Naplóbejegyzés
Írás

A szabadság illúzió?

Bejegyzés 7

Több hónapja úton vagyok, és azon tűnődöm, hogy ez idő alatt vajon mit is csináltam volna odahaza a családommal, ha épp nem itt lennék, ennek a magányos fának a tövében, ami alatt meghúztam magam a hőség elől. Egy ideje már rágom magam ezen a kérdésen – mondhatni kora reggel óta, nem beszélve arról, hogy időről időre felmerül bennem –, de konkrét kép nem ugrik be a „mi lett volna” kapcsán. Inkább csak maga a gondolat köröz a fejemben, és valahogy nem akar kimenni belőle. Hogy őszinte legyek, nem is igazán tudom, mi hiányzik annyira. Persze a családom, velük lenni, együtt tölteni egy kis időt, ezt még magamnak sem kell sokat bizonygatnom, de ugyanakkor meg szeretem a szabadságot is. Azt az érzést, amikor nincsenek kötöttségeim, akkor és azt csinálok, amikor és ahol akarok. Nem kell alkalmazkodnom senkihez és semmihez. Egyedül én vagyok és a függetlenség, melynek vágya már gyermekkorom óta itt mozog bennem és folyton helyet kér, és legtöbbször csinál is magának, de olyan erővel, hogy sokszor azt érzem, ez a szabadság – most, hogy megkaptam – már nem az, amit én gyermekként és ifjú felnőttként vágytam, elképzeltem magamnak. Megerősödött, túlnőtt rajtam. Fogva tart, rabul ejtett. Nem én határozom meg őt, hanem ő határoz meg engem. És, hogy mennyire fogja lettem, azt az is bizonyítja, hogy már személyként tekintek rá.

Ebben a rabságban az talán a legrosszabb, hogy amint kötelezettségmentesen létezem – legalábbis azt feltételezem, mert épp nincs a közelemben a családom, épp menekülőben vagyok a felelősség elől, amit a magam megnyugtatására útnak nevezek –, akkor sem használom ki ezt az úgy nevezett szabadságot. Nem csinálok semmi olyat, amit akkor akartam, amikor még nem tudtam megtenni a körülményeimet vagy a helyzetemet okolva. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni a szabadsággal.

Gyermekként úgy gondoltam, hogy a szabadság mindenek felett áll, ám most valami megváltozott bennem. Túl sokáig vártam arra a pillanatra, amikor azt mondhattam magamról, hogy „végre szabad vagyok”. Előtte is rabnak éreztem magam, a körülményeim rabjának, s lám ez a rabság tovább tart, mint gondoltam, mert most meg a szabadság foglya vagyok. Egy örök körforgás, mintha az ember eleve rabnak született volna. De vajon mi határozza meg ezt a rabságot, és vajon mi az igazi szabadság?

Anno azt jelentette a számomra, hogy mindenkitől – még magától a Teremtőtől is (ahogyan azt az emberi történelemben jól megfigyelhettem) – függetlenedve élek. Ahogyan magukra hagytam családomat is ezért a – most már bizton állíthatom, hogy csupán vélt – szabadságért. Én magam döntök arról, hogyan kell élnem. Persze az is lehet, hogy félek az igazi szabadságtól, vagy csak rosszul értelmezem annak valós jelentését.

Azt mindenesetre tudom, hogy egyedül lenni nem a szabadságot jelenti. Sőt, mintha az egyedüllét is valami súlyos takarót rakna rám, ami alatt sokszor jó érzés lenni. Akkor, amikor vágyom a csendre, a belső hangokra, azonban amikor már sok és feldolgozhatatlanná válnak ezek a hangok, amikor kibillenek a saját egyensúlyomból, akkor ez az egyedüllét magányba fordul, és szinte összenyom. De vajon mitől lesz egyszer nehezebb, máskor meg könnyebb ugyanaz a takaró?

A déli nap ereje erősödni látszott. Legalábbis erre következtettem abból, hogy hiába is üldögéltem a korábban enyhülést hozó fa lombozata alatt elrejtőzve a nap sugarai elől, mégis melegem lett. Szinte elviselhetetlenül. Levettem a kalapom és az ingem, magam mellé helyeztem a földre, majd egy korty vízzel a számban újra nekidőltem a fa törzsének és élveztem, ahogyan a hűsítő víz lecsorog a torkomon, miközben testem mintha megnyugvást talált volna ebben a pár korty vízben. És ekkor valami történt, mert ebben a pillanatban beugrott valami újabb gondolat a szabadságról.

