korábbi, még „sértetlen” állapotát. Azonban e mögött a gondolatmenet mögött egy nagyon jól kidolgozott hiedelemrendszer működik, ami folyamatosan félelemben tartja az egyént annak fiziológiai szükségleteinek hiányára fókuszálva.

Hová visznek a vágyaink?

A következő években a magánszemélyek által elérhető technológiai eszközök, fejlesztések azokra a problémákra fognak „megoldásokat” nyújtani, amik vagy a vágyainkat igyekeznek kielégíteni, vagy pedig azokat az egyszerű, de fontos igényeket, melyek a Maslow piramis alsó szintjére vannak helyezve, tehát, ami az életben maradásunkkal van szoros összegfüggésben. Vagyis a fiziológiai szükségletekre, aminek egyik alappillére az egészség. Főleg testi szinten.

És ez már alapvetően egy bizonyos fokú tudatmódosítás, mivel ezen a ponton vagyunk a legkönnyebben manipulálhatók, mert ha ennek biztonságát veszélyben érezzük, akkor hamar rábólintunk olyan dolgokra is, amit egy magasabb szellemi szinten már nem tennénk meg. Más szóval, úgy tűnik, hogy a technológia nem feltétlenül minket szolgál, hanem minket tehet szolgává.

A fejlődés tehát technokrata korunk értelmezésében jobbára a technikai fejlődést jelenti számunkra, vagyis azt, ahogyan az anyagot szeretnénk birtokolni, irányítani. Hogy emberileg, erkölcsileg vagy épp morálisan tudunk-e fejlődni, nagyon kevesünkben merül fel.
A belső értékeket fokozatosan felváltotta a külső megítélése, amely, ha csak az ember létezésének, felépítésének komplexitását néznénk, olyan, mintha evolúció helyett a devolúció útját taposnánk, vagyis egy összetett organizmus alacsonyabb, primitívebb szintre való süllyedésének lehetnénk tanúi.

Valójában azonban, ha a nagy képet nézzük, akkor ez is az emberi evolúció része, mert a pszichológia, fizika, biológia és metafizika tudományok felfedezései arra a szintre jutottak, hogy az elit szükségesnek érzi, hogy bevonja a technológiát arra a célra, hogy az emberiség nagy része megmaradjon biorobot funkcióban. Ugyanis nem csak az emberi testre vonatkoztatható egy evolúciós folyamat, de magára a teremtés egészére is, ami a tudat, a szellem és a lélek evolúcióját is magába foglalja.

A minden-mindennel-összefügg gondolat mentén jól láthatjuk, hogy a világban végbemenő óriási változás alatt egy belső változás húzódik. Tehát nem homlokzatfelújítás zajlik körülöttünk, hanem egy mély belső átalakulás, ami hatással van a teljes egészre.

Nem csupán arról van szó, hogy új dolgokat fedezünk fel környezetünket illetően, ami végett változik a világképünk, hanem fordítva is igaz, hogy a világképünk változik, ami megváltoztatja a világról való észleletünket. Ennek oka lehet a kvantumfizika megismerése, amely mintha kaput nyitott volna egy olyan világra, ami eddig teljes egészében elképzelhetetlennek tűnt az emberi gondolkodás számára. Pedig a kreatív elmének ez nem lenne akadály, de mivel a társadalmi, a gazdasági és a szociális berendezkedésünket meghatározó hiedelmek irányítása alatt élünk, ezért ez a kreativitás le van korlátozva erőteljesen. A hétköznapi, megélhetési gondok teljes egészében lekötik figyelmünket.

De még a kvantumvilág előszobájában is csak külső megoldásokat keresünk egy olyan dologra, amire testünk, agyunk, biológiánk már eleve be van rendezkedve, csupán a kezelését nem tudjuk megfejteni, mert agyunk kapacitását folyamatosan leköti a piramis alsó szintje, és hogy ez így is maradjon, állandó jelleggel információkkal vagyunk bombázva, hogy időnk se legyen észrevenni önmagunkat és valódi igényeinket.

A technológia számunkra, laikusok számára elérhető és befogadható része, ami kikerül a civil életbe csupán vágyainkat igyekszik kielégíteni, míg a katonai fejlesztések** – melynek létéről még csak nem is tudunk – már a világképet képesek megváltoztatni. Ehhez az új világképhez a rendszerben élők majd kénytelenek lesznek csatlakozni, sőt, ha igazán jól megy a vágykielégítés a technológia segítségével, akkor önként és dalolva dobja oda az ember a lelkét a technológia oltárára.

