Korlátok

A minap egy forrásnál pihentem meg. Egész nap erősen tűzött a nap és a hosszú menetelés után már nagyon vágytam egy helyre, ahol hűs árnyékot kaphatnék. Fejem egészen felforrt a napmelegtől és szám is cserepesedésnek indult. Noha mindig van nálam némi víz, hogy szomjamat oltani tudjam, ám ezúttal – magam sem tudom, hogyan – észrevétlenül elfogyott, s üres butykossal rúgtam az út porát.

Sokáig gyalogoltam, mire észrevettem a távolban egy kisebb erdősávot, s reményekkel telve vettem utam a hűsítő felüdülést ígérő fák felé. Nem is kellett sokat mennem, mert épphogy feleszméltem súlyos gondolataimból, már ott is álltam az erdő szélén. Éppen a legjobbkor, mert bizony nem sokáig bírtam volna tovább árnyék nélkül.

Ahogy beléptem a lombok alá, arcomat azon nyomban megcsapta a fák között keringő hűs levegő. Behunyt szemmel kóvályogtam egy ideig, amikor egyszer csak egy jellegzetes illat csapta meg az orromat. Még csak a szememet sem kellett kinyitnom hozzá, rögtön tudtam, hogy víz van a közelben. Alig pár lépes után már a csörgedező hangokat is meghallottam, s egyszeriben lelkem – már pusztán a víz jelenlétének tudatától is – mintha felfrissült volna. A melegtől és az állandóan bennem kavargó gondolatoktól fáradtan roskadtam le a forrás mellé, mely egy sziklahasadékból folydogált ki csöndesen és feltartóztathatatlanul. Magam mellé raktam kalapomat, megmerítettem butykosomat, s áhítattal nyeltem a hűsítő vizet.

„Mennyei” – gondoltam magamban, majd egyik kezemet a vízbe mártva megmostam arcomat, aztán felfrissítettem tarkómat.

Elégedetten és felélénkülve üldögéltem ott a forrás mellett, s ahogy elnézegettem a csobogó vizet, amint az kilép hasadékából, mintha magamat láttam volna. Életem korábbi szakasza jutott róla eszembe, amikor is elhatároztam, hogy elindulok a Nagy Keresésre. Noha célom, még akkoriban – azon kívül, hogy keresek valamit –, nem volt egészen tiszta előttem, mégis hajtott valami előre. Talán a tudásvágy, az ismeretlen megismerése, vagy csak egyszerűen menekülhetnékem volt. Nem tudtam biztosra. Csupán annyit éreztem, hogy – miként ennek a forrásból fakadó víznek, nekem is – el kell hagynom sziklák között megbúvó hasadékomat, s mennem kell, folynom szét a nagyvilágba.

Habár sokat mentem erdőn, mezőn, hegyen, völgyön, igazi célomat csak sok-sok mérföld megtétele után tudtam meghatározni: megismerni önmagamat és a világgal való viszonyomat. Nemes, bár nem túl egyszerűnek tűnő cél. Nemes – gondoltam akkoriban –, mert a magam megismerése nem csak számomra lehet gyümölcsöző, hanem a körülöttem élők számára is, ugyanis én is csak mások által ismerhetem meg magamat leginkább. Ám ezt is csak jóval később ismertem fel, ahogyan azt is, hogy mit kezdek a felismerésekkel, és hogyan dönthetem le feltérképezett határaimat; illetve, hogy a saját magam elé állított akadályokat miként mászom meg. De ez már bizony kemény belső munka. És ráadásul nem egyszeri alkalom, hanem folyamatos és talán soha véget nem érő feladat.

Kevéske tudásommal, de annál nagyobb lelkesedésemmel azonban hamar akadályokba ütköztem. Egészen pontosan a saját falaimba, ugyanis nem kedveltem az emberi társaságot. Igaz, azért ez így kimondva kicsit szélsőségesen hangzik, elismerem. A családomat, barátaimat nagyon szeretem, és persze talán az embereket is, mégis kell idő, amit csakis magammal tölthetek el. Egyesek szerint túl sok az az idő, amit magamnak igényelnék, mégsem tudok egyelőre mit tenni ezzel kapcsolatban. Jobb szeretek magam lenni a világban, s rácsodálkozni annak szépségeire csendben, áhítattal. Legtöbbször még az sem zavar, ha nincs kivel megosztanom élményeimet, tapasztalataimat. Szeretem hallgatni az életet. Csendben hallgatni. No, persze már korántsem úgy, mint utam kezdetén tettem. Hiszen épp magam fogalmaztam meg önmagamnak, hogy az embereken keresztül tudom leginkább megismerni magam, miközben korábban éppen őket kerültem. Ellentmondás? Talán. De mindenképp emberi.

