2007. novemberében egy kora esti órában – mint már annyiszor korábban – ott találtam magam a számítógép előtt ülve. Kezeim a billentyűzet felett lebegtek, s ujjaim – mintha a betűket pásztázták volna – azt keresték, hogy milyen szavakat is lehet kirakni az alattuk elterülő betűhalmazból. Percekig ültem szinte mozdulatlanul. Ismertem már ezt az érzést, rengetegszer ültem így – pontosan így – a gép előtt és figyeltem az ujjaim apró rezdüléseit, várván a csodát, de most valahogy más volt. Igazán sosem tudtam, hogy mi is történik ilyenkor velem, csak azt éreztem, hogy valami nagyon ki akar bújni belőlem, s közben az ujjaim a maguk táncát járják és apró rezdülésekkel imitálják, hogy gépelnek: szavakat, mondatokat, egy történetet. Ezekkel az érzésekkel évekig nem tudtam mit kezdeni, s nem is értettem miért is ez a vissza-visszatérő rituálé, hiszen sosem tartottam magam a szavak emberének. Ez a novemberi este (november 27, hogy pontos legyek) azonban mégis más volt.
Mozdulatlanságba dermedve ültem, s hagytam, hogy ujjaim szokásos táncukat járják a billentyűk felett, amikor valami megindult belül. Olyan érzésem lett, mintha feltöltött volna egy ismeretlen erő, s ez a töltöttség most meg akarná mutatni magát. Egyszerre lettem üres és teli. Minden személyes érzés, gondolat, félelem kiürült belőlem, s közben eltöltött egy egység érzése, melyben képeket láttam. Azonnal tudtam, hogy mit akarnak az ujjaim, s hagytam, hogy leereszkedjenek a billentyűkre.
Ami akkor történt, még most is döbbenetes a számomra. Egyszerre ömleni kezdtek a szavak. Megállíthatatlanul jöttek és közölni akartak valamit. Az értelmét azonban akkor még csak nem is sejtettem. Képek jelentek meg előttem. Egy erdőben találtam magam, ahol meglepetten láttam, ahogy egy kisfiú játszadozik a fák között. Futkározik, ugrál, odaköszön a világnak.
Követni kezdtem a fiút, bár nem tudtam, hogy ezt hogyan is lehet véghezvinni, azonban nem is gondolkodtam el ezen; egyszerűen figyelni kezdtem. Aztán egyre több szereplő került a képbe és én nagyon élveztem a képeket. Senki és semmi nem volt ismeretlen a számomra. Mintha újra megtaláltam volna valamit, amit már rég elveszettnek hittem. Fantasztikus érzés volt ott lenni az erdőben, s a kibontakozó történet szereplőivel együtt érezni, hallani a hangjukat, érezni jelenlétüket. Otthon éreztem magam.
Közben beesteledett és én kiléptem az erdőből, s aznapra befejeztem az írást, de még hagytam, hogy mielőtt elragad az álom mélysége megmártózzak a bennem maradt képekben.
Másnap este újra visszaültem a gép elé, s érdeklődve figyeltem, hogy vajon újra megtörténik-e, ami az előző estén. Nem sokat kellett várnom, alig hogy odaültem, az ujjaim máris pattogtak a billentyűkön és jöttek a képek. Ismét ott voltam az erdőben a fiúval, akit Tirminek hívtak. Eszembe sem jutott, hogy honnan tudom a nevét, de azon sem töprengtem, hogy honnan is ismerhetem őt és az őt körülvevő embereket, állatokat. Minden olyan természetes volt. Nem kellett agyalnom a történet eseményein, mert nem én irányítottam őket. Én csupán megfigyeltem az eseményeket és leírtam azt, amit hallottam és láttam.
Eleinte azt gondoltam, hogy a gyermekkori emlékeim akarnak visszajönni, amiket annyira eltemettem magamban, vagy csak egyszerűen a képzeletem játszik velem és most egyfajta vágyképet látok peregni lelki szemeim előtt. Napokig láttam az erdőben játszódó eseményeket, majd amilyen váratlanul bukkantak fel, olyan váratlanul meg is szakadtak a képek és hetekig nem jelentkeztek. Azt hittem, hogy csak ennyi volt, majd az is eszembe jutott, hogy lehet, hogy csak én nem vagyok olyan állapotban, hogy újra elérjem ezeket a képeket. Hetekig egy sort sem írtam, majd januárban ismét megtörtént és elindultak a képek.