Ami rajtunk múlik

Tagadhatatlanul magam is része vagyok ennek a rendszernek, benne állok, és valamilyen szinten működtetem, de igyekszem azért nyitott szemmel járni a világot, hogy lássam, mi az a technikai eszköz, ami számomra tényleg hasznos, életemet megkönnyíti, oly módon, hogy több időt tudok szánni a belső világomra. Bár ez is csak abban az esetben működik, ha a technika által kiváltott időt valóban kreatívan tudom eltölteni, s nem egy újabb okos-eszköz bűvöletében ragadva adom meg magam a szingularitás felé vezető útnak.

Az már egy következő lépés, amikor egy eszközről el kell döntenem, hogy ha hasznos is ugyan, de valóban nélkülözhetetlen-e az életemben.

Sok-sok már most meglévő gép azért van otthonunkban, hogy megkönnyítse életünket. Azonban a kérdés minden esetben felmerül, hogy vajon tényleg azt szolgálja-e?
A mosógép óriási találmány arra, hogy nem kell kézzel vesződni ruháink tisztításával, s ezzel tetemes mennyiségű időt és erőt spórolunk meg. Viszont, ha ezt az időt és energiát arra használjuk, hogy előteremtsük ennek a spórolási lehetőségnek a költségét, akkor már erősen kérdéses, hogy tényleg a hasznunkra van-e a gépezet, vagy csak beépít minket egy fogyasztói láncolatba a szabad időnket és energiánkat felhasználva.

A mosogatógép is ugyanez a kategória sok más géppel egyetemben. Ha a kézi mosogatás ideje alatt például elmerülök gondolataimban, górcső alá veszem azokat, megpróbálom megérteni honnan jönnek, miért vannak bennem jelen, hová tartanak, milyen érzelmeket váltanak ki belőlem, s mire késztetnek, akkor a kézi mosogatás egyáltalán nem időpazarló folyamat, hanem egyfajta kontempláció. Ha ezt a folyamatot kiváltom egy géppel, akkor az erre szánt időt már meditációra is fordíthatom, vagy a művészetekre, testmozgásra, kapcsolataim ápolására. Ha a gép végzi a munkát, de én a felszabadult időm alatt másik géphez kötöm magam, akkor ez a jelenség a rendszert szolgálja, s nem az én fejlődésemet.

Ám ez rajtam múlik.

Mindeközben, ha a rendszerben maradok (amelyből való kiszállás lehetősége egyre kérdőjelesebb), akkor bizonyos dolgok, eszközök használatára rákényszerülök, de azt még magam dönthetem el, hogy napközben mennyit nézem a telefonom kijelzőjét, esténként a neten nézek filmet, virtuális térben töltöm az időmet vagy helyettük önmagam és szeretteim felé fordulok, kimozdulok a természetbe.

Nem kell megtagadnunk a technológiát, de ésszel használjuk azt. Az, hogy a telefonunk mellett, már a hűtő, a mosógép és sok más kütyü is okos, ne vegye el az intelligenciánkat.

A tudományos fejlődés egyik csapdája, hogy a technológia fejlesztése során létrehozott újabb „csodagépek” végett az ember elveszíti a spirituális kapcsolatát, mert a külvilággal való erőteljes kapcsolódása mentén egyre jobban az anyagba sűrűsödik bele.

Ebben a megváltoztatott tudatállapotban – ahol az anyag egyre sűrűbb, egyre jelentőségteljesebb szerepet kap, kézzel foghatóbbá válik – tudatunk könnyedén elveszíti a belső világunkkal való kapcsolódás képességét. Mivel a mindennapok mókuskerekében taposva az anyagi világ lesz a legfontosabb dolog, így egyre nehezebb a világ más rétegeit észlelni, mert a sűrű anyag nem csak ránk telepszik, magába szippant, de egyre megszállottabban magunk is kutatjuk és szolgáljuk az anyagi világot.

Mivel úgy tűnik, a tudomány az evolúciót az anyagra vetítve képzeli el, ezzel nemhogy nem fektet elég hangsúlyt a lélek evolúciójára, hanem egyenesen elszakítja tőle, még annak ellenére is, hogy az ember tagadhatatlanul sokkal több a fizikai valójánál, s nemcsupán csak a biológia és logika mentén létezik, hanem valami sokkal fennköltebb, magasztosabb lényege is van, melyet a földi lét anyagisága nagyon szépen kiegészít.