Sokat töprengtem, hogyan, mi módon oldhatnám meg ezen gondomat, mert ha nem változtatok, akkor hiába is taposom utam, egy lépést sem haladok önmagam felé. Aztán épp az segített a változásban, hogy szeretek megfigyelni. Mindent és mindenkit. Egy napon azon kaptam magam, hogy rég nem látott szeretteimre gondoltam. Hogyan néznek ki? Mit csinálhatnak? Szinte egyáltalán nem voltak egyenes gondolataim, csak összevisszaságban peregtek bennem a képek róluk.

Aztán történt, hogy egy problémába ütköztem, melyet sehogy sem tudtam megoldani. Egyszerű, hétköznapi dolog volt, de valahogy kifogott rajtam, míg végül eszembe jutott Norden, a fiam, aki gyermekkorában a lehető legegyszerűbben oldotta meg a gondjait. Mondhatni, gyermekien egyszerűen: megfigyelte mások mit és hogyan csinálnak, s aztán azt lemásolta, ha tetszett neki, majd kis lépéseket tett nagy ugrások helyett. Ez az elgondolás vezetett ahhoz, hogy magamban is csak úgy fejlődhetek és dönthetek le akadályokat, ha megfigyelem az embereket, akikkel találkozom. Megfigyelem azt, miképp is mozdul bennük az élet, ha szorult helyzetbe kerülnek, vagy ha épp boldogok, örülnek a pillanatnak. És ekkor mélyen hasított belém az újabb felismerés: Túlságosan nagy és végletesnek tűnő célt tűztem ki magam elé azzal, hogy megismerjem önmagam.

Éreztem, hogy itt lehet a kutya elásva és könnyen beletörhet egy ekkora falatba a bicskám. Természetesen nem szabad elfelednem eme célomat, azonban, hogy közelebb kerüljek hozzá, először is egy rövidebb távú célt kellene kitűznöm magam elé. Lépésről lépésre kellene haladni. Sokkal könnyebb – és izgalmasabb is számomra – lépésben haladni és nem pedig nagyokat ugrálva, ami rövid távon ugyan hatékonynak tűnhet, ám roppantul fárasztó, s nem utolsósorban, én hosszú távra tervezem földi létemet. Hisz annyi tapasztalni való van még ebben a gyönyörű, teremtett világban.

Tehát egy kisebb, vagy mondhatnám úgy is, közelebbi cél kell. Egy olyan, aminek megvalósítása újabb erőt adhat egy távolabbinak a megvalósítására. Egészen izgalomba jöttem a gondolattól, mert arra is rádöbbentem, hogy talán épp ezeknek a kis, rövid távú céloknak a beteljesülése lehet egy olyan erőforrás, amit a Nagy Keresésben felhasználhatok.

Utam során számos emberrel találkoztam. Sokukra emlékszem egészen pontosan, másokra pedig csak halványan. Mégis minden találkozásból megmaradt valami bennem. Valami, ami hozzárakott az életemhez. És teljességgel kijelenthetem, hogy egyik találkozásom sem volt fölösleges, mert mindegyikből tanultam valami újat. A legcsodálatosabb minden esetben azonban az volt, amikor a találkozástól én magam lettem több.

A sok-sok ismeretlen között volt például egy fiatalember – mondhatni még épphogy pelyhedzett a szakálla –, aki meglepő módon hívta fel a figyelmemet az élet kifogyhatatlan erőforrására, amit addig azt hittem, hogy folyton keresni kell. Nameen-nek hívták és egy falusi piacon pillantottam meg, s első látásra egy nehezen mozgó, sántikálva járó, gyenge fiúnak tűnt. Az embernek a sajnálaton kívül talán más nem is jutott volna az eszébe róla. Magam is hasonló véleményen voltam, s előítéletekkel felszerelve néztem, ahogyan lassan, nehézkesen szedte lábait és cipelte súlyos batyuját, amikor a piac forgatagában éppen elém ért és egy pillanatra rám nézett. A szemében különös erő izzott, s ennek az erőnek a jelenlétét csak erősítette, amikor megszólalt és odavetett nekem – még így ismeretlenül is – egy „Jó napot!”-ot. A hangjában és abban, ahogyan mondta, igazán ott volt a tényleges kívánság: azt szeretné, ha jó napom lenne. Ezzel meg is szerezte azt, mert muszáj volt leszólítanom és beszélgetésbe elegyednem vele. Először nem értette közeledésemet, de szerencsére nem sietett sehová, s így, miután leültünk egy fa csupasz ágai alatt korhadozó padra, órákig beszélgettünk.

