Képtelenség

– Képtelen vagyok rá, nem érted?!?!
– Miért lennél képtelen? Egyszerűen csak képzeld el, aztán a többi már megy a maga útján.
– De nem tudom elképzelni sem!
– Akkor most nem akarod?
– Akarom, de fogalmam sincs hogyan. Ez az egész képtelenség.
– Azt hiszem, igazad van. Tényleg képtelen vagy.

Ez a beszélgetés még évekkel ezelőtt játszódott le köztem és a fiam, Norden között. Sosem felejtem el. Ő akkoriban nyolc éves lehetett, és olyan erősen küzdött önmagával, megtagadva még a lehetőségét is annak, hogy legalább elmerengjen azon, miként lehetne közelebb lépni céljához. Nem volt egy nagy dolog. Fára akart mászni, azonban valamitől félt. Azt, hogy mitől, nem tudta megmondani, én meg nem is fejtegettem. Egyedül arra akartam rávenni, hogy képzelje el, amint egyik kezével kapaszkodik az egyik ágba, míg a másikkal egy másikba, és fokozatosan lépked felfelé a fa törzsén miközben felhúzza magát, és ahogyan egyre magasabbra és magasabbra jut, egyszer csak megáll, majd végignéz a körülötte elterülő tájon.

Persze eleinte magam is azt kívántam megfejteni, hogy mitől is félhet, mert akkor talán feloldhattuk volna benne azt a komoly akadályt, de olyan makacssággal bírt a gyerek, hogy nem volt hajlandó még beszélni sem róla. Azután próbálkoztam azzal, hogy elképzeltettem vele, ahogyan szépen és fokozatosan egyre feljebb jut azon a fán. Ám ekkor kezdtem el megérteni, hogy valójában nem is a félelem a legnagyobb akadály, amit le kellene győzni ahhoz, hogy feljusson a fára, hanem az, hogy nincs meg benne a kép arról, hogy odafönt van. Még csak el sem tudja képzelni magáról, hogy ő oda feljuthat.

Ez az igazi kép-telenség.

De, hogy miként is tehet képességre az ember arra, hogy egyáltalán valamiféle képet alkosson önmagáról, az akkor még nekem is sok töprengést okozott. Mindenáron szerettem volna, ha Nordennek sikerül felmásznia arra a fára, de közben éreztem magamban azt is, hogy korántsem csupán ennyiről van szó.

Önmagam képességeiről is számot kellett vetnem, hogy igazán megérthessem a probléma gyökerét, s ez bizony nem kis munkámba került. Kihívást éreztem a feladat megoldásában, s már ott mocorgott bennem az újabb út képzete, amikor megálltam egy pillanatra és eltöprengtem önmagamon. Pontosabban azon, vajon képes vagyok e nyugton maradni, és ezúttal nem útra kelni.

Mondanom sem kell, hogy minden kifogást felhoztam magamnak arra vonatkozólag, hogy maradjak. Azt éreztem magamban, hogy én a maradásra vagyok képtelen. Addig minden esetben, ha valami mocorgott bennem, akkor nem állhattam, ha körülöttem emberek vannak. Szótlan kívántam maradni és csak magukkal a gondolataimmal, érzéseimmel foglalkozni, s minden mást kizárni: nem törődni és nem foglalkozni másokkal. Egyszerűen képtelen voltam alkalmazkodni. Úgy éreztem, megfojtana bárkinek a közelsége.

Ezt sürgősen rendbe kellett raknom, bár nem volt egyszerű. Persze mondhatnám, hogy sikerült, hisz akkor nem indultam útnak, most mégis ismét rúgom a port.

Gondolkodnom kellett, hogy miként alkothatom meg a képeket arról, hogy helyben a szeretteimmel körülvéve oldjam meg fiam képtelenségét, melyről úgy tűnt, hogy egyben az én képtelenségem is.

Tanulmányozni kezdtem magam és azokat a tulajdonságaimat, melyek segíthetnek ezen állapot megváltoztatásában. Elsőnek felismertem, hogy egészen jól együttérző tudok lenni és könnyen belehelyezkedem mások problémáiba, s így nem csak kívülről, idegenként szemlélhetem az adott helyzetet, hanem belülről is megláthatok valami okosságot, mely közelebb visz a megoldáshoz.

Együttérzésem és ezzel érzékenységem oly erős – még a mai napig is –, hogy könnyen képek jelennek meg előttem és egészen jól beleélem magam más bőrébe. Ezek nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy megláthassam az igazi problémát, mert sokszor nem csak a képtelenség a probléma, hanem a nem akarás is. Persze ez fakadhat abból, hogy félek valamitől és e mögé rejtőzködöm; illetve abból is, hogy semmi közöm ahhoz, amit úgymond, „meg kellene tennem”. Nos, a fiam esetében ez utóbbi távol állt az igazságtól, mert éreztem teste remegésében, hogy minden vágya az lenne, hogy felmásszon arra a fára, de valami nem engedi neki.