Az emberi perpetuum mobile

A befelé figyelés, a transzcendens lehetősége már jóval a technológia előtt is itt volt velünk, de a hitrendszerek, amikbe beleszülettünk, elrejtették ezeket, vagy olyan köntösbe rakták, hogy annak folyamatait, hatásait az emberre, a lélekre könnyedén ráfoghassa a biokémiára, a vegyületek mennyiségére, minőségére, melyek testünket részben vezérlik. Erre, az úgy nevezett civilizált emberiség történetének folyamán ilyen-olyan módon, de mindig propaganda épült, melyet finomítottak, alakítottak a társadalom aktuális tudati minősége alapján, s melynek hatása alól mára – a több generáció által, genetikailag is megöröklött hitrendszerekből – csak nagyon erős tudattal és akarattal lehet megszabadulni, vagy egyáltalán csupán átlátni rajtuk.

Ezen hitrendszerek közös jellemzője, hogy figyelmünket a külvilágra helyezi, s elfordítja tekintetünket a belsőről, ahol szintén egy valódi, de más minőségű világgal rendelkezünk, mely ha megerősödik azáltal, hogy foglalkozunk vele, színezzük, szeretgetjük, megértjük, kapcsolódunk hozzá, akkor egyszerűen felülírhatja a külső világ természetét, átalakíthatja azt, ahogyan a kvantumvilág megértéséből valamelyest már elképzelhetjük.

szingularitás, gépezet, perpetuum mobile

Ám nyilvánvalóan ezt kevés vezető hatalom engedhetné meg magának, hiszen akkor a rabszolgák serege már nem nekik dolgozna, nem az ő birodalmukat építené (legyen itt szó akár a pénz, akár a tudat, vagy éppen az érzelmeinkkel járó energiák birtoklásáról). Ahogyan annak idején Géczi Gábor is megfogalmazta, egy gyárban a szalag mellett állva nem a szalagon futó tárgy a termék, hanem a szalag mellett álló ember. A lélekért megy a harc, hogy a test biorobotként támogassa az aktuális rendszert.
Ahogyan a jelenlegi iskolarendszer is janicsárképzésről szól: a gyereket szülőktől elszakítva, a nevelés címkéje alatt bele dolgozni egy rendszerbe, szemléletmódba, ami megteremti a terméket, a rendszert fenntartó egyedet.

Ezekben a rendszerekben a „közösségépítés” is csak ezt a szemléletet erősíti, s nem célja önellátó, önállóan gondolkodni tudó egyedek kinevelése, akik valódi, tudatban, testben és lélekben szabad közösségeket tudnának létrehozni.

A valódi változáshoz, ami belül zajlik, a felszínnek követnie kell a belső átrendeződését.

A technológia gyors ütemű fejlődése hamar eljuttathatja az emberiséget a szingularitás azon pontjára, ahonnan senki sem tudja, mit fogunk látni még az ember valódi természetéből, melynek szerves része a spiritualitás. Ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, akkor könnyen elveszítjük képességünket arra, hogy lelkünk és szellemünk létét egyáltalán felfogjuk.

A spirituális elme sorvadása akkor válik világossá, amikor az egyén egyedül abban kezd el hinni, ami az anyagi síkon belül létezik. Ezzel a sorvadással érzékelési spektruma egyre szűkül, és végül csak a legnyilvánvalóbb és legsűrűbb valóságokat fogadja el, ami lassan állandósul, s már elképzelhetetlenné válik más minőség léte. Pedig lelkünk még mindig ott figyel, és várja, hogy kapcsolódjunk hozzá, hogy az anyag éteri minősége is láthatóvá, érzékelhetővé váljon.

Sokan, akik hiper-materialistává válnak, kezdhetik úgy érezni, mintha egy börtönben lennének, ahonnan lehetetlen megszökni, nincs kiút, és talán még értelmet sem találnak a létezésben. A kétségbeesés érzése azonban saját szellemünk elvesztésének gyásza. A Krisztus-tudat érzésének gyásza önmagunkban.

A spirituális energiák megtagadása a félelemnek köszönhető, amely aztán tudatlansághoz vezet.

Ezt a tudatlanságot azonban senki se vegye megszégyenítőnek, hiszen az emberi evolúció egy stációjáról van szó, amely után ott a következő lépés, majd az azt követő, és így tovább.

A félelem, melyben megrekedtünk, pontosan az anyag csapdájában kel életre, hiszen azok a szükségleteink kerülnek figyelmünk középpontjába, amiket a társadalmi hitrendszereink belénk neveltek, s amiről már korábban is szó volt:
• a fiziológiai szükségletek (létfenntartáshoz szükséges elemek, mint a légzés, étel, víz, szex, anyagcsere) és
• a biztonságérzet (fizikai, anyagi/vagyoni, egészségi).

A szociális szükségletek megtörésére éppen az előző években történt kísérlet, míg az egészséges önbecsülés kialakulását és az önmegvalósításra való hajlamot, készséget már évtizedek óta az iskolarendszerben megtörik, s a szükségletek sorának legvégére rakják, mit jelentőségét vesztett adatokat.

