A rengeteg élet egyik tiszta közepében élt egy okos kis mókus, ki serényen jött-ment szerte és szana a zöldek és barnák közt, hisz az otthona volt e hely, a rejtekből enyhet és erőt, a tisztásból újuló, friss levegőt, napfényt és árnyakat rejtő lombos-bokros mesés kis csalit. Naponta kedvére gyűjtögetett itt minden maradék szabad idejében az erdő lombos-fenyőfás-bokros sűrejében termő termékeny terményeket: makkot, diót, mogyorót, fényeset, színes vagy szürke, szúrós, töviskes vagy éppen lágyszárú, illatos növényeket. Halmozta őket értékes halomba, s szeretetének minden melegével, csodára nyíló nyílt tekintetével, két apró kezével formázta, kötötte, oltotta gyönyörű, értékes díszekké, építő, szépítő gyógyító ékszerré mindegyiket. Makk-perec, makk-lánc, makk-nyakbavaló dicsérte áldó keze nyomát.
Halmát e jónak örömmel vitte minden friss reggelen kis terményboltjába, a „Gyógyító dió, mogyoró” boltba, az alcímmel megáldott Erre csörög, itt megállj!-ba. Figyelemre méltó ékeskéit ha negligálta valamely felszínes, botor tekintet, csörgetett egy kis csörgőt a bolt ajtóba kitett apró makkokból készített szélorgona! Volt ekkor rádöbbenés és olykor hahota, már akinek éppen ehhez támadt kedve! Meg-megtekintgették azért mindig a termékeit, s többnyire mindenkinek adott is ő valamit! Többnyire ajándékul, bár néha viszont is ajándékozták portékáit arany makkal, ha nem is sokkal, mivel ez volt a rengeteg életben az egyik markánsan maghatározott cserealap.
Egyszóval gyűjtögetett és alkotgatott sokat, mondhatni, szüntelen. Mégis el-elfáradt egy munkás nap végére, s remélte mindig, hogy lesz egyszer kedvére való vacsora is a nagy, odvas, arany-zöld öreg tölgy törzsében rejtező puha odújában az asztalán. Remélt még finom méz-szörpöket is, mókus-magoncainak extra kényeztetéseket is, talán. Csak hát az arany-makk viszont-eső szűkösen fedezte eme tán szükségtelen, mégis érthető, kedves vágyait.
Lehet, hogy mégis így élte volna le csodás és kalandos, mégis jól meghatározottan feszes napjait élete végéig, bár nem tovább, ha hovatovább nem talál az egyik nap szorgos gyűjtögető munkakörútja során egy galagonya bokor egészen profán ágán egy maga által dédelgetett és szépre, fényesre, csúcs-esztétikusra faragott makk-nyakbavalót rútul eldobva és sorsára hagyva a csernek tövében, cserben. Meghökkent, megdöbbent, megrendült, bár csendben, halk odahajlással, kínos és kegyetlen éles fájdalommal lehajolt érte, hogy felvegye, mikor e laposra sikerült pillantással egyben észrevett egy egész csodás ékszer-szettet: fülbevalót, gyűrűt és karperecet is szaggatva, hajítva széjjel és szerte, itt-ott e fekete rengeteg feneketlen alján. Össze-vissza szedegette lélekjelenlétét és a kincseket, azután kajlán és zavartan gázolva a piruló avarban, egyre nagyobb kavargással hazabotorkált, majd egy főhajtással megadta magát e nehéz, belső karneválnak. Nem is történt semmi tulajdonképpen, csak éppen álmai és önbecsülése dugába, ő testecskéje pedig ágynak dőlt és jó alaposan kisírta magát.
Mivelhogy tudni kell nem mellékesen, hogy e láncok nem csupán arany-makkot értek, súlyban az aranynál jóval többet mértek. Metaforikusan szólva e magocskák dolga és története egyenként tervezett egzisztenciális jelentőségű csecse-becse volt. Mindegyik terményke fénymag volt, s örökzöld hajtást hajtottak ott, ahol magjuk befogadó, termékeny földbe hullt.
Noha nem sokszor kért ő érte bármit, az ékszerek, tudta és tapasztalta is már egy jó ideje, csupa gyógyító erőkkel voltak telis-tele, fénnyel! Ható erejük nem fogyott, csak érett egyre az idővel annak életében, aki megbecsülte őket önmagán.
Most viszont megrendült e felismerésen: vannak tehát sokan, akik a présben, az életre szóló igaz én-mesében nem tudtak velük jól s mit kezdeni, az értékes erővel legalább maguknak, hogyha másnak nem is, ékesen szolgálni. Nem ismerték fel e varázslatos esszenciát tehát.
A sok sírás és még több mély hallgatás után gondolt egy újat, no, de akkorát, hogy felkiáltott: „Fiat lux, világ!”, és felugrott hirtelen, mint kit eme diszkrét, mégis rakoncátlan megvilágosodás ereje tart a kötéltáncban, ám kiakolbólíthat, hogyha nem vigyáz!
Kérnie kell hát, kérnie kell érte, nem feltételeket, csak cserealapot, mint aki tudja, hogy amit adott, annak van súlya és némi nyomatéka, nem talmi, hanem valódi portéka, igaz ajándék, életre való!
Ettől lett kedve végre szárnyaló, s hogy végre értékét felfogva magát is becsülni kezdte hát valamire, biztos volt benne, hogy eztán nem pusztán reggelire, hanem jut valami ebédre, desszertre, sőt, vacsorára is harapnivaló!