Szabadnak lenni a vágyaktól való mentességet jelentheti. Azt megélni, ahol éppen vagyok, a jelent. A mostot. Végül is a vágy az, ami rabságban tart, nem a szabadság. Addig, amíg nem voltam kibékülve a helyzetemmel, el sem gondolhattam, hogy szabad lehetek, csakis a vágya volt meg ennek a szabadságnak, ám amikor arra az egy korty vízre gondoltam, ami enyhítette felhevült testem, mintha kicseréltek volna. Mintha a lelkem kiszabadult volna a forróság börtönéből és most szabadon szálldoshat a lombok között egy hűvös vízzel teli patakmeder felett.

Ez a jelenet tovább gondoltatta velem a szabadság mibenlétének elemzését, ugyanis sorra vettem a vágyakat, amiket nap mint nap megéltem életem során. Apró vágyak voltak ezek, nem a világ megváltását tűzték ki célul, mégis volt bennük valami elementárisan közös. A vágy tárgyának hajszolása minden esetben gúzsba kötött anélkül, hogy észrevettem volna.

Emlékeim hosszas elemzése során rá kellett jönnöm, hogy a vágyak nagyon kifinomultan működő érzetek, és ezek között is vannak valósak és hamisak. Ezeket megkülönböztetni igen nagy művészet, és ehhez felül kell kerekedni az ego hatalmán. Az „Én” ugyanis kiváltképp fel van készülve abból, hogy miként is hat az emberre a vágy, és ezt az ismeretet bizony ki is használja, s néha olyan dolgokat csináltat meg velünk, ami valójában nem a mi érdekünket szolgálja. Semmi módon nem leszünk többek tőle sem mi, sem pedig a világ. Ez velem is nemegyszer megtörtént már és nagy a valószínűsége, hogy fog is még, mert nagyon mély önismeret szükséges ahhoz, hogy ezeket az úgy nevezett hamis vágyakat felismerjük.

Volt, hogy bennem is megjelent egy finom, édesanyám sütötte édesség képe, és annyira vágytam rá, hogy majd beleőrültem, ha nem ehettem. Aztán édesanyám a hosszas unszolásra végül kötélnek állt és elkészítette. Már alig bírtam magammal, hogy magamhoz vegyem a hőn áhított nyalánkságot, s mikor végre hozzájutottam, szinte habzsoltam. Két pofára gyűrtem magamba és nem is figyeltem arra, milyen az íze. Egyedül az foglalkoztatott, hogy kielégítsem a vágyamat. Mintha az egész világ elém borult volna, megelégedetten szemléltem dagadó hassal, ahogyan lassan fogy a tálamról a mennyei manna. Aztán, amikor befejeztem, bizony rosszul kezdtem érezni magam. Fájt a hasam, a fejem zsongott, alig kaptam levegőt, miközben az összes erő elszállt belőlem. Olyan fáradt lettem, hogy mozdulni alig bírtam. Akkor visszasírtam, hogy bárcsak ne is ettem volna, mert sokkal rosszabbul érzem magam, mint amikor csak vágytam rá. Elég lett volna belőle csak egy falatka, hogy enyhítsem ezt a nagy vágyat, de addigra már a rabja lettem és nem tudtam felülkerekedni rajta.

Aztán volt olyan is, amikor ugyanígy megkaptam a vágyaim tárgyát, de már nem volt olyan érdekes, mint amikor csak elképzeltem magamnak, hogy megkapom. Egyszeriben üres lettem, pedig előtte szinte az őrületig fokozódott bennem a vágy. Ott volt előttem a vágyott dolog és mégis a világ legnagyobb érdektelenségével fogadtam. Ahogy mondják, már nem olyan édes a méz, ha megszereztük.

Persze biztos vagyok benne, hogy egyedül a vágytól való mentesség még nem fogja megadni nekem az abszolút szabadságot. Ahhoz valami más is kell még. És megint mást jelent mások társaságában szabadnak lenni. Megszabadulni például a gátlásoktól, hogy folyamatosan önmagam tudjak lenni.

