„Az út és annak megélése fontosabb a megérkezésnél, hisz az által éred el a célt, ami nem egy hely, hanem egy állapot. Nem az a cél, hogy ott legyél, hanem hogy eljuss odáig, hogy eljuss abba az állapotba. Ha csak a dolgok végső kimenetele lenne fontos, akkor egyszerűen ott lennél, ahol az már megtörtént” – hangzik el a hegyekben élő birkapásztor, Perkola szájából Az égig érő erdő egyik kötetében.
Perkolával nem is kell vitatkozni, hiszen, amit mond, az megállja a helyét. A célt magát viszont sokszor elég nehéz meghatározni, mert a legvégső célt kevesen látják tisztán. Vannak az embernek ilyen-olyan, aprócska céljai az életben, de ezek voltaképp csak olyan állomások, ahonnan vissza tud nézni, hogy felmérje merre is tovább, hiszen a csúcsot nem mindig lehet látni. És olykor-olykor tényleg szükség van ezekre a megállókra, ahol számot vethetünk magunkról és arról, amit ezidáig tettünk vagy épp nem tettünk. Ezek a megélt célok építik, kövezik utunkat a legvégső cél felé, ami tulajdonképpen mi magunk vagyunk.
Önmagunk kiteljesedéséről van szó. Ez elsősorban olyan, mint egy égig érő fa, mely kapcsolatban van földdel és éggel, de hogy ez a fa egyedül marad-e, az már egy további cél kérdése, hiszen egy égig érő erdő is lehetnénk. Egy életközösség, ahol tisztán érezzük, látjuk és megéljük az egymás közötti kapcsolatokat.
Fel kellene ismernünk azt, hogy az ide vezető út csodája Mi magunk vagyunk. Minden rajtunk múlik.
Mi vagyunk az út és a cél is egyben.
Te magad vagy az Út
