Részlet Az égig érő erdő – A láthatatlan gyermek c. III. kötetből.
Perkola sosem gondolta még korábban, hogy az ember érzései milyen módon vannak hatással az anyatermészetre, azonban jelen útja során oly sokfélével volt dolga, melyek nagy részét magától idegennek érezte, hogy amikor megpillantotta a régmúltat felidéző tájat, önkéntelenül is arra a következtetésre jutott, hogy az emberi érzelmek óriási hatalommal bírnak. Ez a felismerése magát is meglepte, s kénytelen volt megállni egy pillanatra, mert megtántorodott, s biztos pontot kellett keresnie magának, nehogy elaléljon az út közepén.
Szemét behunyta, mélyeket szippantott az ismerős levegőből, majd benntartotta egy picit, s lassan kieresztette, mellkasa leereszkedett, de mielőtt újabb lélegzetet vett volna, hagyta, hogy teste áhítozzon arra a friss levegőre. Gondolatai között helyet kért magának az életösztön, mely egyből más pontra helyezte az elme és a szív kapcsolatát, de az öreg még ezen túl is kitartotta egy ideig a test sóvárgását, majd ügyelve arra, hogy ne mohón nyelje a levegőt, nehogy megölje a pillanat varázsát, lassan engedte be a levegőt, s ezzel a testben eredő vákuum ellenében kellett dolgoznia, de a várt hatás megérkezett. Elméje újra üresnek tetszett, eltűntek a tobzódó gondolatok, szíve pedig szinte dalolva pumpálta a friss vért a test legtávolabbi pontjába is. Újra tettre készen indult neki a már nem túl messzi cél felé.
A gyalogút hamarosan el is érte első állomását, mely sokaknak végső nyughelyül szolgált az egymás hegyén-hátán emelkedő sírhalmok, kövek és kopjafák olykor rendezetlennek tűnő tengerében, míg Perkolának mégis élettel volt teli.
Galiana sírja egy vén diófa tövében pihent, melyet csupán egyetlen kő jelölt rajta egy tollpihe karcolatával és egy vésett felirattal: „Örök szerelemben”.
A fa az évek alatt hatalmasra nőtt, ágai szélesen nyúltak a sírhelyek fölé, alattuk helyenként megmaradt fűcsomókkal, melyek kopottan ugyan, mégis élet igenlően zöldültek még az ősz végén is, hiszen ezen a magasságon híre sem volt a hegyekben már zajló télnek. A temető ezen része gyéren volt belakva, már csupán a régmúlt időket túlélő keresztek és kopott sírkövek feliratai tanúskodtak az itt eltemetett ősökről, kik még talán a közeli falu alapítói lehettek. Galiana az ősök tisztelete végett kérte, hogy földi maradványait itt helyezzék örök nyugalomba, hogy ezzel távozás után tovább kapcsolódhasson a hozzájuk tartozó emlékekhez. Mindig is nagy tiszteletben tartotta az időseket, akik még szájról szájra adták át a hely történetét, fenntartva ezzel azt a szellemiséget, mellyel a táj meg volt áldva. Perkola szintén érezte annak idején, amikor legelőször a környékre tévedt, hogy különleges erők munkálkodhatnak errefelé. Bár jó maga messzebbről származott, megérkeztével rögvest a hazatérés érzése töltötte el, ami csak felerősödött azzal, hogy megismerte Galianát. Valamiképp a kettő együtt örökre e helyhez kötötte szívét, még akkor is, ha utóbbi éveit a hegyekben töltötte, ami inkább volt egyfajta bujdosás a fájó emlékek elől, mintsem új otthonra találás, még ha ezt odafent másként is gondolta. Ezt pedig a felkavaró úttal értette meg pontosan, amely új nézőpontokat adott számára saját életét illetően.
A feliratot megpillantva régi érzések rohanták meg újdonsült erővel. Galiana egész lénye ott volt vele abban a mondatban. Visszatértek emlékei az utolsó mondatokról ugyanúgy, mint a legelsőkről miket egymással váltottak. Egyetlen mondatban ott volt kőbe vésve közös életük története és Galiana lelke.
Letérdelt a kő mellé, lesöpörte a tetejéről a száraz, lehullott faleveleket, majd ujjait lassan végig húzta a feliraton. Szemeit behunyta, mélyet szippantott a hűvös levegőből, melyet benntartott egy ideig, aztán egészen lassan és egyenletesen kiengedte, s azzal mellkasa leengedett, lelke fellélegzett.
Abban az egy lélegzetvételben összegyűlt minden, ami az utóbbi években rárakódott Perkola emlékeire, melyektől részben menekülni akart, részben pedig folytatni az azokban megélt élet ígéretét. Sarkára ült, levette kalapját, s tarisznyájával együtt maga mellé rakta, majd kezével tisztogatni kezdte az idők során mohával és repkénnyel betakart kőtáblát, de olyan igyekezettel, mintha élete múlna rajta, hogy ismét régi fényében tündököljön az a kő, s jól látsszék a rajta lévő felirat és a tollpihe, mely egyszerre hordozta magában a múlt, a jelen és a jövő üzenetét, még abban a látszólagosan mozdulatlan állapotában is.
Még több részlet a kötetből.
Norden éppen Kecelénél tanulja, hogyan lehetséges többet megtudni egy fáról, s azon keresztül önmagunkról.
Részlet a könyvből.
Egy fekete lyuk közelében a fátumok az Idő Urait keresik fel, hogy többet megtudjanak az emberi elgondolásról, miként értelmezik az időt, hogyan élik meg annak pillanatait.
Részlet a könyvből.
HA MÉG TÖBB RÉSZLET ÉRDEKEL AZ ÉGIG ÉRŐ ERDŐBŐL,
KATTINTS A KÉPEKRE!
