Egy kapcsolat rejtelmei

Jelen társadalmunk olyan óriási tévedésekre épül, hogy ha nincs bennünk a dolgok működésének megértése iránti vágy, akkor könnyen „áldozataivá” válhatunk a paradigmáknak, hiedelmeknek, amikben élünk. Még ha nem is vesszük észre, a környezetünk által folyamatosan kondicionálva vagyunk bizonyos dolgokra, melyek elvárások, hagyományok formájában képezik életünket. A legtöbb esetben ezeket kérdés nélkül elfogadjuk, mert fel sem merül bennünk, hogy megkérdőjelezzünk egy olyan hitrendszert amibe beleszülettünk. Azonban időnként épp azért fontos megértenünk a körülöttünk folyó dolgok eredetét, kialakulását, hogy tudjuk, mit miért teszünk, s ne csak robot módjára futtassunk egy programot.

Korábban az iskolában még volt például néprajzoktatás, amin keresztül megérthettük akár a húsvéti locsolás, a busójárás, vagy a nagyböjt szerepét. Ma már ezek az események vagy egyáltalán nem képezik részét életünknek, vagy megszokásból csináljuk őket egy nagyon felhígult és butított formában, miközben az eredeti üzenet teljesen elveszett.

Így járt a karácsony is, hiszen ma már alig emlékezünk meg az ünnep mélyebb jelentéséről, legyen szó a kultúra tekintetében akár Jézus vagy épp a fény megszületéséről.

A jeles napok, ünnepek mind a kapcsolatokról, kapcsolódásról, az odafigyelésről szólnak, amikor is megállunk egy kis időre és figyelmünket valami olyan felé fordítjuk, ami felemel minket anyagi létünkből, hogy megérezzünk valamit spirituális mivoltunkból is.
Ezek a szokások a természetben végbemenő folyamatos változásokat követték, ezáltal is fenntartva az ember és az anyatermészet kapcsolatát. És írásom ezen pontján el is érkeztünk az élet egyik legfontosabb fogalmához, a kapcsolathoz, melynek minősége (vagy éppen léte) nagyban függ társadalmunk berendezkedésétől is.

Jelen állapotában – már egy jó ideje – társadalmunk hierarchikus, azaz rangsorolt felépítéssel rendelkezik, emellett pedig erősen patriarchális, tehát a nőknek alárendelt szerepük van. Ez az állapot pedig nagymértékben megnehezíti az egyenrangú kapcsolat megvalósulását, hiszen a szerepek között szintén alárendelt viszonyok vannak. Egy-két aktivista kivételével (legyen szó bármilyen egyenlőségért vívott harcról), akik maguk köré szimpatizánsokat is tudtak állítani, a történelem során a tömegek ezt a rendszert elfogadták, sőt bizonyos mértékben magukévá tették a különbözőségre vonatkoztatott paradigmákat. A kapcsolódás jelentősége, amit a természet folyamatosan megmutat, ezen paradigmák mellett fokozatosan elsorvadt, pedig a mindenkit összekötő kapcsolatok felismerése és megélése egy új társadalmat, új életminőséget hozhatna létre már az egyén szintjén is.

Hogy mire vagyunk szocializálva, azon mindig fontos elgondolkozni és keresni a miérteket, mert csak a válaszok ismeretében fogunk tudni változtatni önmagunkon, majd hozzáállásunkkal környezetünkön.

Én magam például az Apothetai mélyén (A Taügetosz* hegy szakadéka) alján végeztem volna még az ókorban, és ezzel bizonyosan nem vagyok egyedül. Az erkölcs azonban sokat nem változott az évszázadok múltán sem az úgynevezett „gyengébb” egyedeket illetően. Még ha nem is olyan kegyetlennek tűnő módon kezeljük őket, mint akkoriban (bár a kegyetlenség fogalmát is tisztázni lehetne), mára ezt a szemléletmódot – az erősebb, a gyorsabb az életrevalóbb, s az egész élet a versengésre épül – továbbra is fenntartottuk és beépítettük a tudományba, hitvilágunkba, hiedelemrendszerünkbe, mely azóta is folyamatosan végzi a dolgát a háttérben, mint egy csendben futó alkalmazás, aminek működéséről nem tudunk.

Iskolai tanulmányaink során is azt tanították nekünk, hogy csak a leggyorsabb, legerősebb hímivarsejt tud bejutni a petesejtbe, s megtermékenyíteni azt, tehát már maga az élet is ezzel a felfogással kezdődik. Ha megnézzük ezt a tanítást, akkor észrevehető, hogy társadalmunk ugyanerre a paradigmára épül, hiszen egyre jobban a versenyszellemet hirdeti minden a számunkra. Még a társasjátékok nagy része is ezen alapszik: ki a legjobb, leggyorsabb, legügyesebb, legokosabb, legrafináltabb.

A megtermékenyítésről szóló alapműveltség azért jó példa hiedelmeink legalább egy részének elemzésére, mert az utóbbi években ezek az ismeretek is megdőltek, s mivel kevesen tudnak róla, így társadalmunk sem változhatott. Maradt a verseny, a legjobb címért való harc, a kiemelkedésért folyó küzdelem – akár mások háttérbe szorítása, vagy épp eltiprása által is.

De hogyan kapcsolódik össze a nők alárendelt szerepe, a versengés és a kapcsolat?