A spirituális kapcsolat fenntartása – akár csak lényünk más rétegeivel is – bizony kihívást jelent az ember számára, s ez a kihívás sokunkat megtorpanásra késztet az úton, mivel kevés valódi, értő segítséget kapunk hozzá, hiszen társadalmunk nem erre van berendezkedve, ezért bizony könnyű hátat fordítani belső lényünk finom meglátásainak és érzéseinek.

Ha azonban úgy döntünk, hogy minőségi időt szánunk önmagunk megismerésére (melyhez kétségkívül nagy segítség a külvilág is, hiszen tükörként vesz minket körbe minden történésével), akkor ahhoz megnyílnak azok az addig láthatatlan kapuk is, melyek mögött ott várakozik a segítség, mely közvetlenül képes hozzánk kapcsolódni, ha sikerül magunkat ráhangolni.
Ezek az ajtók folyamatosan jelen vannak, csak kopogtatni kell rajtuk.

Hogyan hangolódjunk más frekvenicákra?

Figyelmünket fordítsuk befelé, fókuszáljunk önmagunkra, s szűkebb környezetünkre. Találkozzunk a művészetekkel, hallgassunk zenét, olvassunk verseket, regényeket, melyek megérintenek, mert azt érezzük általuk, hogy valaki megértett minket.

Nem vagyunk egyedül érzéseinkkel, mások is átmennek azokon, amiket nehezen merünk vállalni még magunk előtt is, nemhogy embertársaink előtt. Mindannyian sebezhetők vagyunk és érzékenyek, bár ez utóbbit olyannyira felhangosította a világ, hogy már-már betegségnek, kóros elváltozásnak érezzük, mikor megbélyegeznek azzal, hogy túlérzékenyek vagyunk. Pedig ez egyáltalán nem kóros elváltozás. Érzékenység nélkül az empátia is csak egy üres fogalom. Az érzékenység a lélek egyik érzékszerve, ami nagyon nehezen csapható be. A technológiai fejlesztések mentén is felismerték az emberi érzékelésnek ezt a fajta minőségét, s mivel ezt nehezen tudják becsapni, ezért inkább azokat az impulzusokat erősítik fel világunkban, amik a tapintásra, hallásra, szaglásra, látásra és ízlelésre hatnak leginkább, s ott igyekeznek emelni az izgalmi szintet.
De ne hagyjuk magunkat becsapni!

A lélek érzékszerve rendkívül fontos a test másik öt érzékszerve mellett. Ezt is lehet fejleszteni, akár a technológiát. Nem kell hozzá sok minden csak elcsendesülés és figyelem, koncentráció.

Ha már olyan teret tudunk magunknak teremteni, ahol a kontemplációnak – azaz a szemlélődésnek, az elmélkedésnek, az elmélyedésnek – helye van, akkor máris egy lépéssel közelebb kerültünk önmagunkhoz.

Csendesítsük le a környezetünket, kapcsoljuk ki a TV-t, telefont, számítógépet, s ne féljünk a csendtől! A csendben ott találjuk magunkat, s még ha ez eleinte félelmetesnek is tűnik, csak azért lehet, mert ismeretlenek vagyunk a magunk számára. Hallgassuk meg légzésünket, szívdobogásunkat, merjünk ismerkedni önmagunkkal, a belső világunkkal.

Derűs napokat hozzá!

* Motoros neuronbetegség, amikor a központi idegrendszer mozgató idegsejtjei pusztulása következtében az akaratlagos izmok fokozatosan elgyengülnek, majd végül el is sorvadnak. A betegség kiváltó oka az akadémikus orvoslás szerint egyelőre nem ismert és nem gyógyítható.

** A most használatos internet eredetileg katonai fejlesztés volt, s gyökerei még az 1960-as évekig nyúlnak vissza, majd fokozatosan szivárgott át a civil szférába. 1974-ben jelent meg először az „internet” kifejezés, majd 1983-ban az addig szigorúan ellenőrzött ARPANET-ből MILNET (Military Network) néven leválasztották a hadászati szegmenst. (Forrás: Wikipedia)

Megosztom! 0

Ne higgy a legyeknek!

Kő és kockacukor, avagy a piramisok rejtélye

Posted on 2022.04.13. by Regőczi Lalus / 2 hozzászólás

Életünk és az azokat meghatározó elemek értelmezésére sokszor a metaforák a legjobbak, mert ugyan azok a tudatalattinkra hatnak elsősorban, mégis könnyebben tudunk a tudatos részünkkel általuk megérteni bonyolult dolgokat is.
Ilyen metafora, mely a hierarchiát a legjobban megjeleníti az élet számos területén: a piramis.

