Piaci mimikri

Pár napja egy városon haladtam keresztül. Volt ott aztán sokféle látnivaló, szép épületek, érdekes kézművességeket hirdető cégérek, és persze régmúltat idéző romok, emlékek. Azonban a helyi nevezetességek helyett engem első utam a piacra vezetett. Ha valahol, akkor ott igazán megvan minden, amit az adott településről tudni érdemes. Elsősorban az emberek.

Órákig tudom nézni az embereket. Figyelem a járásuk, a megjelenésük, a testtartásuk, miközben persze próbálom kitalálni, hogy miként is érezhetnek. Erre sokszor igen könnyű ráérezni, mert egyszerűen csak azt kell csinálnom, amit ők tesznek. Vagyis, hogy pontosabb legyek, nincs más dolgom, csupán leutánozni a ritmusukat, a mozgásukat, vagy csak egyszerűen az arckifejezésüket.

Ez a leutánzás egyébként a teremtésben is jelen van, szóval nem emberi találmány, de igencsak hasznos. Habár a mimikri jelenség a természetben jobbára alkalmazkodás a környezethez, megtévesztés, rejtőzködés vagy elrettentés formájában jelenik meg. Azonban mi emberek ezt másképpen is használhatjuk, ha jól megfigyeljük egymást.

El sem tudnánk képzelni, hogy mennyi minden kifejeződik egy ember arcán. Jómagam is akkor döbbentem rá, amikor éppen nagy ráérésemben figyelni kezdtem az arcokat és megpróbáltam leutánozni azt, amit láttam. Játszottam, és meg kell, hogy mondjam, remekül szórakoztam, és ha lehetőségem van rá, akkor igyekszem sokszor ily módon játszani, mert nem csak hogy mulattat, de még tanít is. Önmagamról. Olyan személyiség részeket ismerek meg ezáltal magamban, amikről nem is gondoltam, hogy létezhetnek. Persze többnyire addig léteznek, amíg benne vagyok a „szerepben”, de volt olyan helyzet is, amikor teljességgel felismertem önmagamat is egy-egy ilyen arckifejezésben. Ilyen esetekben rendszerint igencsak elmélázom, mert van úgy, hogy egy olyan arcomat ismerem fel, amire bizony addig nem nagyon figyeltem fel. Volt eset, amikor édesapámat fedeztem fel magamban, vagy épp nagymamámat. De arra is volt példa, hogy a szomszédunkban élő favágó jelent meg bennem. Ezen a felismerésen nagyon eltöprengtem, mert még álmomban sem jutott volna eszembe, hogy ilyen sokat tanultam volna tőlük gyermeki éveim során.

Ahogy álltam ott a piac forgatagában és újfent figyeltem az embereket, valami bizsergető érzés futott át rajtam, miközben ismét bevillantak felmenőim jellemvonásai. Mindegyikük más és más karakter volt, és pontosan ezért nem is értettem korábban, hogy olykor-olykor miért veszem elő a tőlük tanult arcokat vagy a hozzájuk tartozó viselkedési mintákat. Éreztem magamban, hogy nagyon dolgoznak az agytekervényeim – szinte már a kattogást is hallottam, ahogyan a kerekek forognak a fejemben. Képek jelentek meg előttem.

Legutóbbi játékom során ugyanis egy olyan város piacán jártam, ahol az emberi karakterek sokszínűsége már-már példa lehetett volna a világ sokszínűségére. Rengeteg személyiségjegyet ismertem meg. Voltam peckesen járó úr, aki igencsak fentről nézte a körülötte lévő embereket. Voltam fáradt öregasszony, kinek arcán egész élete megrekedt a ráncok között, miközben a bölcsesség magvai is ott vártak már, hogy végre szárba szökkenhessenek. Voltam durcás kisgyerek, aki hiába is próbálkozott szüleinél elérni, hogy megvegyenek neki egy fajátékot, hasztalannak tűntek próbálkozásai. Aztán meg voltam ravasz, hízelgő árus, akit semmi nem akadályozott meg abban, hogy mindenféle trükköt bevethessen, hogy eladja a silány portékáját is szinte olyan áron, mintha a legnagyobb minőséget képviselné az adott darab. Persze még órákig tudnám mesélni a különböző karaktereket, mert rengeteg arcot láttam és játszottam el, köztük még a bánatos asszonyt, ingerült férfit, szerelmes lánykát, majd szerelmes ifjút is.