Nagyon izgatott lettem, mert egyre intenzívebben láttam a történéseket, s nem csak láttam és hallottam, hanem egész testemben zajlottak. Illatokat, ízeket éreztem, s valami megfoghatatlan belső vibrációt is, az idő és a körülöttem lévő világ teljesen megszűnt, s nem létezett más csak az erdő. Volt az egészben egyfajta áramlás élmény. Korábban már olvastam Csíkszentmihályi Mihálynak a flow elméletéről és számtalanszor volt is benne részem az életem során, de korántsem gondoltam volna, hogy ennyire intenzív és hosszan tartó is lehet ez az élmény. Időnként, amikor megakadtam a történet lejegyzésével, az a gondolat merült fel bennem, hogy a történet nem akar még megmutatkozni; vagy hogy valami speciális körülmény kell ahhoz, hogy eljussak az erdőbe és tovább figyelhessem Tirmi kalandjait. Azonban hamar rájöttem, hogy ennek semmi köze a körülményekhez és a körülöttem folyó dolgokhoz. Ez csakis bennem zajlik, s bármikor az erdőben tudok lenni, ha igazán befelé figyelek. Nem kellett semmiféle hókuszpókusz vagy rituálé; megálltam és elkezdtem arra figyelni, hogy milyen érzés is az erdőben lenni, s máris ott voltam a közepében az ismerős fák, bokrok között, ismerős illatokkal és hangokkal. Olyan érzés volt, mintha beleülnék a térbe – bárhol a spirálon – és megragadnék egy szálat és azt addig tartom ameddig nekem jól esik.
Néhányszor az is előfordult, hogy olyan mélyen voltam az erdőben, hogy már semmi élményem nem volt a valósnak vélt külső világból. Például az Esőnap című fejezetnél, oly mértékben elszakadtam fizikai síkunktól, hogy amikor visszatértem – az odakint hét ágra sütő nap látványától – meglepettségemben összerándultam. Nem is értettem, hogy hogyan történhet ez meg, hisz az előbb még minden vizes volt, szakadt az eső, a pocsolyákban bugyborékolt a víz, s még a levegő is vizes szaggal volt telítve.
Magával ragadott az élmény, s a szabadság, hogy nem kell mástól, másoktól függővé tennem ezt az élményt. Egyes egyedül rajtam múlik, hogy mikor és mennyi ideig szeretném ezt a szabadságot érezni. A szabadság érzését még az is csak erősíti, hogy nem kell folytonosan ugyanazt az időt követnem, bárhol bekapcsolódhatok a történetbe, hisz arra is volt példa, hogy egyszerre párhuzamosan több jelenet is kirajzolódott előttem és ilyenkor hol az egyiket írtam, hol pedig a másikat. Az idő nem jelent tényezőt, mivel nem is létezik. Az, hogy még nem látom a történet "végét" – vagyis inkább azt, hogy hová is tart –, csak annyit jelent, hogy jómagam is az események mentén fejlődöm és tapasztalom meg saját valómat, s még nem ismerem a végét (vagy épp valami másnak a kezdetét), azt a pontot, ahonnan már más rétegeit is megtapasztalhatom a világunknak, saját magamnak.
Amikor még a mese írásának az elején tartottam számomra egyértelmű volt, hogy Tirmi én vagyok. Aztán ahogyan egyre jobban kirajzolódtak a karakterek és belső élményeiket jobban megismerhettem, mindinkább arra kellett ráismernem, hogy nem Tirmi vagyok. Vagyis hogy nem egyedül ő, hanem minden egyes szereplő, s ebbe beletartozik ugyanúgy Hadnagy úr, a macska, vagy épp Gustavson a ló.
Saját fejlődésemet követhettem végig az önismeret útján a karakterek által. Az írás folyamatában értettem meg igazán, hogy milyen rétegei is vannak az embernek, s hogy ezeket a magukban is összetett rétegeket olykor milyen nehéz felismerni; s itt a megismerésről még nem is tennék említést, mert az meg valami egészen különleges és nehéz dolog. Bár hiszem, hogy az embert csakis az önismeret viheti előre a saját útján, azt is tudom, hogy ez a legnehezebb út, amelyet az ember lelke taposhat. Elmondani is nehéz lenne, hogy az embert mennyi csapda és önbecsapás tartja sakkban az élete során. Hamis énképek, félelmek, melyek folyamatosan hatást gyakorolnak a mindennapjainkra: a mozdulatainkra, gesztusainkra, a kimondott (vagy épp ki nem mondott) avagy leírt gondolatainkra, cselekedeteinkre. Ezeket nem is lehet egyszerre feltérképezni; ehhez kell az önismeret, mely talán sosem fejeződik be, amíg az utunk porát rúgjuk.
A történet során megjelenő karakterek, szereplők is egyfajta tükrei saját énemnek. Jóllehet érzelmileg, gondolatilag vannak átfedések a szereplők között, de olykor szöges ellentétei is egymásnak, mégis ôk mindannyian én vagyok. Ez ellentmondásosnak tűnhet pedig egyáltalán nem az. Ha csak arra gondolok, hogy mennyi hatás éri az embert az élete során, s még az egymáshoz kísértetiesen hasonlító esetekben, események kereszttüzében is másként tudok reagálni egy adott helyzetre, akkor már érthető, hogy mint minden a világban, én is változom.
Sokan megakadnak azon is, hogy egyik pillanatról a másikra változtatok esetleg véleményt, így önmagamnak mondva ellent. Én ezt sem érzem ennyire szélsőségesnek, hisz minden vélemény belőlem és a rám ható világból formálódott, s míg a folyamatos változásban sosem ugyanarra a világra reagálunk, így minden reakció az adott pillanatnak szól, ezáltal mindegyik mérvadó. A dolgok nem feketék vagy fehérek, hanem feketék és fehérek egyszerre.