Akár a társadalmi elrendeződést, az emberi szükségleteket, a táplálkozási láncokat, vagy épp az egészségesnek tartott élelmiszer-fogyasztást vesszük szemügyre, mindegyikre találunk egy piramisra leképezett struktúrát, mellyel könnyedén és egyértelműen szemléltetni lehet mások számára az élet általunk felfogott és berögzült felépítését. Ha épp nem a piramis modellt használnánk ábrázoláshoz, akkor talán könnyedebb lenne megváltoztatni hiedelemrendszereinket is, melyek sok esetben láthatatlan börtönként korlátozzák igaz lényünk kivirágzását.

Esetünkben még egy nagy tömegeket érintő változást is szemléltethetünk vele, de mint minden piramisra alapozott szemléltetésnél, itt is fontos megjegyezni, hogy a piramis modell nem csupán egy ránk ragasztott szemléletmód, hanem az egyén, mint építőelem, állapotát is jól jellemzi.

Vegyük az emberi társadalom hierarchiáját, ahol nagyon sokan vannak legalul, majd szintenként fokozatosan csökken a szám, s a legfelső szintre már egészen lecsupaszodhat egyetlen főre akár, attól függően, hogy a társadalomnak miféle berendezkedését szeretnénk leképezni.

A piramis – mint ahogyan maga a metafora is – erős elemekből épül fel. Ezen elemek fontos tulajdonsága, hogy térben önmagukkal zárt egységet alkotnak. Ilyen a kő, de ilyen az ember is, hiszen mi is egyénként önállóan zárt egységet alkotunk.

Ha az emberre vetített zárt rendszert vizsgáljuk meg, akkor ezúttal nem a testre helyezném a hangsúlyt, hanem arra, hogy mennyire beszűkült tudattal rendelkezünk. Ennek hatása a mindennapokban is rendkívül jól megfigyelhető (elég saját magunka tekinteni, nem kell a szomszédot vizslatni ehhez), ahogyan elzárjuk magunkat a világtól, aminek lehet az oka akár szégyen, akár félelem, vagy egy fel nem ismert viselkedési minta, tanult tehetetlenség, nem igazán merünk megnyílni még önmagunk felé sem.

Ez a „Ne higgy a legyeknek” sorozat például azért fontos számomra, mert magam is könnyen bezárok a világ előtt, elrejtem szégyenem, félelmeim, szeretetre és dicséretre szomjazó lényem, s nehezen vállalom fel még magam előtt is tehetetlenségem. Azonban a sorozatban megjelenő gondolatmenetek segítenek megnyílnom a belső rétegeimből, ami által a világom nem csupán mások számára lesznek látható, de a legfontosabb, hogy nekem lesz sokkal érthetőbb. Ezen írások mellett jobban megértem, miként működök, milyen helyzetben milyen döntéseket vagyok képes meghozni, s hogy ez a döntéshozói képesség miből fakad egyáltalán, milyen szabadságból vagy épp milyen korlátoltságból.

Kő és kockacukor, avagy a piramisok rejtélye, social media

Ugyan a mai embernek, amikor is erősen hódít a TikTok, a Facebook, az Instagram vagy a YouTube magamutogatása, épp a bezártságnak az ellenkezője juthat az eszébe, mégsem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy ezek a platformok legfőképp arra válaszok, hogy miként tudunk besorolni egy-egy aktuális trendbe, amivel azonosulva úgy érezhetjük, láthatóvá váltunk a világ számára, mégpedig úgy, ahogyan az látni szeretne minket, vagy amilyen módon mi láttatni kívánjuk magunkat.

Azonban Kultúra Anya által mesterségesen kitalált, külsőségekre óriási hangsúlyt helyező trendek – ide értve mind a platformok jellegét, mind pedig a rajtuk keresztül prezentált, megfeleléskényszer hatása alatt létrehozott egyéniségeknek sokszor nehezen nevezhető jelenségeket –, valójában nem a megnyílást mutatják be, hanem csak egy reakciót arra, amit a külvilág elvár tőlünk. És mi ebben versenyben állunk mindenkivel, de legfőképp önmagunkkal.

Mi magunk is egy piramisba helyezzük magunkat, ahol törekszünk a következő szintre kerülni, vagy legalább tökéletesen megfelelni a saját szintünk elvárásainak, hogy legyen némi hovatartozás élményünk, egy közösséghez tartozhassunk.

Pedig a piramis helyett ábrázolhatnánk úgy is a világ szerveződését, mint az idegi szinapszisokat – megnyílva, kapcsolódva egymáshoz ezernyi úton, szálon –, de mivel a valóságnak ezt a szeletét nem erősíti semmiféle fő sodrású médium, csakis a piramis formát, ezért azzal azonosulunk a legegyszerűbben. Illetve, magunk is csak erre vagyunk képesek.