Többnyire az élet volt a témánk, s az, hogy melyikünk miként, hogyan élte azt meg. Fiatal kora ellenére is azonban meglepett az életről alkotott véleménye, tapasztalata. Kiderült róla, hogy szemmel látható bicegése és furcsa testtartása valamivel több gondot jelent, mint amennyi a látszat, mert maga a járás is hihetetlen erőkifejtést kíván tőle. Elmesélte születése körülményeit és, hogy már a falu orvosa is feladta a reményt, hogy valaha is teljes életet élhet, ha egyáltalán megmarad. Senki nem értette, miként is működik ez a fiú, de mégis életben maradt. Ahogyan mesélte történetét, szinte érezni lehetett a belőle áradó életerőt, az élni akarást. Habár testbéli hátránya miatt sokszor magára maradt, de elmondása szerint éppen ennek a – sokszor pokoli – magánynak köszönhetően ismerte meg jobban önmagát, s most már úgy tekint testi adottságaira, mint a legnagyobb ajándékra, amit kaphatott.

Erre persze felkaptam a fejem, mert ki az, aki a mozgásbéli sérültségét és az ezzel járó teljesség hiányát ajándéknak éli meg? Aztán elmagyarázta, hogy éppen ennek a mozgásban korlátozottságának köszönhetően kezdett el igazán figyelni, mivel minden mozdulatát tudatosan kellett végeznie.

Elmondása szerint eleinte nehéz volt, mert nem tudott másra figyelni egyedül a mozgásra. A későbbiekben viszont kialakult, hogy képessé vált figyelmét megosztani. S bár még minden sejtjében izmai és csontjai mozgására figyelt, mégis helyet kaptak benne a másokra való figyelés folyamatai. Sokáig ő maga is korlátoknak élte meg hiányosságait, de már eljutott odáig, hogy korlátait átalakította. Ennek hogyanára persze azonnal rákérdeztem, de csak annyit mondott, hogy a korlát szó önmagában hordozza a megoldást is, mivel a korlát nem csak akadályozhat, de segíthet is, ha épp rátámaszkodunk. És, noha még mindig nehézségei vannak a járással, mégis úgy éli meg napjait, hogy az adottságokat kapta, míg a korlátokat önmaga építette.

Beszélgetésünk hosszúra nyúlt, s időközben már a nap is lebukóban volt a templom tornya mögött, mire a társalgás befejeztével lassan felállt a padról, vállára kapta batyuját és mosolyogva nyújtotta a kezét felém. Kézfogása a hideg idő ellenére is meleg volt, mintha végig a tűz fölött tartotta volna, s amikor megfordult és elindult, azt olyan erővel tette, mint aki a világ legmagasabb csúcsát kívánja megmászni. És ez az erő nem a lábaiban volt, hanem valahol legbelül, a lelkében.

Hosszasan bámultam utána és néztem, ahogyan rogyasztott térdekkel lassan halad a templom felé, majd befordul a sarkon és eltűnik a fák takarásában. Érdekesnek tartottam a felsejlett gondolatot, mivel attól, hogy beszélgettünk és valamennyire megismertem, már a járása sem a gyengeség látszatát adta vissza nekem. Pedig nem lett jobb az állapota, egyszerűen csak életünk közelebb került egymáshoz. Mintha valami átszállt volna belőle belém. Nem tudom mennyi ideig ülhettem még ott a hideg padon, de még sokáig ott mocorgott bennem a fiatalember, és amit odaadott nekem. Azon nyomban keresni kezdtem magamban saját korlátaimat, s azt, hogy miként is tudnám azokat saját hasznomra fordítani, s megtalálni bennük azt az erőforrást, melyet sohasem magunkon kívül kellene keresnünk, mert ez bizony mindannyiunkban ott van. És ez talán nem más, mint érezni folyni bennünk az életet, melynek egyetlen mozgatórugója önmagunk és a világ szeretete, az élni akarás.

Ez a szép emlék hozott vissza a csordogáló forráshoz, melynek hűs vize is ezt a gondolatot folytatta bennem. Ahogyan lecsúszott torkomon, szinte éreztem, milyen utat tett meg a sziklák között, mennyi repedésben kellett végigfolynia, mert érezte magában az erőt és a vágyat, hogy napfényre érjen. Lelke élni vágyott, ahogyan enyém is.