Ez azonban a történetben is megfigyelhető és érzékelhető. Itt is egy folyamat játszódik le minden szereplőben, ahogyan bennem is zajlik. Bár vannak még a számomra is ismeretlennek tűnő felismerések, melyek engem is ugyanúgy meglepnek, mint akárki mást, aki épp olvassa azt. Legbensőbb énem olyan ismeretekkel lát el, melyeket még nem tettem sajátommá. Már az ismeretem meg van róla, ám amíg nem élem meg azt, addig csak ismeret marad, s nem tudás. Ezért vagyok magam is kíváncsi, hogy hová is tart a történet, hisz még magam sem tudom merre sodor az élet, milyen belső utakra kell még rálépnem. Azt meg pláne nem tudom, hogy ezek az utak épp lefelé vagy felfelé vezetnek. Talán nem is lényeg, maga az út a fontos és amit az út megtételének élménye ad.
Az égig érő erdő is csupán egy sokkal mélyebb belső út felvezetője, ahol jóformán csak a rétegekkel ismerkedünk meg. Egyfajta felismerések a múlt homályos (vagy egyenesen üres) képeiről, a jelen esetleges hiányosságairól, valamint az ismeretlen jövőről, melyhez az utat mi magunk választjuk. Ez az út lehet biztonságos, szép és kellemes is, de az még nem jelenti azt, hogy ez elvezet önmagunkhoz. Néha a legrögösebb utak, a legsötétebb erdők, a legalattomosabb mocsarak, a legmélyebb gödrök vezetnek el minket önmagunkhoz. Ez persze így félelmetesnek hangzik; egészen addig, amíg fel nem fedezzük magunkban a döntés és a változtatás szabadságát.
A történet során jómagam is közelebb kerültem magamhoz, bár még korántsem mondhatom, hogy ott lennék magam mellett, de úgy érzem, hogy még ha olykor lassan, kissé bicegve is akár, de magam felé tartok. Ehhez azonban tényleg meg kellett küzdenem a saját sárkányaimmal. Nehéz ütközetek ezek, de a rabságnál sokkal boldogítóbb a csata.
Egyszer valaki kérdezte tőlem, hogy mégis milyen könyvet írok. Én nem értettem a kérdést és töprengenem kellett a válaszadás előtt. Aztán, ahogy végiggondoltam a leírt és a saját történetemet, rá kellett jönnöm, hogy akármennyire is nehéznek hangzik, de ez bizony számomra egy önismereti meseregény. A későbbiekben, miután maga a kérdező is elolvasta, az akkor még nem teljes művet, rábólintott és elmesélte, hogy mennyire magára ismert a történet bizonyos részleteiben, ami gondolkodásra és saját maga megismerésére ösztönözte.
Pontosan erről szól az égig érő erdő meséje. Mindenki megláthatja magát benne, mert szinte mindannyian ugyanazokkal a félelmekkel, sárkányokkal küzdünk. S ha az ember hagyja magát azonosulni önmagával, akkor már csak azt veszi észre, hogy bizony ez a mese benne zajlik mióta világ a világ.
Az, hogy a műfaj meghatározásaként a mese szót használom, sokakat megzavar és gyermekmesékre gondolnak. Nos, ez tévedés. Ugyan az előzetes „olvasók" között voltak gyerekek is, akiknek felolvastak részleteket a könyvből, de korántsem nekik szól, bár ők értették a történet hátterét és valóságát. A mese nem egy gyermek műfaj, hanem egy univerzális közeg, ahol bármi megtörténhet, ami bennünk és a világban megvan, csak a gyermekek talán könnyebben felfedezik a hasonlóságot a mi világunk és a mesében megjelenített világ között. Azóta is sokan számon kérik tőlem, hogy ha ez mese, akkor miért nem könnyítek a nyelvezetén, hogy a gyermekek is könnyebben megértsék. Én erre, csak azt válaszolom, hogy azért, mert nem nekik szól. Ők tudják, ismerik azt a világot, nekik nem kell bemutatni. A felnőtteknek kell újra megmutatni, hogy mi is az, ami körülvesz bennünket, mi is az, ami körülöttünk és bennünk zajlik.
Ha olyan érzékenyek lennénk, mint a gyermekek, akkor talán sokkal könnyebben boldogulnánk magunkkal ebben a világban, ahol már nem vesszük észre azt sem, ami mellett elmegyünk, vagy ami épp bennünk történik. Ennek felismerésében segített nekem ennek a mesének a megírása. Remélem, hogy az olvasása is meghozza ezt az élményt másoknak. Azt azonban tudni kell, hogy e könyv lapjain megjelenített történet csupán kapu a saját világunkhoz. Mindenkinek van egy saját meséje. Ott van legbelül, csak figyeljünk rá.
Nagy baráti öleléssel,
Lalus
Érdekel a második kötetről írt levél is, akkor katt ide.