Nehezen ébredtem. Bár a nap már az arcomat nyaldosta még nem éreztem magamban az erőt, hogy ki tudjak kelni az ágyból. Ezt a gondolatot azonban erősen megcáfolta a megcsörrenő telefon hangja, mely olyan hirtelenséggel ugrasztott ki, hogy magam is elcsodálkoztam a bennem szunnyadó vitalitáson. Már napok óta vártam egy hívásra, s reménykedve, hogy végre megkapom a hőn áhított munkát, azonnal felvettem a telefont.
Mary volt az. Örültem neki, mert - bár nem őt vártam - a hangja máris egy másik tudatállapotba helyezett. Nem is tudom, mikor beszéltünk utoljára. Talán hetek, hónapok is elteltek, annak ellenére is, hogy mindketten ugyanazon a szigeten vagyunk, s mégis, a találkozás sokszor váratott magára. Hiába az együtt eltöltött katonaévek, ezen a helyen az ember mintha meg akarna szabadulni a múltjának bizonyos emlékeitől, mely már szerves részét képezik nem csupán a gondolatainak, de testének izmainak, sőt, az idegrendszerének is. Mary volt az egyetlen ember, akivel a leszerelés óta tartottam a kapcsolatot. Több éles bevetésen voltunk együtt annak idején még az Öbölben, Koszovóban és olyan helyeken, melyek nevéről sokan még csak nem is hallottak. Mi pedig már nem akarunk hallani róluk. Az emlékek és a bajtársiság össze kapcsolt minket, mégis mintha önkéntelenül is kerültük volna egymást amellett, hogy ő volt az a személy, aki sokat segített felejteni; és szerintem, ugyanúgy én is segítettem neki.
Amikor meghallottam a hangját egyszerre töltött el egy szeretetérzés és a menekülés érzete. Mindketten feledni akartunk. Feledni a szörnyűségeket, a halottakat, az elesett, vagy örök életre megnyomorított bajtársak, civilek fejünkben harsogó képeit, és a sokszor értelmetlennek tűnő parancsokat. Most azonban más volt a hangja.
Ahogy leszerelés után átmentünk a privát szektorba dolgozni, elkezdtünk új emberré válni. Habár az, hogy másokkal megismertettük a repülés, vagy az ugrás élményét sok örömöt hozott az életünkbe, azonban ez egy néha már aggasztóan lassú folyamat volt, részemről legalábbis biztosan. Teljességében sosem tudtam megszabadulni a nyomasztó, sokszor örvényként magába szippantó emlékektől.
Melót ajánlott, azért hívott. Van egy nő, aki azért utazott a Kanári szigetekre, hogy gyermekkori álmát valóra váltsa. Persze azonnal igent mondtam – kellett a pénz is, és hogy a kísértő múlt helyett újra másra tudjak fókuszálni. Megbeszéltük a találkozót, majd nehéz emlékekkel a szívemben letettem a kagylót. A falra néztem, ahol a nagyanyám rózsafüzére lógott egy apró szögre akasztva. Ha hunyorítottam, messziről úgy nézett ki, mintha a falról válna le a vakolat. Természetes, mélybarna fa színével kiemelkedett a sárgálló falból, szerettem ezt a darabot. Bár sosem használtam, a fronton végig velem volt, s nagyanyám Istenbe és az életbe vetett hite végig benne volt. Talán ez is mentett meg.
Egy pillanatra elrévedtem a látványában és ez pont elég volt ahhoz, hogy Nyanyó képe megelevenedjen elmémben és mosolyra fakadjak kedves, ráncos arcától. Néha úgy éreztem, hogy hitét valami módon rám hagyta ezzel a rózsafüzérrel. Csak remélni tudtam, hogy fogok tudni vele élni.
