Levél a II. kötet olvasóihoz

​Sok idő telt el az előző kötet megjelenése óta, és mondanom sem kell, hogy ez az idő nem csak azoknak volt hosszú, akik jelezték felém, hogy szeretnék már olvasni a folytatást – amely reakció meglepő és váratlan volt –, hanem számomra is. A Sárkányok és tündérek olyan dolgokat indított el, melyek még ma is csodaként lebegnek előttem. No, nem azért, mert nem hittem a történet erejében, hanem azért, mert fel sem merült bennem a személyesség lehetősége az olvasók és köztem. Tisztában voltam vele, hogy Az égig érő erdő nem egy szokványos meseregény. Rendkívüliségét épp az adja, hogy ihletett írás. Ugyan én magam is benne vagyok, de csupán a nyelvezetben. A tartalom a mátrixból származik, nem pedig belőlem. Nekem is éppen annyit tud adni és segíteni, mint másoknak. És segít is.

Eleinte nem tudtam miként kellene megfogni az egészet, s ez a bizonytalanság a kiadás folyamán meg is mutatkozott. Csak, hogy egyet említsek: nem volt bátorságom beleírni a könyv első lapjai egyikére, hogy ez egy önismereti meseregény. Egy olyan fogalom, mellyel ugyan még magam sem találkoztam, pedig – mint azt tudjuk – minden mese önismeretre sarkall, én mégis bizonytalan voltam, hogy merjem e beleírni az önismereti szót. Nem mertem. Kételyeim voltak, így maradt a meseregény forma, ami nagyon háttérbe szorította a könyvet a boltok polcain, mert rendre a gyermek- és ifjúsági regények között találtak neki helyet. Most, hogy a kedves levélváltások és beszélgetések után – melyeket a különböző korosztályú olvasókkal volt szerencsém lefolytatni – kiderült, hogy mennyire erős közölnivalója van ennek a teljesen hétköznapi történetnek, már egészen másként érzek.

Az elmúlt csaknem három év alatt a bennem lévő változások újabb kapukat nyitottak meg a számomra. Amellett, hogy a könyvről szóló visszajelzések megerősítettek abban, hogy érdemes és talán „muszáj” folytatni az írást, a szemem is jobban kinyílt a világra. Bár én eddig is egy szemlélődő, megfigyelő embernek tartottam magam, de az utóbbi időben ez a megfigyelés egészen megváltozott. Nem csak a szememet használom, hanem újabb érzékeim nyíltak meg mind befelé, mind pedig a világ felé, melyek olyan helyekre engednek bepillantást, melyek idáig is jelen voltak, csak én nem voltam képes megérteni, igazán látni ezeket. Az „amint kint, úgy bent” ismét érvényességét bizonyította, mert amit belül a testemben kezdtem el érezni, az kívül is megmutatkozott. Ennek kibontása azonban túlságosan személyes, így nem merülnék bele. Legyen elég annyi, hogy a lélekhez nem csak a szellemet, de a testet is szinkronba kellett hozni, hogy működőképes legyen ez az egység, mely végigkíséri a vízszintes világban a pályafutásunk.

Ez a bennünk, bennem végbemenő változás is csak azt támasztja alá, hogy Az égig érő erdő igazi csodáját a valóságossága adja, míg az ihletett mivolta pedig az erejét. Olyan tükröt tart elénk, mellyel sokunknak talán könnyű azonosulni, de vannak akiknek még ez nehéz, mégis a sokszínű képek valóságossága elragadja az embert és elrepíti a saját bensője felé. Épp ezek mentén egy újabb fogalom született meg a meseregény helyett, amit most már nem is voltam rest beleírni a könyv elejére.

Önismereti tükörregény.

A könyvben szereplők életének olyan mozzanataiba pillanthatunk bele, melyek sok esetben visszaköszönnek a mi életünkben is. Ezek nem olyan történések, melyek a földet is megrengető változásokat hoznának, csupán gondolatébresztőek, de éppen ennek a gondolatébresztésnek köszönheti létjogosultságát is. Nem megoldásokat kínál, nem mutatja meg senkinek az egyetlen helyes utat, mert ezeket nem lehet. Minden egyes ember annyira más, hogy nem is igen lehetne egy nagy közös útról beszélni, mert minden érzékelés szubjektív és relatív is egyben. Azonban mások személyes élményeinek megosztásán keresztül mi magunk is felismerhetünk saját magunkból egy-egy szeletet, amely már megmozdíthat minket. Minden személyes írás, film, zene, műalkotás éppen azért rendkívüli, mert mozgásba hoz valamit, ami önmagán kívül helyezkedik el. Sőt, ezek a mozgások vissza is hatnak a forrásra és ezáltal a forrás is változik. Az égig érő erdőnek éppen ez a varázsa és egyben a paradoxona is. Kiszakít minket a saját hétköznapjainkból és egy olyan világot mutat meg, amit minél tovább szemlélünk, annál inkább tudunk vele azonosulni. Az azonosulás pedig nem jelent mást, mint felismerni a hasonlóságot a két világ között. Vagyis tulajdonképpen arról olvasunk, ami elől menekülünk: önmagunkról.

