A világ, s ami bennem van
Bejegyzés 10
Azt hiszem, ma nem lesz valami jó napom – gondoltam reggel, amikor ébredés után, alighogy kikecmeregtem a magam vájta gödörből és léptem volna a tűzhöz, hogy felszítsam a parazsat, amikor is beleléptem egy kisebb mélyedésbe. Olyan fájdalom hasított belém, amint testem egész súlyát ráhelyeztem a furcsa helyzetet felvett lábfejemre, hogy majdnem az égig hallatszott a kiáltásom. Régen történt már velem bármi hasonló is, de úgy néz ki, most valamiért rám fért. Persze a nagy fájdalmak közepette nem ez jutott eszembe, hanem az, hogy én milyen szerencsétlen vagyok, hogy egy ilyen szép napon így kell kezdenem a reggelt. Szitkozódtam magamban a nagy fájdalomtól, és miközben igyekeztem kezemmel átfogni a sérült bokámat, egyre csak az zengett továbbra is bennem: hogy lehetek ilyen szerencsétlen?!
Nem kellett sokat mondogatnom magamnak, mert alighogy fel tudtam állni, ismét megerősítettem a meggyőződésemet. Bicegve ugyan, de azért odaléptem a parázshoz, hogy most már tényleg legyen egy kis tüzem is, mert a reggeli napsütés bizony elég fukarul bánt a meleggel, amikor megbotlottam egy kisebb faágban, melyet éppen azért hagytam ott heverni a földön, hogy majd a tűz újraélesztéséhez jó lesz. Arccal a föld felé zuhanva még volt annyi lélekjelenlétem, hogy karjaimat magam elé helyezve tompíthassam esésem, de egyik kezemre sikerült úgy érkeznem, hogy abba szintén istenes fájdalom hasított belé, miközben egy reccsenést is hallottam.
Na, most már biztosan csont is törött, hogy a fene vinné el! – szisszentem fel, s oldalamra fordulva igyekeztem tehermentesíteni sérült kezemet. Visszagondolva az esetre, felülről úgy nézhettem ki, mint akinek az éjjel ellopták a józan eszét, s bár akkor eszembe sem jutott, hogy ez vicces is lehet, utólag bizony jókat kacagtam magamon, ugyanis a következő pillanatban füst szagot éreztem. Eleinte nem is értettem a dolgot, hisz a sok csetlés-botlás közepette még nem tudtam felizzítani a parazsat, s így értetlenkedve szagoltam bele a levegőbe. Nem kellett sokat keresgélnem, hogy merről is jön a szag, mert a hátamon hamar megéreztem, hogy egyre melegszik a pokrócom, melyet még a vállamra vetve magamon tartottam a hűs reggel miatt. Szemeim egészen kikerekedtek, amikor megláttam, hogy ég a takaró. Mintha soha semmilyen fájdalmam nem is lett volna, olyan gyorsan felugrottam és vetettem le magamról az égő göncöt, hogy ha épp valami versengésben lettem volna, akkor kétség nem fér hozzá, elhoztam volna a kupát, ami a gyorsaságért jár.
A megmenekülés mámora azonban hamar elszállt, amikor eszembe jutott, hogy nekem tulajdonképpen nem is lehetne két lábon állnom, hisz még mindég beteg a bokám. Nem is kellett több, belé hasított az újabb fájdalom, s erre emlékeimbe visszatért kezem sérülése is, majd annak hasogatása. Már nem is mertem tovább gondolni a reggelemet, mert egyre csak az járt a fejemben, hogy ekkora balfék nem sok van a földön, mint én magam. Ha akkor és ott a szerencsétlenségből is versengést rendeztek volna, akkor az égő göncledobó szám mellett a legszerencsétlenebb címet is megnyertem volna. Olyan rossz kedvem lett, hogy talán még a napot is a rossz hangulatom rejtette el a felhők mögé, s hagyott maga után nyirkos hideget, ami egészen a csontig hatolt. Végre-valahára tettem a parázsra, melyből nehezen ugyan – csak újabb szitkozódások közepette –, de azért mégiscsak sikerült némi meleget csiholnom.
