Várakozással telve

Esik. No, nem szakad, hanem olyan szépen, csendesen, de folyamatosan. Már régen volt, hogy ilyen sokat esett volna. Vágytam rá, ahogyan a föld is vágyott rá, ám amikor itt van, akkor valahogy nem kívánom. Fázom, és olyan érzés, mintha az eső egyenesen beköltözött volna a csontjaimba. Meleget kívánok. Persze, mert ha épp felhős az ég, akkor a napot keresem, s amikor előbukkan…, nos, akkor meg egy idő elteltével a hűvöset kívánom. Néha még magamon sem tudok kiigazodni, s ez roppantul bosszantó tud lenni, mert haladnék, mennék előre, de maradnom kell, mégpedig az eső miatt – gondolom én az első pillanatokban. Valahol máshol kellene lennem. Ott, ahol cselekedhetek, ahol tehetek valamit azért, hogy elérjem a célom. Elvégre úton vagyok a Nagy Keresésben. Azonban most a keresés leállt, az eső van itt, és esőben nem túl jó keresni. Szóval várakozom és elmélázom türelmetlenségemen.

Talán most nem is cselekedni kellene, hanem pihenni és figyelni. Például az esőre, mert ez van most, s ahogyan elnézem, nem is olyan rossz. Különben is az esőben olyan sok csoda van.

Itt van például a csend. Bárhová nézek, minden mozdulatlan, minden várakozik. Én is. Hogy mire, azt még nem teljesen tiszta a magam számára sem, de érzem a várakozás feszült pillanatait, melyeket jó lenne kioldani. Érzem, ahogyan a cselekvést megelőzi a hosszas várakozás, s oly sokszor helyettesíti azt. Tetterő van bennem. Ott lappang legbelül. Érzem a kitörni akarásából adódó feszültséget. Már épp felállnék és rohannék a célom felé, de még az utolsó pillanatban a mozdulat kezdete előtt megállok, és várok tovább. Hogy mi állít meg az utolsó előtti pillanatban? Hm… Magam sem tudom. Talán félek?

Félre dobom a félelem gondolatát, tovább figyelek. Nézem, ahogyan a hatalmas, kövér cseppek beletoccsannak a pocsolyába, ami éppenséggel csak pár perce kezdte meg földi életét, s lám egyre csak gyarapodik, növekszik, és mind több és több helyet kíván magának. Ahogyan a cselekvés vágya is bennem. Újból elkap a szele, s már egyre jobban tombol bennem. Szinte felkap, magával ragad és mozdít… és emel…, majd elenged… és hirtelen megint szélcsend. Csak az eső csepereg, olyan csendes magányában, ahogyan a szomorú délutánokon szokta, s amikor a várakozáson kívül semmi nincs bennem. De mire várok?

Érdekes dolog a várakozás. Mindig van mire és miért, ám valójában a várakozáskor minden esetben csak álmodozunk, és ez az álmodozás nem mindig jóféle álmodozás. Nevezhetném talán rémálmodozásnak, mert ilyenkor van, hogy a legrosszabbakat gondolom el. Amíg nem tettem meg, amit meg kell tenni, addig nem is tudhatom biztonsággal, mi fog történni. Mi történhet, hiszen az összes körülmény sosem látható egyetlen nézőpontból. Akkor talán helyet kellene változtatnom, hogy többet is lássak, de ehelyett csupán helyzetet változtatok, vagyis megint nem jutok előre. Mintha egyenesen kifogásokat keresnék, s amikor nincs apelláta, akkor pedig valahogyan magától értetődően legyártom azokat magamnak. Megbizonyosodom bennük, hogy támadhatatlanok, akárhonnan is nézem őket, majd egyszerűen megvonom a vállam és csak annyit mondok magamnak: „Hiszen én mennék és csinálnám, de itt van ez az eső, meg ez a hideg, nyirkos levegő, ami ellenében nem tudok most tenni. Várnom kell.”

És akkor megint várok. De most azt hiszem rajtakaptam magam, mert most figyelek is. Minden erőmmel igyekszem, és úgy érzem, jól csinálom. Megdicsérem, és vállon is veregetném magam, de ismét előtör belőlem a vágy a mozdulatra. Óriási erővel támad. Egyenesen egy olyan szélrohammal állok szemben, ami mögött hatalmas tornádó feszül. Felállok, testemet átadom a külső és belső erőknek, amikor egyszer csak újra csend lesz. Nem is értem. Körülnézek, és már eső sincs. Mintha soha nem is lett volna. Ugyan a talaj vizes és a fák levelei is roskadoznak a könnyűnek tűnő cseppek folyékony súlya alatt, mégis az égbolt kiderült, világosság van. 

Töprengek magamban. Érzem, hogy valami nincs rendjén. Ilyen erőt már régen éreztem magamban, és ez most igazán magával ragadott. Nem tűnhetett ilyen gyorsan el!

Ekkor veszem észre, hogy a vihar szemében vagyok, benne a megmagyarázhatatlanul végső csend közepében, ami bármilyen meglepő is a számomra, de emlékeket hív elő. Nagyon régi emlékeket, melyekre most mintha másként gondolnék vissza, mint akkor, amikor megéltem őket.