Az első kötet megjelenésekor már jócskán benne voltam a második írásában, de korábban volt egy pont ahol elakadtam. Valahogy nem tudtam megfogni azt az állapotot, ahol csatlakozni tudtam volna a Sárkányok és tündérek során megtapasztalt flow, azaz áramlás élményhez. Mintha elvágtam volna magam a történettől azzal, hogy lezártam az első rész cselekményét. Ugyan éreztem a késztetést, de hiába is ültem le, nem tudtam mit írni. Valami leblokkolt belülről. Hetekig küzdöttem magammal, de képtelen voltam megfejteni, hogy mi okozza ezt a bénultságot.

Talán ennyi volt? Vagy az is lehet, hogy nem kellett volna pontot tenni a történet végére?

Sokat merengtem ilyen és ehhez hasonló kérdéseken, mire sikerült elengednem a problémát és magára hagytam Az égig érő erdőt, mondván, majd visszatérek még, ha már készen állok rá. Aztán történt valami.

Egyik pillanatról a másikra megváltoztak a körülöttem zajló események és egy olyan sodrásban találtam magam, ahol teljesen új dolgok történtek velem. Új helyek, új ismeretségek, új emberi kapcsolatok egy egészen más – vagyis inkább kibővített – életszemlélet mentén, ám mégis valami belső bizonyossággal a lelkemben, hogy jó helyen vagyok. Olyan emberek vettek körül, akiket mintha már korábbról ismertem volna valahonnan. Félig-meddig otthon éreztem magam, bár telve voltam izgalmasabbnál izgalmasabb érzésekkel is, melyek hol engem erősítettek meg, hol pedig másokat.

Ebből az újdonsült kapcsolathalmazból aztán kiemelkedett egy, amely azóta is fontos – a legfontosabb – része maradt az életemnek, bár akkor még másfajta minőségben – vagy, hogy árnyaltabban fogalmazzak, más minőséget kinyilvánítva – voltam benne jelen, mint most. Egy barát, aki merőben új módon ihlette és ihleti még most is az életem. Beszélgetéseink nyomán olyan világba nyertem bepillantást, melyet addig idegenként vagy teljesen ismeretlenként fogadtam. Végül aztán egy ilyen baráti beszélgetésnek a folyamán, melynek a legvége egy kvázi felkérés volt, hogy írjak egy történetet az ezüst tollpihéről,sikerült feloldódnia a bennem lévő blokknak.

Alighogy becsuktam az ajtót, rohantam, hogy bekapcsoljam a gépem és merevlemezre vessem a sorokat, melyek attól kezdve egy ideig szinte folytak ki belőlem. Újra ott voltam az erdőben és olyan jó érzés volt ott lenni, hogy alig tudtam elhinni a csodát, aminek részese lehettem. Hetekig írtam és amikor abbahagytam, már azon izgultam, hogy mikor jöhetek el ismét az erdőbe. Habár magát a történetet tovább folytattam, de rövidesen újabb falba ütköztem, ugyanis olyan súlyos témákat kezdett el feszegetni a könyv, hogy egyszerűen nem voltam képes belehelyezkedni a történetbe. Egyre nehezebben tudtam rávenni magam, hogy folytassam a regényt. Innentől kezdve csak rapszodikusan tudtam írni. Hol volt ihlet, hol meg én álltam ellen az ihletnek és ódzkodtam még a billentyűzet közelébe is menni. Minden alkalommal, amikor nekiveselkedtem az írásnak, előtte el kellett olvasnom az előzményeket, hogy fel tudjam venni a fonalat. Azonban sokszor már az olvasás is borzasztóan nehéz volt. Ki kellett várnom, hogy a leírtakat magamba olvasszam. Tulajdonképpen a saját fejlődésem menete akadályozott meg abban, hogy jóval korábban befejezzem a második kötetet. De talán nem is akadályokról volt itt szó, inkább egyfajta ütemről, mely meghatározza a bennem és körülöttem folyó változásokat. Ezekhez a változásokhoz persze idő kellett, hogy a gondolkodásom mellett a tetteimben is megnyilvánuljanak, mert tisztán szavakkal még nem lehet előremozdulni csupán figyelmet felhívni. A szavakkal és azok jelentésével eggyé kell válni, fel kell őket tölteni lényünkkel és tettek általi tartalommal.