Felállítottam az este fabrikált állványt, melyre most a kis pléh edényemben vizet raktam fel melegedni, s összehúzva magam a megégett takaróm alatt a lábamat és a kezemet vizslattam. Már épp megindult a víz zubogása, amikor még mindig alig láttam ki az önsajnálat sűrű fellege alól, s meghallottam egy furcsa hangot, melyet egy reccsenés, majd hangos sistergés, sercegés követett.
Hogy a jeges szél csipkézné rózsásra az orra lukát! – kiáltottam fel dühömben újfent. Az állvány eltörött, s a víz mind ráömlött a már szépen égő fahasábokra, melynek következtében abban a pillanatban a tűz ki is aludt. Se meleg, se meleg víz. Úgy bosszankodtam, mint már régen. Fűt, fát átkoztam, a mennyeket okoltam mindenért, s közben éreztem, ahogyan szinte áramlik kifelé belőlem valami sötét, valami koszos, ami meg is rekedt volna azon a helyen, ahol kiszakadt belőlem, ha nem erősödik fel a szél, mely olyan lúdbőrt varázsolt egész testemre, hogy remegésem közepette a szelet is bevettem az elátkozandók sorába.
Ott vacogtam az elhalt tűz mellett és ahogyan tekintetem a távolba révedt, figyelmem mintha befelé kezdett volna el erősödni. Sok minden eszembe jutott. Többek között felidéződött Norden gyermekkori kalandja a fával, amikor is nem mert felmászni a rá, mert előtte elhitette magával, hogy ő arra képtelen. Az is volt már addigra, mert annyira ragaszkodott ahhoz az állapothoz, hogy tényleg képtelenné vált. Aztán eszembe jutott saját gyermekkorom is. Na ott is volt elég olyan érzés és helyzet, amikor szerencsétlennek éreztem magam, és képtelennek az életre. No, persze volt, amikor meg éppen a világ legszerencsésebb emberének éreztem magam. Nagymamám sokszor rám szólt, ha épp erős vehemenciával kezdtem bele valamibe, vagy éppen nagy mellénnyel beszéltem arról, amit épp megtanultam, hogy fogjam vissza a lovamat, mert ha az vágtába kezd és még nem vagyok felkészülve rá, akkor könnyen a földön találhatom magamat. Volt, hogy igaza volt, de csak akkor, ha sikerült megingatnia a hitemben és bizonytalanná váltam. Olyankor még a tartásom, a járásom is bizonytalanná vált. Ha meg épp duzzadtam a magabiztosságtól, amikor a világ közepének képzeltem magam, akkor meg olyan szálfa egyenes voltam, hogy akár léniának is használhattak volna.
Ezeken a képeken hosszasan el is merengtem. Ide-oda tologattam a fejemben őket, hogy minden oldalról jól megnézhessem, és mert próbáltam az adott helyzetemre ráhúzni, hogy meglássam az esetleges tanulságot még a heves indulatok mellett is. Aztán előkerült emlékeimből egy mondat, melyet nagyapám mondogatott, miszerint: olyan a világ, amit hiszünk róla. Ez meg is rekedt egy időre bennem, s igyekeztem megfogni a lényegét, amikor épp nem a fájdalmaimmal voltam elfoglalva, mert éreztem, hogy abban a mondatban lehet az a valami, amit ez a reggel egy ideje már tartogat a számomra.
