Részlet Az égig érő erdő – A láthatatlan gyermek c. kötetből.
Kecele folyamatosan Norden arcát nézte, ahogyan izmai megrándultak az erőlködéstől, amint próbált nagyon figyelni, megfelelni az elvárásnak, de a kudarc feszültsége kiült az arcizmaira is. Halántékán izzadság cseppek jelentek meg. Norden ingujjával letörölte azokat, amikor az öreg odalépett, s megfogta a vállát, ami időközben nagyon bekeményedett.
– Semmi gond – mondta barátságosan, s azzal finoman rászorított a vállára, ami enyhülést hozott Norden testében.
– Elsőre keveseknek sikerül. Hidd el, nekem sokkal hosszabb időbe került ezt a látást elsajátítani, mint az neked fog. És nem hízelgésből mondom, mert az nem kenyerem.Norden kihúzta magát, vállait leengedte, kifújta a levegőt, s újra megpróbálta, kezeit lágyan a fára helyezte.
Csend ereszkedett a műhelyre, még a két férfi lélegzete sem hallatszott.
A férfi csukott szemekkel állt a tuskó előtt, kezei mozdulatlanok, állása roggyant, mégis volt a látványában valami mozgás, ami alig volt észrevehető, de Kecele azonnal kiszúrta, s finoman elmosolyodott. Átment az asztal túlsó oldalára, szembe helyezkedve Nordennel, ezután kezeit hirtelen ráhelyezte a férfi kezeire, s erőteljesen megnyomta azokat.
– Mélyedj el a fában! – szólalt meg. – Láss bele! Ha szükséges, zárd ki minden érzéked, s csak a kezeiddel érezz!
Norden a kézfején lévő nyomásra figyelt, ami olyan erőteljes volt, hogy képtelen lett volna másra összpontosítani. Egy-egy pillanatra még a csontja is megfájdult a nyomás alatt, de nem mert megszólalni sem, nem akarta, hogy Kecele nyámnyilának tartsa. Nyelt egy nagyot, majd ösztönösen vett egy nagy levegőt, amiről Jupó jutott eszébe, s ahogyan tanította neki az oldást, ha épp fájdalmat érzett.
Elmerült a lélegzetvételben, s semmi másra nem figyelt csak arra, ahogyan tüdeje kitágul, majd összemegy. Kitágul, majd összemegy. Ez töltötte ki teljes tudatát, amikor hűvöset kezdett el érezni tenyerei alatt, de úgy vélte, hogy az nem izzadság, hanem valami más. Talán az idegessége a fájdalom végett. Kinyitotta szemét, s meglepődött, hogy ugyan a nyomást még mindig érzi a kézfején, de Kecele nem hogy nem tartja ott a kezét, hanem már az oldalán áll, s őt nézi.
Tekintete visszatért a fára, tenyerei finoman mozgásnak indultak a fatuskón, aztán egyszer csak képek jelentek meg elméjében. Apró lyukak, csatornák, rostok között haladt, mintha egyenesen bent sétálna a fában. Hangokat hallott közben, csurgó folyáshangokat. Ezután vizes, nyers illat csapta meg orrát, ami újabb képeket hozott elő. Fokozatosan bejárta a fa belsejét, miközben tenyerei lassan és finoman siklottak a tuskó felszínén. Egyre többet és többet érzett meg a fából, s egy idő után arra eszmélt, hogy nem csupán a fát érzi, de mintha a fa emlékeit is látni vélné, ahogy a magból kifakad, kitör a föld alól, szárba szökken, s fokozatosan érett fává cseperedik. Érezte az ágain fészket verő madarak mozgását, a fiókák első kirepülését, az oldalán futó aprócska mancsok kapaszkodását, gyökereiben az átfutó üzeneteket a szomszédos fáktól, majd elérkezett egy ponthoz, amikor Kecelét látta meg.
Egy fejszével közelített. Furcsa ijedelem csapta meg, melyet a földben továbbított társai felé, majd egy lágy érintés, s az öreg suttogó hangja és egy ölelés, minek hatására az ijedelem eltűnt. Nyugalom szállta meg, békesség, mely a gyökerein keresztül eljutott a szomszédos fákig, biztosítva őket arról, hogy minden rendben van, újabb nemzedék kap most lehetőséget a gyarapodásra, hogy a magasba törjön a napsugarak felé.
Az utolsó képnél könnyek jelentek meg Norden szeme sarkában. Apja jutott eszébe, amint látja távozóban alakját az erdei ösvényen nem messze a házuktól, ahol akkoriban laktak. Fájdalom hasított a férfi mellkasába, vállait összehúzta, mintha védené magát, de nem akarta, hogy fájdalma erőt kapjon, ezért összeszorította szemhéjait, hogy kifacsarja az utolsó könnyet is, ami e képhez tartozott.
Egy ideig mozdulatlanul állt, majd amikor már úgy érezte, megszabadult a képtől kihúzta magát, sóhajtott egy nagyot, kezeit elemelte a tuskóról, s Kecelére nézett, s csak ennyit tudott mondani: – Köszönöm.
– Nem szükséges. A fájdalmad volt, nem én.
Még több részlet a kötetből:
Perkola elindul a hegyekből, hogy beteljesítse a hívást, amit Tirmi távozása óta érez magában, s útközben meglátogatja Galiana sírját, hogy lelke kicsit feltöltődjön az emlékekkel, melyeken kedvesével osztozik.
Egy fekete lyuk közelében a fátumok az Idő Urait keresik fel, hogy többet megtudjanak az emberi elgondolásról, miként értelmezik az időt, hogyan élik meg annak pillanatait.
Részlet a könyvből.
HA MÉG TÖBB RÉSZLET ÉRDEKEL AZ ÉGIG ÉRŐ ERDŐBŐL,
KATTINTS A KÉPEKRE!