Első látásra megkérdőjelezhetetlennek tűnik ez a forma, mert érzéseink is ezt diktálják, pedig a szinapszis jellegű kapcsolódás sokkal közelebb áll a világ természetéhez, mint a piramis, ahol a legalsó szintek tartják az egészet, rájuk nehezedik minden, amit a felsőbb szintek élveznek ki.

Ez a forma belénk van táplálva, már első iskolaéveinktől kezdve, mint például a Maslow piramis, mely az emberi szükségleteket igyekszik bemutatni, azokat hierarchikusan rangsorolva, miszerint milyen igények és szükségletek irányítják az emberi tevékenységeket.

A legalsó szinten (ami ugye a legszélesebb, ezektől függ a többi szint létjogosultsága is) a fiziológiai szükségletek vannak (légzés, táplálkozás, anyagcsere), majd a legfelsőn ott a legkisebb rész, az önmegvalósítás, a kreativitás. És akkor még nem beszéltünk a transzcendencia igényéről, annak kereséséről, megéléséről, mint az ember önmaga és a világ megtapasztalásának egyetlen reális módjáról. (Bár az eredeti piramist Maslow a későbbi munkája során még kibővítette két szinttel, de erről kevés szó esik alapfokon.)

Persze az Abraham Maslow által kidolgozott szükségletelméletet már páran igyekeztek megfordítani, s vitába szálltak az általa felállított piramis szintjeinek megállapításával is, mégsem ezekről tanulunk, hanem arról, hogy a piramis alján a legméretesebb szint az elsődleges, az ön- és fajfenntartással kapcsolatos hajtóerők, más néven primer drive-ok. Pedig még ha nem is vagyunk képesek igazán jól megérteni tudatunkkal, annál sokkal fontosabb a transzcendens, mint ahogyan azt ezek a piramisok mutatják.

A társadalmi piramist is csupán ezen transzcendens élmények segítségével tudjuk átváltoztatni egy olyan tóvá, amiben a szinapsziskapcsolatok kapnak helyet a kövek helyett.

Kő és kockacukor, avagy a piramisok rejtélye, kockáról kockára, darús építkezés

De hogyan épül fel a piramis?

Piramist csak kemény kőből lehet építeni, s mivel mi emberek is kemények vagyunk, (legalábbis ezt mutatjuk magunk és a külvilág felé), így nem csoda, hogy minden esetben a piramis a legjobb modell társadalmunk leképezésére.

Egy társadalmi felépítés piramisjellegét, látszólagos egységét csak akkor tudjuk teljes egészében megváltoztatni, ha maguk a kövek a legalsó szinten más tulajdonságokat vesznek fel. És itt jön be egy másik metafora, a víz, ami a kövekkel ellentétben állandó mozgásban van és nagyon jól viszi az információt. A víz metaforikus jelentése a szeretet energiája, mely körülvesz bennünket és bármilyen formát képes kitölteni, miközben van ereje a forma megváltoztatásához is.

Ha magunkba tudnánk engedi a víz minőségét, azaz mernénk vállalni gyarlóságunkat, sérüléseinket, azt, hogy éhezünk a szeretetre, a jó szóra, akkor ez a kő – lassan ugyan, de – feloldódna a vízben, s szerethetővé válhatnánk.

Ehhez mi kell?

Nos, ki kell nyílnunk önmagunk és mások felé egyaránt. Elfogadni magunkban mindent, ami vagyunk, legyen az bármilyen szégyellnivaló és félelmetes is. Közösséget kell alkotnunk, de nem úgy, mint a jelenlegi piramisrendszerben, ahol a felsőbb szintek ugyan az alsóbbakra vannak utalva, de valódi kapcsolat nincs a szintek között. Olyan közösségre van szükségünk, ahol a szintek teljességgel átjárhatóak, s ahol minden résznek a szerepe ugyanolyan fontos, hiszen egy közösség azon része, amelyik szűkölködik valamiben, nem rosszabb, mint a bőségben élő rész, sőt. Egy közösség igazi állapotát és értékét éppen a két rész egymáshoz fűzött viszonya jellemzi a legjobban. A bármilyen módon szükségben lévő elem képes egy közösséget felemelni újabb szintekre azzal, ha a közösség felé nyíltan képes vállalni önmaga segítségre szoruló állapotát, s ez a közösség, ítélkezés helyett, megoldásokat keres a problémára, hogy maguk fölé emeljék társaikat.