Ekkor figyelmemet megragadta egy falevél, mely olyan csendesen érkezett, hogy észre sem vettem. A szél alábbhagyott, néhol szinte egészen elcsendesült, de csak annyira, hogy a levelet éppen a kezemre vezérelje. Gyönyörű barnás-vöröses árnyalatban izzott, itt-ott egy kis zöld folttal tarkítva, de már érződött a súlyán, hogy szinte teljesen kiszáradt. Mintha az élet elhagyta volna. Nagyot sóhajtottam, mert magam is éreztem az elmúlást, főleg amikor az emlékeimre gondoltam. Ám a sóhajom utolsó hangja valahogy megnyugvást és egyben valamiféle felismerést tartogatott számomra. Megrezdült bennem valami.
Nem is tudom, mennyi idő telhetett el míg emlékeimben kutakodtam, de a kezem már egyáltalán nem sajgott. Ugyan bizonyos mozdulatoknál még éreztem, hogy nincs a legjobb formájában, de nem volt sem eltörve, sem pedig elreccsenve. Belül közben meg a szerencsétlenség nyomásának az enyhülését éreztem, s miután a lábamat is megvizsgáltam, azt kellett észrevegyem, hogy az sem tört el. Fel volt ugyan dagadva egy cseppet, de a vártnál mégiscsak jobb lett a helyzet. Egy pillanatnyi elégedettség érzése futott végig rajtam. Ha ráálltam a lábamra, akkor bizony a járásom esetlennek hatott, és az egyenes, délceg járás helyett kissé félrehúztam, de máskülönben semmi olyat nem tapasztaltam, melyet helyre ne hozhatna egy kis borogatás és pihenés. Arcomon ekkor már az öröm apró foltja is megjelent. Kezdtem érezni magamban az erőt, s azt, hogy szinte bármire képes vagyok. Mintha az a – korábban általam elátkozott – szél elfújt volna mindent, amit addig hittem magamról, s helyette új képekkel bélelte volna ki átfázott testemet, melyet megfigyelve rá kellett döbbennem, hogy nem vacog, nem remeg.
– Na, emmán döfi! – mondtam önelégülten, s kihúztam magam.
A fájdalom helyett ekkor hasított belém a felismerés, mely összekötötte a nagyapám mondatát a reggelemmel. Olyan a világ, amit hiszünk róla. S most, hogy megértettem ezt a mondatot, már ki is szélesedett bennem, s egy újabb dimenziót nyitott meg a számomra, mert rádöbbentem: a világ tényleg azt mutatja meg magából, amit mi magunkban érzünk, ahogyan jelen vagyunk benne. Ha én épp rosszul érzem magam, mert önbecsülésem a béka feneke alá került, akkor bizton állíthatom, hogy olyan helyzetekben találom magam, amelyek ezt fogják nekem hangsúlyozni, mindamellett, hogy annak az ellentéte is ott rezeg a levegőben, csupán én nem tudom átélni. Ám, amint kilépek önmagam árnyékából, s úgy értékelem magam, ahogyan azt a Teremtő teszi, máris tudok azonosulni a világ másik pólusával is, ahol zöldebb a fű és kékebb az ég. Vagyis akkor, akár azt is mondhatnám, hogy hitem irányítja a világot?
Ezen eltűnődtem egy darabig, s közben észre kellett vegyem, hogy a nap kisütött és a kialudt tűz helyett már tőle kaptam a meleget. El kellett ismernem, egészen jól éreztem magam, és minél jobban éreztem magam, annál jobban éreztem a világot is, mely olyan csodás pillanatokkal volt tele, mint amikor a nap előbukkan a felhők mögül és arcomat megcsapja a meleg első sugara, vagy amikor a szél kifújja belőlem a rossz gondolatokat, hogy helyet csináljon valami szépnek. A takarómat is le kellett volna már régen cserélnem, mert elnyűtte a sok használat és az idő vasfoga, s biz már alig adott valami meleget az éjszakák során, de sajnáltam megválni tőle. A meleg napsütésben pedig édes volt a pihenés, s a tudat, hogy ezen a napon nem fogom az út porát rúgni, hanem pihenek és élvezem az ősz utolsó meleg óráit és elmélázom nagyszüleim drága emlékén.
Milyen szép is ez a reggel!