Sok-sok év eltelt azóta, hogy az emberek az első három Hírhozó elkergetése után megépítették a templomaikat és várták az újabb eljövetelt. Egyre több ember érezte, hogy talán a harmadikat már butaság volt elűzni, s jobban oda kellett volna rá figyelni, mert utólag hiába is építettek kiengesztelésül óriási bazilikákat, hiába csábították oda az embereket, hogy pénzért megnézhessék, mintha a Hírhozó meg sem hallotta volna segélykiáltásukat. Pedig az emberek már nagyon ki voltak éhezve újabb látogatására. Egyre többen érezték elveszve magukat a világban; kiüresedve, magányosan álltak a partokon és sóvárogva fürkészték a mozdulatlan horizontot.
Azt gondolván, hogy maga Isten is elhagyta őket, istentelenül, bűnösként kóvályogtak egyik templomból a másikba, egyik felekezetből a másikba, reménykedve abban, hogy majd az új helyen még megtalálhatják Őt. Vagy legalább hírhozóját, aki aztán megmondhatja nekik, hogy miként éljenek úgy, hogy Isten visszafogadja őket kegyeibe.
Így teltek az évek jelek nélkül, sóvárogva a jóért, a kegyelemért. Az emberek egyre több pénzt költöttek arra, hogy kiengesztelődjenek, hogy enyhítsenek bánatukon, magányukon. Már nem csupán ételt és ruhát vettek pénzükön, nem csak a bazilikákat lehetett pénzért látogatni, hanem szinte mindenért fizetni kellett. A barátokért, a családért, sőt, azért is, hogy megszülethessenek. Úgy tűnt, az imát – mellyel korábban Istenhez fohászkodtak, a Hírhozó újabb eljöveteléért – lassan, szinte észrevétlenül felváltotta a pénz. A szívükben halványulni kezdett az ige ereje, s már a bankóra is rá nyomtatták, hogy Istenben bíznak, mintha valahol a szívükben még emlékezni akartak volna ugyan a helyes útra, de már egyre kevésbé tudták azt felidézni a mindennapokban jelen lévő „elveszettség” érzése mellett.
A pénz fokozatosan átvette Isten szerepét, s lassan a Mennyország képe is megváltozott. Az, ami évszázadokon keresztül ott élt az emberekben, az a tiszta és elemi erővel rendelkező kép Istenről és a mennyei királyságról halványulni látszott. A Mennyországot már nem a Teremtővel való együttlét jelentette, hanem egy olyan hellyé vált, ahol mindig süt a nap, van elég pénz, és közben az ember csinosan öltözhet, finomakat ehet, ihat, s gondtalanul élhet. Ahol nincsenek kötelezettségek, s nem kell megfelelni senkinek és semminek.
Hatalmas épületeket építettek, ahol a pénzt őrizték. A régi egyházak lassan feledésbe merültek, s helyüket új rend töltötte ki, melyet bankrendszernek hívtak, s Isten helyett szinte mindenki már csak a pénzt kereste.
A pénzen olyan eszközöket vettek, amivel bárhol és bármikor kapcsolatba kerülhettek a világon bárkivel. Egyre gyorsabb és gyorsabb lett az emberek közötti kommunikáció sebessége, miközben pedig észrevétlenül egyre távolabb kerültek egymástól. Az új rend technikai vívmányai azonban nem az embert szolgálták, hanem éppen ellenük fordultak. Vakok lettek tőlük, s már nem látták meg egymást sem, miközben lassan elveszett a szó, elveszett az érintés.
Ebben a nagy zűrzavarban, ahol az ember már a saját szívdobbanását sem hallotta meg, történt valami. Egy leheletnyi hang igyekezett utat törni magának a nagy zsivajban. Egy hang, ami ugyan végig jelen volt, de aminek senki nem vette észre a jelenlétét; pedig a negyedik Hírhozó mindvégig ott volt.
Emellett a hang mellett azonban mindannyian elmentek, hiszen az emberiség olyan jelet várt, amit mindenki egyaránt láthat. Valami grandiózust, valami egyedit, valami földöntúlit, megmagyarázhatatlant, ami mindenki figyelmét magára vonja. A negyedik Hírhozó azonban tudta, az embereket egyenként kell megszólítania, s hogy a földi időszámítás szerint ez nem fog gyorsan megtörténni. Ám neki ott volt a világ, a teremtés minden ideje, hisz a lélek halhatatlanságát az idő nem befolyásolja.