Otthon vagyok a családommal. A fiam alig 14 éves, de addigra már bizony sokszor megtapasztalta, hogy milyen apa nélkül küzdeni a hétköznapokban. Nem állítom, hogy ez a legjobb módszer, de úgy érzem, talán azért olyan önálló, mert én nem voltam a közelében, s muszáj volt neki megtanulnia, hogy egyedül gondoskodjon magáról. Látom rajta, tudja, mi fán terem a munka, s nem rest megragadni annak akár mindkét végét is.
Aztán édesapám emléke is beköszön, aki meg épp az ellenkezője volt annak, ami most én vagyok. Nem utazott. Hogy miért nem volt kíváncsi a világra, azt nem tudom, de sokat foglalkozott a munkájával, és rengeteget mesélt róla. Így visszagondolva még az is lehet, hogy túlságosan is sokat. Egyedül a munkáján keresztül ismertem a világot… vagyis apám világát, mert én magamnak nem voltak élményeim a világot illetően. Úgy érzem, hogy édesapám félt az egyedülléttől. Sőt, ha jobban belegondolok, rettegett tőle. Ezért is ragaszkodott hozzánk annyira. Félt az elmúlástól, s attól, hogy elveszíthet mindent, amit addig megismert, lett légyen az a gyerekei vagy az édesanyám. Szinte őt is pórázon tartotta, holott tudom róla, hogy nem ez volt a szándéka, de akkora volt benne a félelem, hogy önkéntelenül is magához láncolt minket. Ha jobban belegondolok, akkor éppen ez a kötelék űzött engem oly messzire tőle, hogy évekig nem is találkoztam vele, és talán ezért is lettem én ilyen örökös utazó.

Az utazásaim kezdete előtti időkben, amit még apám közelében, apám kalitkájában töltöttem, nem csak a külső világ hiányzott, hanem a belső világ ismerete is. Édesapám sokat dolgozott, mindene a munka és a becsület volt, de időnként regélt nekünk a teremtésről, a világmindenségről, ám ezek nem a saját képei voltak, hanem az ősöktől tanult ismeretek. Valahogy azonban nekem sosem voltak teljesek ezek a mesék, mert hiányzott belőlük pont az a plusz, amit az ember a saját lelkéből tesz bele a történetekbe. Én a magam részéről csak fiatal felnőttként értettem meg ezeket a hiányosságokat. Gyermekként csupán hiányérzetem volt, de nem értettem, hogy miből is fakad ez a hiány. A hiányt akkoriban a gyermeki játékban igyekeztem pótolni azzal, hogy mindenféle kalandokat képzeltem el magamnak, amikben járom a világot és keresem a Teremtés középpontját. Aztán az efféle játékok lassan elmúltak, viszont felnőttkoromban – más formákban ugyan, de – ismét előjöttek ezek az eljátszott képek, hiszen a hiány az hiány maradt. Az idő nem segített ezek kitöltésében.

És most itt vagyok. Itt állok a vihar közepében, s várom, hogy ismét felizzon bennem a Nagy Keresésre sarkalló erő, mely újra elindít majd a cselekvés irányába, melyet szintén apám példája mutatott meg nekem. Hiszen – ellensúlyozva a röghöz kötöttség sok-sok példáját – nem csak kalitka volt ő, hanem a jóra való hajlandóság cselekvő példája is. És ezeket nehéz egyszerre egyben látni. Mintha egyik fele a félelemben rekedt volna, míg egy másik fele meg pontosan a cselekvésben találta volna meg önnönmagát. Lehet, ő is úgy volt vele, mint én az esővel: ha esett, akkor könnyen a félelemmel burkolta be magát, de ha kisütött a nap, akkor a cselekvés volt a mérvadó. Ettől függetlenül a cselekvésben sem tudott egyedül lenni. Az egyedülléttől akkor is félt. S a félelemben várakozott. De az a fajta várakozás nem a cselekvés idejére vár, hanem önmagát köti gúzsba.

Nehéz ezeket az idő távlatából megítélni, hiszen sosem jártam apám cipőjében, sosem éltem az életét. Azonban érdekes észrevenni életünk rejtett mintáit – mindenféle hibáztatás nélkül –, hogy miből is indultunk, s hová érkezünk batyunkkal.

Újra felerősödik a szél, s az eső is a nyakamba szakad. Gondolataim ismét a jelenben poroszkálnak. Jobb menedékre van szükségem, mert ez az égi áldás ezúttal nem viccel. Nem is kell sokat keresgélnem, hamar találok egy egészen nagy üreget egy korhadozó fa tövében, s miután megbizonyosodom róla, hogy nem lakik benne senki, így bevackolom magam oda, s várom, hogy csendesedjék a zápor. Közben pedig, ahogy elnézegetem az esőcseppek bugyborékoló táncát, ismét elindul bennem az elszántság rejtélyes fonala, mely lassan behálózza egész testem, s nem érzek magamban mást, csak az indulásra sarkalló erőt, melynek következtében már alig bírok a lábaimmal. Habár tudom, hogy ezek az eső áztatta csendes időszakok is a Nagy Keresés részei, amikor magamba merülhetek, mégis, most jobban dobog bennem a cselekvés ereje, mint az elcsendesülésé. Remélem, édesapám már megtalálta a cselekvésben a nyugalmat, bárhol is legyen most az égiek között!

Viharos eső ide vagy oda, azt hiszem, most már képes vagyok arra, hogy tovább induljak a Nagy Keresésben, egyelőre csak legbelül, lelkem mélyén. Igaz ugyan, hogy most még számomra is úgy tűnik, már megint elodázom a cselekvést azzal, hogy reggelre teszem indulásom idejét, de időközben beesteledett és az éjszakai vándorlásnak is meg vannak a maga szabályai – ha lehet ilyenről beszélni. Egyetlen reményem, mely egyben erőt is ad nékem, hogy a családomról előjött képek olyannyira megerősítettek a célomban, hogy hatökrös szekérrel sem tudnának visszatartani. De ezt egyébként is csak holnap reggel fogom megtapasztalni. Addig még itt áll előttem egy várakozással teli teljes éjszaka, és a hajnali harmatban való megtisztulás lehetősége.