Egy piramisban ezt nehéz megérteni, mert csak a szomszédos elemekkel vagyunk összeköttetésben, de a szinapszis-jellegű összefonódásban minden elem minden elemmel kapcsolatban áll.

A világegyetem összes lehetséges pontja az univerzum középpontja, így egy közösség minden tagja is a közösség középpontja kell, hogy legyen. Nem úgy, mint egy piramisnál, ahol a legfelső kő semmilyen terhet nem visel.

Kő és kockacukor, avagy a piramisok rejtélye, szinapszisok

Hogyan lehet a piramis köveit átváltoztatni?

Megint egy kis metafora: Legyünk kockacukrok!
Képzeljük el, hogy a piramis egy medencében van (ez a világegyetem), az építőelemek kövek helyet pedig kockacukrok. Ez így önmagában egy stabilnak mondható rendszer, de mi szeretnénk a kapcsolatainkat integrálni, hogy ne legyünk annyira távol egymástól. Ehhez be kell hoznunk egy új minőséget az életünkbe, a szeretet energiáját, ami példánk esetében a víz, amely minden rést ki tud tölteni és az egyik legjobb információt szállító elem.
Megtöltjük a medencét vízzel, mire az alsó szintek magukba szívják, átengedik magukon ezt az új minőséget, s feloldódnak benne. Ezek után már csak a víz, azaz a szeretet mennyiségéből fakad a kérdés, hogy mikor fog teljesen feloldódni az alsó szint, ami már nem tartja a felette lévőeket, így előbb-utóbb azok is mind vízzel fognak érintkezni. S eljön az idő, amikor kockacukrokból épült piramis helyett egy tó leszünk, szintek nélkül, mindenki feloldódva benne.

Más szóval, mivel a piramis alján lévő elemek vannak a legtöbben, ha itt bármiféle változás történik, akkor az kihat a teljes rendszerre. A változás mindenképp belülről kell, hogy fakadjon, mert csak úgy lesz stabil és mélyreható, ekkor a belső hat kifelé, és nem fordítva, ahogyan eddigi életünket meghatároztuk.

Ezért nagyon fontos a belső alkímia rendbetétele. Ahogyan okos gondolkodók már mondták, ahhoz, hogy béke legyen odakint, először belül kell, béke legyen. Ez a háborúkra is vonatkozik, mivel egy háború ugyanúgy jelzi az egyén állapotát, mint bármi más történés a világban, hiszen mi magunk is tele vagyunk ellenséges érzelmekkel, háborgunk folyamatosan valami vagy valaki miatt.

Meg kell válnunk a jól ismert félelemtől, melyhez hosszú ideje óta ragaszkodunk. Önmagunkra kell hallgatnunk mások helyett, meg kell tanulnunk bízni magunkban, érzéseinkben. Felismerni és megélni a szeretetet önmagunk, majd mások felé.

Szükséges meghallani saját hangunk, még akkor is, ha az éppen idegenül és bizonytalanul hangzik, ami csakis azért tűnhet bizonytalannak, mert a túl sok külső zaj elnyomja azt, s már jó ideje figyelmen kívül van hagyva, mellőzötté vált életünkben, pedig a legfontosabb hang a világban.

Az ima, a meditáció, a kontempláció olyan lehetőségeket biztosítanak számunkra, melyekkel kapcsolódhatunk. Ezek segítségével csökkenthetjük a ránk ható külső ingereket, amik egyszerűen túl erősek, idegrendszerünk le van terhelve.
A világot megfigyelve láthatjuk, hogy mindenhol erős fények, hangok (a mozikban a mozgásérzés mellett már illatok és permetek is) ezernyi hatásai alatt vagyunk, amik által érzékszerveink tompulnak, egyre nagyobb és erősebb ingerekre van szükségünk, mintha már függők lennénk ezektől. Mintha ezek segítségével menekülnénk a belső világunktól, ami tele van csodával és teremtési lehetőségekkel.

Odabent béke van, de meg kell találnunk az oda vezető utat. Ez az út nem mindig könnyű, mivel bárhol is vagyunk a külső világ ránk telepszik, és amigdalánk bevésett mintái már biokémiánk, hormontermelésünk, génjeink aktiválása felett is teljesen átvették az irányítást. Ezért az egyik legfontosabb része a béke felé vezető utunknak az alkotás, a művészet, amely által új részeket vagyunk képesek megnyitni agyi struktúránkban, melyek idővel felülírják az amigdala nyomvályúit. Itt nem kell óriási dolgokra gondolni, mert egy mandalafestőkönyv színezése, aminek látványát csak magunk élvezzük is ugyanolyan élményt adhat, mint egy kültéri szobor faragása, amit sokan fognak látni. Itt maga a belső kapcsolódás élménye az, ami fontos, nem az eredmény, hanem az oda vezető út.