Egy nap azonban – miközben Tilda lányomat figyeltem, ahogy annyira vágyott arra, hogy Norden játsszon vele, de a fiam lerázta magáról, mert a húga éppen zavarta magányos óráit –, megtaláltam a magam problémájára a megoldást. Elővettem a már említett együttérző képességem, de kicsit más oldalról közelítve. Addig csupán konkrétan megfogalmazható esetekben tudtam felébreszteni magamban ezt az erőforrást, és soha nem gondoltam arra, hogy az egyszerű hétköznapi cselekedeteinkben is lehetnek olyan dolgok, melyek másokban konfliktusokat eredményezhetnek – képtelenné téve minket és másokat a cselekvésre –, de mivel maga a konfliktus nincs kimondva, így olyan, mintha nem is létezne. Nos, az elmenetelem – vagy, hogy kicsit kritikusabban fogalmazzak önmagammal szemben is: a menekülésem – éppen az együttérzés hiányát jelentette. Láttam fiam megfeszülését és azt, hogy egyáltalán nem érzi, Tilda csupán vele szeretne lenni, a közelében lenni, mert felnéz rá és szereti a bátyját. Azonban láthatólag ezt Norden egyáltalán nem vette észre, csupán saját magával volt elfoglalva. Hirtelen felismertem magamat a fiamban, és azt, hogy milyen példát is mutatok. Amikor ez a felismerés belém hasított, menten elszégyelltem magam, mintha egy egész világ omlott volna össze bennem, s egyszeriben a magamról kialakított képem, a hiedelmem, hogy én tényleg tudok figyelni másokra, semmivé lett. Ennek a hamis alapokra festett képnek a megsemmisülése segített aztán abban, hogy felépíthessek valami egészen új dolgot magamban arról, hogy miként, milyen képekkel is tudom meghatározni magam és képességeim. Valamint, hogy megfogalmazzam legfontosabb erőforrásomat: a változásra, változtatásra való képességet.

Hirtelen képek ezrei tolongtak a fejemben arról, hogy miként is lehet másként figyelni, majd átadni a már megszerzett tapasztalatokat. Újra elméláztam azon, mi módon tudnék segíteni fiamnak a változásban, de egyszerűen nem láttam más megoldást minthogy, akkor és ott elmeséljem neki azt, amit az imént papírra vetettem.

Nagy, kerek szemekkel figyelt és éreztem rajta, hogy meglepődik őszinteségemen, valamint azon, hogy képes vagyok arra, hogy felfedjem előtte gyengeségeimet, megmutassam hiányosságaimat, illetve az ezek felismerésében lévő képességemet, s azt, hogy változni, változtatni is tudok, és ami a legfontosabb, hogy elismerni hibáinkat sosem gyáva dolog.

Csendben figyelt engem, miközben én is figyeltem őt és vártam, hogy majd kibuggyan belőle valami, ami jelzi, hogy jól csináltam a dolgom. Azonban semmi ilyesmi nem történt. Helyette az látszott rajta, hogy legszívesebben elfutna, hogy egyedül lehessen és magában szűrje le az elhangzottakat.

Aztán eszembe jutott az, hogy talán épp tőlem fél, hogy épp miattam nem képes megadni magának az esélyt, hogy felmásszon a fára. Mármint azért, mert bizonyítani szeretne nekem valamit, de a folytonosan rá irányított figyelmemmel egyszerűen elnyomom, és nem adom meg neki a lehetőséget, hogy önmaga jöjjön rá, miként lépheti át saját korlátait. Példát kellene mutatnom azzal, ahogyan magam is megtalálom a képtelenségemre a megoldásom, ahogyan azt tettem is, majd el is meséltem, s neki ezt a példát kellene magához vennie. Nem helyette kell megoldanom a problémát, hanem példamutatással rávezetni a megoldásra. Ahogyan nyíltan és őszintén felvállalom hibáimat, na, meg képtelenségeimet is egyben, majd azt, hogy ezáltal képessé válhatok megoldani mindezeket. Hagynom kell, hogy egyedül küzdjön meg a fával és megtölthesse magát képekkel, s ha ez sikerül, akkor bizony már nem csak a fát fogja tudni megmászni, hanem könnyen fog képeket alkotni magáról és az elé kerülő akadályok leküzdéséről, a kettejük viszonyáról.

Egy röpke pillanatra lesújtva éreztem magam ettől a felismeréstől is, de aztán helyére raktam magamban a dolgokat azzal, hogy képessé tettem magam elfogadni, nagy valószínűséggel nem először és nem is utoljára vallottam színt gyengeségeimről a fiamnak. És, ha jó a példám, akkor neki sem lesz majd később problémája a saját fiával is meglépni ugyanezt, ha épp a szükség úgy kívánja. S ha a sort nem szakítjuk meg, akkor majd generációkon keresztül mehet a példamutatás tovább és tovább.

Persze mindig finomítva a megadott mintákon és önmagunkon.