Az örök kérdés, melynek megválaszolása szinte lehetetlen, hisz minden pillanatban változunk. Ezáltal minden pillanatban mások vagyunk.
Mások vagyunk, ha zenét hallgatunk, mások vagyunk, ha sétálunk az erdőben, mások vagyunk, ha piacon vásárolunk, mások vagyunk, ha olvasunk, és mások vagyunk, ha egyedül vagy épp társaságban ülünk. A cselekedeteink határozzák meg, hogy kik vagyunk, mégis minden pillanatban másként határozhatjuk meg magunkat.
A lélek, hasonlóan a „ki vagyok én” kérdéshez, megfoghatatlan, de létének jelentőségét nem lehet semmibe venni, és talán pontosan a megfoghatatlansága miatt marad bennünk a másik örök kérdés: mi a lélek?
Erre kisebb esszék, hosszabb antológiák keresték már eddig is a választ, de rajtunk kívül senki nem válaszolhatja meg ezt. Minden kérdésünkre bennünk van a válasz, csak a megfelelő ajtót kell megtalálni.
Az égig érő erdő éppen ehhez mutat utat. Olyan mélységekbe kalauzol el (legyél gyermek vagy épp felnőtt), ahol magad maradsz érzéseiddel, mégsem vagy egyedül. Az erdő egy nagy közösség, ahol mindennek és mindenkinek jelentősége van. Szoros kapocs van minden élő között, és egymást segítve, egymásra figyelve érthetjük meg önmagunkat, s ismerhetjük meg lelkünk titkait. A könyv szereplőiben önmagunkra ismerhetünk, s hétköznapi történeteik segítségével közelebb kerülhetünk saját világunkhoz, a végtelenhez, mely összeköt minket halandókat és nem e világiakat.
Nem kell odakint keresni, ami már eleve bennünk van. Bármikor elveszve érezzük magunkat, csak annyit kell tenni, hogy feltesszük magunknak a megfelelő kérdést, s akkor megkapjuk a választ is.