Türelmesen hát mindenkinek a szívében egy apró szeretet-lángot gyújtott, mely csak arra várt, hogy a szív burka meghasadjon, s az ember egész lényét elborítsa, és ezzel fényt mutasson azoknak is, akik még a hasadásra vártak.
Minek után ez az aprócska láng sokáig bezárva pislákolt az emberek szívében, a Hírhozó úgy döntött, hogy következő lépésben azokat a dolgokat mozdítja el, melyek akadályozzák a láng fellobbanását.
Eleinte szélviharokat küldött, hátha azzal sikerül lefújnia a szívet beburkoló fátyolt. Majd, amikor látta, hogy ez nem elég, akkor esőt eresztett rájuk, remélve, hogy majd az tisztára mossa a szívet. Ám amikor azt látta, hogy még ez sem elég, akkor szárazságot, perzselő meleget küldött, hátha az majd leégeti azt a kemény burkot.
Az aszály, a szélvihar és az esőzés váltogatták egymást. Hol egyik volt erősebb, hol a másik, de az emberek még mindig nem hallották meg a hívó szót, nem érezték a lángot szívükben.
Az emberek fokról fokra távolodtak egymástól. Összefogás helyett széthúzás és irigység ütötte fel a fejét a világban. Egyre kevésbé számított az emberi élet, csakis a tárgyakhoz kötötte őket vonzalom.
A negyedik Hírhozó hiába is próbálkozott, nem sikerült megnyitni a szíveket. Mintha minden igyekezete ellenére is az emberek már nem emlékeztek volna valódi lényükre. Nem hallották meg a hívó szót, nem érezték a szeretet-lángot.
Ekkor úgy döntött, megrázza a földet.
A föld megremegett. Hol hegyek, völgyek nyíltak meg, hol pedig az óceánok, tengerek alatt hasadt fel a kéreg, s zúdult a sok víz a partokra. Nagy volt a jajveszékelés, a fájdalom, s bánat. Voltak, akik Isten büntetését vélték felfedezni a történésekben, s voltak, akik az emberi világot, a mohóságot, nemtörődömséget okolták az eseményekért.
Ebben a kaotikus helyzetben, miután a bolygó kimozdult tengelyéből, és elpusztult szinte minden, amit az új rend létrehozott, hirtelen csend lett. Akkora csend, amelyet már nemzedékek óta nem lehetett hallani a Földön. Hallani lehetett a szelet, a madarakat, a víz sodrását, a hullámok csapkodását, a tücskök ciripelését, a jég hasadását, s még valamit: egy folyamatos, ritmikusan ismétlődő dobbanást, a szív lüktetését.
Az emberek csodálkozva ismerték fel azt, s a tényt, hogy élnek. Hála öntötte el a szívüket, s ekkor meghallottak még valamit. Egy újabb dobbanást, mely azonban már nem belőlük jött, hanem mellőlük. Újabb szívdobbanások hangjai visszhangzottak a térben és bennük egyaránt. Körülnéztek, és a lelkek ebben a mély csendben újra meglátták egymást. Ekkor történt meg a régen várt csoda, mert megéreztek valamit, amit már oly régóta nem tapasztaltak: egymás jelenlétét.
Az emberek odafordultak a másikhoz, kezet fogtak, ölelkeztek, és ahogy belenéztek egymás tekintetébe, meglátták önmagukat is. Isten gyönyörűségére ragyogtak ott egymás szívében, miközben a körülöttük lévő teret betöltő szívdobbanások egyszerre egyetlen közös dobbanássá olvadtak össze, s küldték szét a világban, hogy a negyedik Hírhozó velük van.
Eközben Isten nagy örömében felolvadt ebben a közös szívdobbanásban, mire ez a dobbanás egy akkora robbanásba tört ki, hogy az egész teremtés beleremegett, s ahogy a nagy robaj után elült a csillagpor és tisztulni kezdett a kép, lassan kirajzolódott egy újszülött világ.
Válasz Bruno Ferrero Egy szomorú mese c. történetére.
Amikor Ambrusnak tíz éves kora körül édesanyja felolvasta esti meseként Bruno Ferrero rövid történetét, akkor a végén Ambrus nagyon szomorú lett, hogy az emberek elüldözték a Hírhozót és ezzel vége lett a történetnek. Így megírtam neki a folytatást.
Kép: Daria-Nepriakhina