Mint az köztudott a megtermékenyítés akkor következik be, amikor a hímivarsejt és a petesejt találkoznak, egyesülnek, és új, genetikailag elkülönülő szervezetet alkotnak. A spermiumok versengéséről szóló elmélet akkor dőlt meg, amikor 2005-ben, Masaru Okabe (az osakai egyetem professzora) és csoportja azonosított egy fehérje receptort, amely a spermiumok felszínén jelenik meg, s melynek segítségével képesek egyesülni a petesejttel. Ezt a fehérje receptort „Izumo”-nak nevezték el egy japán házassági szentély után, bár ekkor még nem tudták, hogy milyen alapon jön létre pontosan a kapcsolat a petesejt részéről. Aztán pár évre rá azonosították a petesejt felületén megjelenő fehérje receptort is, amely kapcsolatba lép a már említett Izumóval. Ezt „Juno”-ra keresztelték, a házasság és a termékenység római istennője után. Ez a fehérje azonban annyira rejtélyes, hogy a fogantatás pillanatában felszívódik, eltűnik, mintha nem is létezett volna.

Ekkor derült fény arra is, hogy a megtermékenyítés során a petesejt egyáltalán nem alárendelt és csupán passzív résztvevője a történetnek, hanem egyenrangú szerepet tölt be az esemény során. Tehát a korábban tanult elmélettel ellentétben a hímivarsejtek valójában nem versenyeznek, hanem kapcsolódási lehetőséget keresnek. A petesejt ebben a folyamatban valamilyen módon válogat és képes kiválasztani, melyik hímivarsejttel akar kapcsolatot létesíteni. Nem a hímivarsejt hatol be erővel, mint azt korábban tanították, hanem az egyesülés pillanatában a petesejt a Juno és az Izumo receptorok közreműködésével nyílik meg a kiválasztottnak. Ez pedig nem más, mint a sejtek összjátéka és egymásra hatása.

Már ez a találkozás is jól jelzi, hogy világunk egyik fontos és meghatározó jelensége a kapcsolódás jegyében fogan. Ezt nagyban szintén megtalálhatjuk, hiszen emberi életünket is találkozásaink, kapcsolataink határozzák meg, legyen az párkapcsolat, testvéri, baráti vagy egyéb. Ezek nélkül az emberi psziché elveszettnek érezné magát, s mint tudjuk, az elszigetelődés egyenesen képes megölni az embert.

És ha már új ismeretünk van az élet születéséről – miszerint nem a másik legyőzése a lényeg, hanem a kapcsolódás, a kölcsönös együttműködés –, akkor ezt bele kellene vinnünk társadalmunkat alakító hiedelmeinkbe, új paradigmákat felállítani a változásért.
Egész világegyetemünk erre épül, és ennek megértéséhez nem kell sok, elég csak a természetet megfigyelni, ahogyan azt őseink is tették. Már minden ott van a teremtésben. Ott a minta, csupán alkalmazni kell.

De hogyan tovább?

Kezdetnek felülvizsgálhatjuk saját életünket és a ránk ható erőket, megnézhetjük a minket működtető hiedelmeket (akár támogató, akár korlátozó), majd a kapcsolódás jelentőségének felismerése mentén új utakra lépni, és változtatni önmagunkkal és másokkal szembeni viselkedésünkön.
A túléléshez és egy jobb élet megteremtéséhez szükség van az egyén felelősségvállalására. Nézzük meg, milyen kapcsolatunk van szüleinkkel, testvéreinkkel, gyerekeinkkel, tágabb családunkkal, barátainkkal, ismerőseinkkel. Ezek minősége kihat a társadalomra, ahogyan a természettel való kapcsolatunk kihat az egész világra. Merjünk úttörők lenni, s példát mutatni másoknak a változtatásban, a kapcsolatok újrateremtésében.

De a legalapvetőbb lépés mégis az, hogy önmagunkhoz kapcsolódjunk, legbensőbb énünkhöz találjuk meg a visszavezető utat. Ehhez pedig már csak annyi is elég, hogy lélegzünk és közben ennek élményében elmerülünk, figyelünk rá.

Egy egyszerű légzőgyakorlat már megteremtheti a kapcsolatot önmagunkkal, felismerhetjük a testünket behálózó kötelékeket, érezhetjük közben a kapcsolódási folyamatokat.

Mivel a rendszer működését tekintve nem tekinthetjük magunkat különállónak ebben a kapcsolatokra épülő világban, mindannyian ugyanannak a közösségnek vagyunk szerves egyedei, ennek tudatában kellene viselkednünk önmagunkkal és másokkal szemben is. S bár bizonyára sokaknak ezt nehéz befogadni, de a felelősség az egyéné.

Mindezek után itt az idő, vegyél egy mély lélegzetet, figyelj oda, merülj el a lélegzés élményében, önmagadban, s majd ebből a kapcsolatból fordulj oda embertársadhoz.


A Taügetosz (Ταΰγετος) Spárta közelében álló hegy, ahová a városlakók az életképtelennek ítélt újszülötteket kitették. Nem tévesztendő össze a Tajgetosz hegységgel, amely az újabb korokban a Taügetoszról kapta a nevét. A spártai hegyet hagyományosan Taigetosznak is írják, amely a görögből a latinba átkerülő Taygetus, majd Taigetus magyaros alakja. Forrás: Wikipedia
Ennek a történelmi "emléknek" egy másik cikkben járunk utána (hamarosan), mert itt is van mit helyrerakni, ugyanis nem csupán arról van szó,  hogy miként bántak a kiválasztott egyedekkel, hanem arról is, hogy miért és hogyan választották ki azokat.

>