A képek lassan összekapcsolódtak a tanult arcokkal és rá kellett döbbennem, hogy a piacon lévő történésekben is minden arc és viselkedés más-más helyzetre volt válasz. Ezek után igyekeztem visszaemlékezni életem olyan szakaszaira, amikor kristálytisztán éreztem magamon, hogy most úgy viselkedek, mint mondjuk édesapám vagy épp Kaltea nagyanyám. Eszembe is jutott, hogy anyai nagyanyám modelljére akkor volt szükségem, amikor a magam eszköztárával képtelen voltam megoldani egy olyan konfliktus, ahol a sarkamra kellett volna állnom. Az édesapámtól hozott minta ugyanis – mely arról szólt, hogy menekülni kell a konfliktusok elől – gyorsabban előjött, mintha jobban rögzült volna bennem. Mikor azonban már éreztem, hogy ez nem megy, változtatnom kell, valahogy beugrott a tudatalattimba Kaltea nagyanyám, akinél erősebb embert nem ismertem. Mindig példa volt előttem, hogy miként is lehet úgy megjelenni emberek előtt, hogy a lágyság, nőiesség mellett ott van jelen a határozottság is, s mégsem bántó a kettősség jelenléte. Amikor tudtomon kívül is Kaltea arcát viseltem, valahogy sokkal magabiztosabbnak éreztem magam. Ám, ha elmúlt a szükség, akkor ismét a saját arcomat használtam.

Persze a modellezés tudattalan oldala is megvan, hiszen édesapám oldaláról a már említett mintát szívtam magamba, mely sokszor a konfliktusok elől való menekülési kényszert hozott fel bennem. Ez volt a közelebbi minta, amit talán többször is használtam, mivel vele napi kapcsolatban álltam, jobban rögzült, míg Kaltea nagyival csupán időszakonként találkoztam, bár akkor huzamosabb időre. Mindenesetre fel kellett ismernem, hogy édesapám mintája olyan volt, ami nem vitt előre, így meg kellett értenem ennek a gyengeségét is. Persze sokszor a nagyanyám modellje sem volt megfelelő, mert túl erős volt az a karakter, így a modell alapján a magam útját kellett megtalálnom, ami viszont nem volt könnyű. Máig sem az.

A minták és modellek között könnyen elveszhet az ember, de valahogy az ösztöneink megsúgják nekünk, hogy mikor melyiket jó használni. Önmagunk építése pedig éppen azzal folytatódik, hogy ezeket a mintákat saját képünkre formáljuk. Kicsit mintha „kijavítanánk” a modellül szolgáló személyek gyengeségeit a magunk felismeréseivel. Talán még én is minta vagyok másnak, de korántsem biztos, hogy tökéletes minta, mert az én élethelyzeteim merőben mások, mint azé, aki mondjuk engem akar modellezni.

Példának okáért ott van az unokám, Tirmi is, aki láthatólag olyan szeretne lenni, mint én (ami természetesen nagyon jól esik hiúságomnak). Pedig a saját édesapja, Norden, sokkal jobb mintát adhatna neki a családról, az életről, mint jómagam. Nem is beszélve a kicsi Majtáról, aki meg szintén nagyon jó modellként szolgálhatna neki, ha észreveszi a benne rejlő csodákat. Valószínűleg épp azt kell Tirminek és persze jómagamnak is megtanulni a legjobban, hogy ne úgy haladjunk az életben, mint a szemellenzős lovak, hogy csupán az előttünk lévő, egyetlennek tűnő utat láthatjuk.

Egy dolgot nagyon alaposan megtanított nekem ez a piaci játék, miszerint nyitottnak kell lennünk az életre és az általa hozott mintákra, mert azért olyan sokszínű ez a világ, hogy mindenre megmutassa a megoldást. Mintákat bárhol találhatunk, ha nyitottak vagyunk és hajlandóak a változásra, változtatásra.