Az előttem meredező kalászokat egy enyhe fuvallat döntötte meg, amikor valami mozgást érzékeltem a szemem bal sarkából, s önkéntelenül is arra fordítottam a fejem. Egy ideig figyeltem a hangot, melyhez semmiféle érdekfeszítő kép nem társult. Egyedül a tőlem pár lépésre kezdődő bozótos és a mellette futó búzatábla volt ott, de a szél távoztával szemmel láthatóan semmiféle mozgást nem produkált egyik sem. Első pillantásra legalábbis nem, mert alig kellett várnom és megjelent egy nyúl a bozótos szélén. Megállt és meredten nézett felém, majd körbeszimatolt és mintha ott sem lennék tovább haladt, egyenesen vissza a bozótosba. Hirtelen egy vijjogás ütötte meg a fülem, mely fentről jött. A magasban egy sas hasította a levegőt kifeszített szárnyakkal, s suhant végig a táj felett. A nyúl valószínűleg előle bújt vissza a bozótba, s keresett magának menedéket a sűrűben. A sas viszont előkelően vitorlázott tovább a levegőben és a világ legnagyobb nyugalmával körözött a búzatábla felett.

Váratlanul erős vágy keletkezett bennem, de olyan svunggal tört elő, hogy még magam is meglepődtem. Azonnal mozgásra késztetett. Felálltam, végignéztem a búzamezőn és közben éreztem, hogy a lábam lépésre lendül, de nem csak úgy finoman, hanem erőteljesen, lendülettel. Gondolkodni sem volt időm, a lábaim egymásutánban mozdultak meg, majd egy gyors, de mégis kényelmes ritmussal futásnak eredtek. Már egészen bent jártam a kalászok között, amikor észrevettem, hogy futás közben karjaimat széttárva az ég felé nézek és közben hangosan kiáltok, hogy szinte belezeng a környék is, és csak futok és futok. Testem megtelt energiával és könnyed lett. Elmondhatatlan érzés volt. Mintha egyszerre ürültem volna ki és teltem volna meg. Nem voltak sem gondolatok, sem félelmek. Csak a futás, a testemet átjáró levegő és a végtelen tér. Szinte eggyé váltam a búzamezővel és az alatta elterülő földdel, valamint a felette szétterülő kék égbolttal. Végigfutottam az egész kalászost, s mikor visszaértem a fához, melynél még pár perccel korábban a szabadságról elmélkedtem, egyszeriben azt éltem meg, hogy meg van a szabadság. Az, amit már oly régóta próbálok megfogalmazni magamnak, most itt van és az enyém. De csak egészen addig, amíg képes voltam feladni az aggályaimat, félelmeimet és befogadni a körülöttem élő világot, mert amint értelmezni próbáltam az egészet, ismét kezdtek visszajönni a félelmeim. Fantasztikus érzés volt. Noha már korábban is éreztem ehhez hasonló késztetést a futásra, szárnyalásra, de mindig visszafogott egy-két gondolat, mely röghöz kötött. Elhitettem magammal, hogy nem tudok futni, képtelen vagyok elszakadni a testem korlátaitól, és egyébként is, mi lesz, ha valaki meglát. Mit fog az gondolni?

Most viszont, bár nem tudom hogyan, s miként, de ezek az aggodalmak mintha eltűntek volna belőlem. Egyszerűen átadtam magam a szabadságnak, mindenféle fenntartás nélkül. Nem raktam elé semmiféle akadályt, és ezáltal éreztem, hogy eggyé válok vele, én magam vagyok a szabadság.

Már csupán azt kellene megtanulnom, hogy a továbbiakban is képes legyek levetkőzni saját gátlásaimat és félelmeimet. Ezen azonban még merengenem kell egy kicsit, de már nem gúzsba kötve, hanem a megtapasztalt szabadság élményével, s ez máris egy újabb nézőponttal lát el a jövőmet illetően, kiváltképp, ha arra gondolok, hogy milyen módon tudom majd ezt megélni a családommal. Azonban nem hiszem, hogy ezek után ez olyan nehéz lehet, hiszen – az előzőekben átéltek szerint – önállóan már képes vagyok a szabadságra. És ez azt jelenti, hogy még ha csak időszakosan is, de el tudom fogadni és szeretni mindazt, ami valójában vagyok. Ha az ezt gátló érzéshalmazt meg tudom változtatni mások társaságában is, képes leszek levetkőzni gátlásaimat és azzá válni, ami vagyok. Pontosabban jelen lenni, és akkor ott lesz majd az igazi szabadság, ami nem illúzió. Addig pedig marad a futás a végtelen búzamezőben.

Powered by Thrive Apprentice
Pen
>