Másnap a reptéren találkoztunk Maryvel. Még mindig jó formában volt, ami a kezeslábason keresztül is rendkívül jól látszott. Arcán kiegyensúlyozottság tükröződött, ami nekem megnyugvást jelentett. Úgy tűnt, hozzám képest egyre gyorsabban dolgozza fel a történteket. Szerencsés alkat. Bár lehet, hogy a hely teszi, hiszen nekem ez már az ötödik helyem, ahol a felejtés felé szeretnék ugrani. Amikor erről a lehetőségről szólt, még el sem tudtam képzelni, hogy lehet olyan része a világnak, ahol majd jobban érzem magam, s még esetleg egy tiszta jövő képe is fellebbentheti magát a számomra. Hálás voltam Marynek ezért. Már csupán a sziget kisugárzása is erőteljes hatást gyakorolt rám első megérkezésemkor, ami azóta is tart. Nem csoda, hogy sokan szeretnének eljutni ide. Igazi pihenő paradicsom. Sokat segíthet egy új élet kezdésében, vagy egy régi felejtésében.
Mary a gépe mellett állt, s éppen egy csinos harmincas szőkének mutatta be Bertát, a gépét. Büszkélkedve mesélt róla a nőnek, aki érdeklődve - bár mozdulataiból ítélve inkább félénken - nézte a gépmadarat.
Bemutatkoztunk. Rebekának hívták. Kézfogása erős volt, de hamar elhúzta a kezét, s tekintetét is gyorsan elkapta miután a szemembe nézett. Mintha szégyenlős lett volna. Mary viszont boldognak tűnt. Jó volt ránézni és megölelni. Egy gyermekkori barátra emlékeztetett, egyáltalán nem egy ex katonatársra.
Miután Mary elmagyarázta Rebekának, hogy mi micsoda a gépen, rajtam volt a sor, s bemutattam az ugráshoz használt tandem ernyőt, majd elmagyaráztam, hogy voltaképp mi fog történni, hogyan zajlik le az egész esemény. Átnyújtottam neki egy kezeslábast, melyet azonnal felhúzott a farmerjára. Míg folytattam a további előkészületeket a szemem sarkából jól láthattam, hogyan igazgatja magán az overált. Egészen olyan látványt keltett, mintha divatszalonban lennénk, s roppant fontos lenne a levegőben is jól kinézni. Mosolyogtam magamban egyet, bár meg kell hagyni, hogy tényleg csinos volt és egyáltalán nem bántotta szememet a látvány.
Mikor felbőgtek a gép motorjai Mary szólt, hogy kössük be magunkat, majd lassan Berta kigurult a felszállópályára, s ott egyre gyorsulva emelkedett a levegőbe. Rebekán látszott az izgalom, mert alig tudta elmesélni, hogy hogyan is került a szigetre, s miként döntötte el, hogy megvalósítja gyermekkori álmát. Egyszerre volt vicces és némileg hihetetlen is a történet. Azonban az tetszett benne, hogy merőben más volt, mint az én történetem, ami ugyanúgy a Kanári szigetekre hozott. Az élet tele van furcsa eseményekkel, összefüggésekkel.
Lassan elérkeztünk az ugrási magasságba. Mary jelezte, hogy már csak egy perc az ugrásig. Rebekával odaléptünk az ajtóhoz, majd egy erőteljes rántással kinyitottam azt. A hirtelen levegőtől kicsit megtántorodott, s egész testében éreztem, ahogy megfeszül. Megfogtam hátulról a karját, hogy jelezzem, biztonságban van. Hátra pillantott, s miután riadt tekintete a biztonságot keresve a szemembe nézett, elmosolyodott.
Még harminc másodperc – jelezte Mary.
Rebekához hajoltam, s elmondtam neki, hogy a legjobb, ha nem a mélységre, hanem a szabadságra figyel, s emlékezteti magát, milyen bátor. Gondolja azt, hogy a repülőgép a múlt. Az ugrással pedig hagyja hátra minden félelmét, s az egyetlen cél lebegjen a szeme előtt: szabadnak lenni. Érezze a szelet, a levegőt és a látványt. Idefent nincsenek gondok. Minden mást bízzon rám.
Érdekesen működik az ember, mert ahogyan kimondtam ezeket a szavakat, éreztem, hogy ezek nekem szólnak a legkomolyabban. Mintha az élet mindig úgy rendezné meg jeleneteit, hogy bármerre is vezessen a sors, mindig főszereplője legyek a történésnek, még akkor is, ha épp más áll az események középpontjában. Csak észre kell venni a szereposztást.
Mary jelt adott, hogy mehet az ugrás. Rebeka egész teste megremegett, de már nem félelmet éreztem benne, hanem izgatottságot. Finoman toltam egyet Rebekán, s azzal kiugrottunk.
