A kertkapu nyitva állt. Ugyan csak a szeme sarkából érzékelte, de érezte, hogy valami hívja őt. Könnyektől duzzadt szemei nem akarták megnézni, hisz éppen most készült elmerülni a teljes apátiában. Egy világba, ahol senki és semmi nem bánthatja, hiszen csak a keserűsége és magánya van ott. Ismerte ezt a helyet nagyon is jól. Sokszor járt már a világnak azon a részén, ahol az önsajnálatból fakadt a száraz kóró, lelke sötétsége adta a nap fényét, és az eső is csak fáradt tudata könnyeiből tudta áztatni a kiszáradt földet. Némelykor annyira, hogy a száraz földből sáros dagonya lett, mely még inkább lehúzta magába.
Ismerte ezt a helyet, s most is oda tartott, ám lelke érezte a hívást.
Térdre rogyva ült a fűben, háta olyan görnyedten hajolt előre, mintha rózsákat akarna futtatni rajta. Mellkasa hasogatott, de mégis odabent megrezzent valami. Teste mozdulatlanságát nem törve meg, fejét lassan a kert kapu irányába fordította, mely kapu nem az útra, az emberek közé vezette, hanem egyenesen be az erdőbe.
Mintha mocorgást hallott volna a fák felől. Tekintetét továbbra is a kapura szegezte, s igyekezett a könnyek között meglátni a rengeteget, mely homályosan csalogatta magához.
Kézfejével megtörölte maszatos orrát, majd szipogott egyet, s ruhaujjával feláztatta könnyeit. Újra kinyitotta szemét, s most olyan élesen látszott az erdő, mintha nagyítóval hozták volna közelebb. Minden részlete élesen tiszta volt. A fák levelein az erezet, a törzseken futkosó hangyák. Egy fülemüle éneke is felhangzott. A madárka hangja mintha a fülében szólalt volna meg, s egyenesen hozzá beszélt volna.
Ám ez nem hívás volt, hisz a madárka csak dalolt. Lelkében érezte a küldést.
– Indulj! – rezdült meg a hang hallatára.
Körülnézett, de nem látott senkit. A fülemüle is csak saját dalát énekelte. Majd ekkor újra meghallotta.
– Indulj! Menj!
Lassan felállt, kiegyenesedett, s elindult a kert kapu felé. Eleinte óvatos léptekkel közelített, majd, ahogy újra megrezdült mellkasában valami, határozott léptekkel indult neki.
– Menj! Már várnak.
A kertkapu