Kő és kockacukor, avagy a piramisok rejtélye, tai chi, belső alkímia

Még a 90-es vége felé, fiatal felnőttként rátaláltam a tajcsira, amely a belső alkímia egyik gyakorló formája. Olyan találkozás volt ez, mely azóta is nagy hatással van rám. Tanultam jó pár stílust itthon és külföldön is, sokszor meg is szakítottam az aktív gyakorlást, de belül mindig ott van velem a legapróbb mozdulataimban, a gondolkodásomban. Az évek során próbálkoztam a meditációval is, de valahogy az egy helyben ülés olyannyira távol állt tőlem, hogy nem tudtam elveszni benne. Mindig is a mozgás közben végzett meditációt tartottam az én utamnak, de be kell valljam magamnak, hogy egyedül a mozgásomban és felfogásomban éreztem változást, maga a mozgásban levés adott sokat számomra, de akivé válhatok, abban a folyamatban megrekedtem. Jóllehet sok mozdulatot indítottam belülről, szabadon hagyva a formát, hogy ne az irányítson engem, hanem én legyek a mozdulat, de még így is mindig nem befelé, mint inkább kifelé figyeltem.

Aztán eljött a pillanat, amikor szükségét éreztem annak, hogy csöndben legyek. S bár barátaim, ismerőseim, szeretteim mind azt mondják rólam, hogy halk és csendes vagyok, alig beszélek, de másfajta csendességre volt szükségem. Olyanra, ahol meghallom magam, s a külvilág zajaiban is felfedezem a csendet, hiszen a csend a zajban is ott van, a kettő elválaszthatatlan.

Elkezdtem tudatosan meditálni. Bár nem megy a törökülés, meg a speciális pózok is távol állnak testem nyújtotta lehetőségeitől, de találtam magamnak olyat, amiben egy idő után már perceket, majd még több időt tudtam ellenni, s mostanra a 30-40 perc elteltét észre sem veszem.

A napi gyakorlással a belső rendezettség olyan erősen lett jelen bennem, hogy már egyre kevésbé érdekes, mi van kívül. Előbb-utóbb megfordul a rendszer.

A belső transzformáció a lényeg, ahogyan a mag megnyílik és csírába szökken.

Teljesnek és osztatlannak kell lennünk, amikor is nincs olyan részünk, ami eltávolodna a mély valónktól. Ha a célunk nincs összhangban valódi lényünkkel, akkor csak túlélési módban vegetálunk tovább, mivel a társadalmi elvárások olyan erővel tépnek szét, hogy már az is küzdelmes, hogy egyáltalán életben maradjunk. Azonban ezt szinte észre sem lehet venni egykönnyen, mert ahogyan vagyunk, szétszakadva, eltávolodva valós mivoltunktól, az a társadalmi normáknak tökéletesen megfelel. A szíved viszont teljességgel érzi ezt a hasadást, és egyre erősebben dörömböl (lásd magas vérnyomás), hogy ez nem jó.

Ha megtaláljuk békénket, önvalónkat, akkor már nem fognak számítani a társadalmi kultúra sajátosságai, melyek addig gúzsba kötöttek, és amit az elménk azért nem tudott értelmezni, mert mindenfelől meg volt erősítve, hogy ahogyan vagyunk, az a kultúránkkal összhangban van. Kultúra Anya folyamatosan ott duruzsol a fülünkben.

Hogyan találkozhat kölcsönösen a kultúra és a belső lényed?

Ilyen lehetőség egyelőre – és kihangsúlyozom még egyszer, hogy egyelőre – nincs. Vagy az egyik szolgálja a másikat, vagy a másik az egyiket. De csak azért mert a kölcsönösségre nem tudunk jelenleg példát hozni, az nem jelenti azt, hogy nincs benne a kvantummező végtelenjében, a teremtés természetében. Egyszerűen csak nem kapott eddig figyelmet, s ezért nem vált „valóságunkká”.

Azonban, ha saját természetünket megerősítjük, ráhangolódunk a teremtésben lehetőségeire úgy, hogy önmagunkkal szeretetben állunk, akkor ezt az állapotunkat a külső világ fogja szolgálni, s nem fordítva, ahogyan eddig éltünk.
Amint önmagunkon változtatni tudunk az egyszerűen nem fog tudni bent maradni, kihat a világra, mint a magból sarjadó növény.

Tudom, ez sokak számára talán túl idealisztikusnak tűnhet, de csak azért mert több milliárd légy azt zengi, hogy ez utópia, még nem kell elhinni.

Megosztom 0

Tweet 0