Légbukfenc

Vasárnap volt, a legkedvesebb napja a hétből. Számára ez volt az ideje az ünnepnek, az együttlétnek, a szárnyaló lélek szomjoltásának a csendben, a misékben elvarázsolódó embertársak gyűrűjében, de még az izzasztó munkás hétköznapi készületekben is!

Gyermekei, öccse és barátai érkezését várta, már korán reggel sürgött-forgott a konyhában. Bár a konyha főzőtere nem volt épp kedvenc helyei közül való, de szerette finomságokkal megörvendeztetni családtagjait! Szerette megélni a megérkezésükből lassan kibomló őszinte, meghitt megnyilatkozásaikat, a bábáskodás gesztusait, ahogyan ő maga is hozzájárult ahhoz, amikor valami fontos épp napvilágra készült valahonnan, valamiképpen, valamelyikükből. A finom ízek észrevétlen szolgálták e kedves asztal- és életközösséget.

Előre megterített. Legkisebb fia még úgyis javában aludt, délig elő sem fog kerülni az ágyból. Bár már az eget érte, még nőni fog tovább a kicsi, ez már a kezdetektől nyilvánvaló volt számára! Születésekor már fordult egyet a világ vele, amikor a fiacskája bravúros kötéltánc mutatványokként görgött és fordult át életről életre válva, fuldokolva az első levegővétele pillanatától kezdve még sokáig! Ő maga halálosan mély lelki nyugalommal remegett az életért való küzdelem és fájdalom eufóriájában, majd belső hullámmozgásokkal átringatózott az éveken át tartó távolodások és megérkezések nyomán az égig és még tovább. Ott találkoztak ők ketten mindörökre, elvehetetlenül.

Gyorsan feltette a levest, a második fogás is úton volt már a megvalósulás felé, ezért kiült az erkélyre, hisz még volt olyan korán reggel, hogy a hűs, tiszta, fenyő illatú, madárcsicsergős pirkadatban, lassan kihűlő kávéjával kezében hallgatózzon egy kicsit! Szerette ezeket a lármás, életteli, üdítő csöndeket! Lelke ilyenkor kerekre tágult, a kezdet a véggel egybeért, az idő megszűnt rohanni számára!

Kortyolt egyet a keserédes italból, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy a női szeszéllyel még nem is foglalkozott! A sütő előmelegítetlen, a tojások egyben, a lekvár üvegben, előkészítetlen! De nehogy már egy női szeszély rángassa folyvást a szent semmitevés kapujában! Rándított egyet a vállán, becsukta a szemét, hogy jobban hallhassa a kert, a kertje benső hangjait.

A fekete semmiből egyszer csak egy aranyló aranytó ragyogott fel varázsos, arany-zöld, égig érő fákkal körbevett völgy ölében! A látvány megigézte és örömmel, meleggel és a tettre feszülő izmok élénk várakozásával töltötte el, így csodálkozott rá a tájra! A kék-arany tavacskát egy, a lágy hajlatú lankák oldaláról szelíden alácsorgó kis patak vize táplálta. Mielőtt e szomjas ágacska összeölelkezett volna múzsájával, egy merész zuhanással esett alá a mélybe, hogy ebből az erőből megújulva elérje áhított anyavizét, a tavat! Ez volt az a pillanat, amikor hirtelen úgy érezte, majd megfullad, mintha egyszerre sűrű lett volna a levegő, kevés az oxigén, szomjas tüdeje egyre esett össze! De mitől és miért és miért éppen most, ezen a helyen?

A tó vize fehér-sárga tükörtojásként rezgett egy kerek serpenyőben! A tojások, jó ég, a feladat, az anya- és feleség szerepek sürgető követelődzése! Csak nem éghet oda, csak nem éghet bele, hisz nem csupán szerep az élet, az élete! Mag-maga, egészsége a szerepei összességénél is több, talán sosem megfogható, de megélhető és megélni érdemes, bár ő eddig mindig csak beléjük ragadt!

A hirtelen támadt felismerés ereje megragadta: Kellenek még helyek és tájak, szüksége van még új terekre, új barátokra, új ismeretekre, további kibontakozásra! De hogyan? A tó képe egyre határozottabban serpenyő formát formázott, a sárga aranykorong, a tojás dermedő sárgája továbbra is szilárd maradt!

A képben egyszer csak megjelent, mint kicsiny fekete pont… na, pont nem egy pillangó és nem is egy szerény kis szitakötő, nem! Egy fekete, apró kis bogárka, egészen jelentéktelen, jelent meg a tó partjára szállva, s egy ringó fűszálra ülve megpihent. Figyelt. Őt figyelte, bár szemeit nem látta, hisz oly aprócska volt e lény, szinte láthatatlan! De ettől a pillantástól úgy érezte, hogy a létezés tetején, elején, végén ülnek, ha van ilyen. E tekintet bizalommal töltötte el, ébredező kíváncsisággal fordult hát felé. Majd belépett ő maga is a képbe és megindult a tó irányában, a patak mentén, majd amikor odaért, a bogárka mellé települt.

A bogárka nem beszélt – „Nyilván nem! Te jó ég, hogyan is beszélne, ez nem mese!” –, csak lassan áttekintett az oda-vissza változó serpenyő-tó közepére! A bizalom egyre csak növekedett szívében, lassan felállt, s megindult a tojás sárgája felé, a felszínen. A fehérje átalakult vízzé hirtelen, ő mégsem süllyedt el, csak egyre növekvő, bőséges bátorsággal belegyalogolt a közepébe, a forgó, ragyogó aranygömb napmagocska kellőképpen csillogó erőterébe és eközben ő maga is átalakult! Szárnya nőtt, légies, finom és áttetsző! Könnyű habhajával, játékos, apró kezeivel integetve szárnyalni kezdett és úszni, de most már az égen! Mégis csak olyan volt minden, mint minden rendesen megírt tündérmesében: varázsos, talányos, küzdelmes és szabad!

Megint csak ez volt az a pillanat, amikor varázsütésre átváltozott és átalakult a táj is. A tó helyén a kertje ugrált, a zsizsegő életek csodás szimfóniájában szólót dörmögött a szomszéd fűnyírója! A konyhából finoman a teraszra szállt az elkészült ételek dús illata: felébredt! Kezében pontos biztonsággal üldögélt csészéje, alján a fekete lével, szélén egy bogárka próbálgatta éppen repülésre készen fekete, csillogó, kerekded szárnyait! Ő úgy látta, még felkacsint hozzá és ajkával – ha van neki olyan – még súg utoljára neki valamit, majd tovarepült a napba, a kékbe!

Újult erővel indult e titokzatosan hétköznapi vasárnap elébe! Megfogadta, hogy este, elalvás előtt, még leírja magának az örökös átváltozás varázsigéjét, a bogárka ajándékát, mert tudta, hogy bár ha nem is hallotta tisztán, de van ilyen, és hitte, hogy megértette és megtalálta és most már vele marad mindörökre!

>