Végül is – bár csaknem három évbe került, de – sikerült befejeznem az Ezüst tollpihét, azonban az utolsó fejezetnél olyan izgalom töltött el, mintha magam is szereplője lennék a történetnek, és minden megtörténne velem is, ami velük megtörténik. Éreztem az újabb késztetést, hogy folytassam, de ugyanakkor azt is éreztem, hogy most várnom kell. Ez olyan, mint amikor egy sorozat évadjának az utolsó részénél jársz, és egészen benne vagy a képekben, és bár tudod, hogy van folytatás, de az izgalomtól, az azonosulástól megfeszülsz minden izmodban, s amikor eltűnik a képernyőről az utolsó képkocka, akkor már nem elég a katarzis, hanem többet és többet akarsz. Valahogy én is így éreztem, amikor leírtam a kötetet záró utolsó szót.

Még annyi minden van, amit le kell írni, de mégis meg kell várnom, amíg megérek és nyitott leszek az újabb változásra. Ez azonban csakis úgy lehetséges, ha hagyom, hogy a kötet nyomán a bennem és másokban keletkezett érzések mentén kezdem el figyelni magam és a világot. A világ tele van inspirációval, csak figyelni kell és megragadni azt a fonalat, amiről a leghitelesebben tudunk nyilatkozni.

A két kötet között eltelt időszak alatt közben belecsöppentünk az úgynevezett „válságba” is, melyet sokan nem tudnak kezelni. Egy borzasztó világnak élik meg, melyből menekülni kell, de ennek hogyanja még kérdéses, pedig itt is csak figyelni kellene. Figyelni, mert a válság nem szól másról, mint a változtatás idejéről. Ez csupán egy olyan jelzőbója, amely ott úszik, ahonnan már feltétlenül vissza kell fordulnunk és más utat választani, mert az eddigi nem működött. Nem a régi utat követni nagyobb erőbedobással, mert az ugyanoda fog vezetni, ahol most vagyunk, hanem új utakat kell keresni. Paradigmaváltásra van szükség, különösen az emberi kapcsolatok mentén, különben elsüllyedünk.

Az Ezüst tollpihében éppen ezekről a dolgokról van szó, de, hogy ezek miként fognak folytatódni, az azon is múlik, hogy mi milyen személyes lépéseket teszünk azért, hogy közeledjünk magunk és embertársaink felé. Az utóbbi évek során azok az emberi viszonyok mentek tönkre, amikről kiderült, hogy nem működnek hosszú távon. Ezek csupán névleges kötelékek voltak, mert az egyén különállónak tekintette magát a másiktól. Semmilyen formában nem csatlakozott az egyik a másikhoz, egyedül azt várta, hogy érte és róla szóljon az egész. Az ilyen emberek vagy szétváltak (legyen szó akár barátságról, akár párkapcsolatról), vagy pedig felismerték a helyzetet, majd vették a fáradtságot és együtt tégláira bontották az egészet, hogy megértsék a hiba eredetét, s megpróbáljanak felépíteni valami szebbet a mentén, ami már nem az egyénről szól, hanem kapcsolatról. Az eddigi időszak, „a miként válj egyéniséggé” elérte a végét. Persze ez az egyéniséggé válás az évek során félre lett értelmezve, mert ez nem az önismeretet jelentette a számunkra, hanem azt, hogy minél messzebb kerülj másoktól, hogy felismerhetővé válj a tömegben. Egyedi legyél. A becsapás ott van, hogy a kötelékben is egyedi vagy és megismételhetetlen, csak a minőséged más, mert itt része vagy valaminek és nem egy kívülálló. Az egység ugyanúgy függ tőled ahogyan te is függesz az egységtől.

A soron következő időszak legfontosabb mondanivalója, hogy miután megismertük önmagunkat, visszatérjünk az élet közösségéhez, mely megmutatja nekünk, hogy miként is válhatunk újra egységgé. Egyedül küzdeni a levegővel szemben nehéz, ezt még a vadludak is tudják. Ám ha összefognak és csapatot alkotnak, akkor már könnyedén repülnek akár több száz mérföldet is egyhuzamban. És miért ne tennék, hiszen mindegyikük hazafelé tart.

A következő kötet épp ezekről a kötelékekről fog szólni, s még arról, hogy miként erősíthetjük meg magunkat leginkább abban, hogy a közösségben elvállalt feladatunkat a legjobban teljesíthessük. Remélem nem kell sokat várnunk erre a pillanatra, de addig is figyeljünk, egymásra!

Baráti öleléssel,

Regőczi Lalus

>