Köszöntelek az új világban

Évekkel ezelőtt lépten-nyomon beleakadtam egy olyan, számomra megoldhatatlannak tűnő helyzetbe, amely nem hagyott nyugodni az utóbb időben. Eleinte még nem zavart, mert azt gondoltam, vannak életszakaszok, amikor az ember mogorva, befelé forduló, városiasan szólva „antiszociális”, tehát nem kívánja mások táraságát. Van, hogy erről tud, s akkor magára zárja az ajtót (mert meg is teheti), de van, hogy erről nem tud, s lépten-nyomon megbántja a körülötte élőket. Nekem is vannak ilyen időszakaim, bár jóllehet, a családom a folytonos úton-levésemet is ennek tulajdonítják, s a szemükben ez már nem csupán egy időszak.

Hogy visszakanyarodjak a megoldhatatlannak tűnő helyzet, arról van szó, hogy az emberek között egyre kevésbé éreztem jól magam. Talán ezért is vágytam annyira el az úgy nevezett civilizált világból. Fogtam magam, útra keltem. Persze egyáltalán nem ez volt az alapja vándorlásaimnak. Nem menekültem, vagyis… egészen más volt a célom, de legalábbis nem ettől menekültem.

Azt vettem észre, hogy egyre több emberrel futok össze, aki nem mosolyog, nem köszön, nem néz a szemembe, még akkor sem, ha ismerem. Sőt, egyes esetekben az is megtörtént, hogy elfordult, mintha nem akarna semmiféle kapcsolatba elegyedni velem. Egy ideig csupán idegenek, ismeretlen ismerősök viselkedtek így, azonban a későbbiekben már közvetlen társas kapcsolataim is hasonlóan viseltettek személyem iránt.
Eleinte mindent magamra vettem és azt hittem, velem van valami gond. Talán megbántottam őket, neheztel rám a világ… nem tudom. Ez azonban nagyon mélyen érintette lelkem, még akkor is, ha időnként én vagyok az, aki elhúzódik a világ figyelme elől, és jobbnak látja, ha csak távolról figyelheti az élet különböző megnyilvánulásait. Évekig tartott ez az állapot és én már ott tartottam, hogy olykor-olykor majdnem beleőrültem a kivetettség érzésébe. Azután kicsit lecsendesedni látszott bennem ez a vihar. Hogy ez a távolságtól, avagy a bennem lejátszódó érzelmi eltávolodástól volt e, azt nem tudom.

Egyik alkalommal, amikor hazatértem újabb utamról beszélgetésbe elegyedtem régi cimborámmal, Perkolával. Ekkor derült ki – anélkül, hogy én beszámoltam volna saját tapasztalataimról –, hogy neki is voltak hasonló élményei, és ő maga is önmagát hibáztatta. Sorban meséltük el egymásnak, hogy milyen különös helyzetekben találtuk már magunkat, ahol az emberek mintha nem e világi lénynek néznének minket. Aztán hosszas beszélgetésünk nyomán arra jutottunk, hogy nem feltétlen csak velünk van a baj, hanem a világban történik valami, aminek ez következménye lehet. Noha nem akartunk általánosítani, és megítélni sem, de azt éreztük, hogy talán egyszerűen az emberek elfáradtak, vagy épp megszürkültek a hétköznapokban, még az is lehet, a városi lét nem tesz jót a léleknek. Ennyiben maradtunk öreg cimborámmal, s reméltük, majd hamarosan eljön egy új világ, ahol ugyanezek az emberek már nem szigetelik el magukat másoktól és önmaguktól. Én meg közben örültem, hogy végre nem nekem kell lenni a bűnösnek, a kivetettnek, de legalábbis a magam megnyugtatására, nem kell, hogy így érezzem magam. Attól, hogy a világ olyan, amilyen, nekem még nem kell hasonlítanom rá. Bár távoli országokból való bölcsek úgy tartják, hogy a világ minden esetben a bensőnk tükörképe, de ezt akkoriban még nem tudtam teljesen igaznak vélni, nemhogy jól értelmezni. Nem értettem, miként is lenne egy háborús helyzet az én tükörképem. Sehogy sem tudtam elfogadni ezt a megállapítást.
Ebben is maradtam magammal, majd újra útnak eredtem.

Vándorlásaim során azonban jöttek rám is nehéz napok, amikor nem voltam békével magammal, de a világgal sem. Olyankor én is éreztem, hogy bezártam és nem kívánok szóba elegyedni senki fiával, s ez összeszakadt tartásomon is látszott. Roggyant térdekkel, görnyedt háttal jártam. Sem belül, sem kívül nem volt tartásom. Bármi is vett körül a világban csak elutasítás szólt belőlem.

Egy nap azonban, amint egész nap mendegéltem a magam bánatával, rossz kedvével – és már lemondtam magamról is, a világról is –, megérkeztem egy falu határához, ahol valaki jó hangosan rám köszönt egy „Isten hozottat”. Nem volt hangulatom beszélgetni, de azért a hang felé fordultam, mert érdekesnek találtam a vékonyka hangot, mely egy kapualjból szólított meg. Első pillanatban megrökönyödtem, mert egy kócos hajú, maszatos arcú leányka forma gyermeket pillantottam meg, kinek olyan széles mosoly volt az arcán, hogy bármennyire is harcoltam a szomorúsággal, lemondással a szívemben a jó kedv ellen, mosolyra fakadtam. Pedig már bennem volt minden ahhoz, hogy ugyanazzal a kedvetlenséggel tovább menjek, ahogyan érkeztem, de valami titokzatos erő nem engedte meg nekem a további búslakodást. A kislány vidám arca forgószélként jelent meg és a mosolya szinte mindent elsöpört, ami a bánat legkisebb árnyalatához kapcsolódhatott bármilyen formában is. Addig tehetetlennek éreztem magam a bennem nehezedő érzések miatt, de ott a mosoly ellen voltam tehetetlen. Mintha abban a minutumban minden aggodalmam, minden bánatos rossz kedvem elillant volna, de olyan hirtelenséggel, hogy még magam sem tudtam követni, merre illant el az a rosszkedv. Mellkasom olyan gyorsan szabadult meg a tehertől, hogy tartásom is egészen derék lett. Arra gondoltam, ha épp nem lett volna bennem nehéz érzés a világgal és magammal kapcsolatban, ha épp teli jókedvemben talál el a mosoly, akkor bizonyosan el is repültem volna a könnyedségtől.

A kislány közben odalépett hozzám és felém nyújtott egy kókadozó, mezei bokrétát. Megvárta míg megfogom, majd kacagva elfutott a mező felé, amerről érkeztem. Szívem gyorsabban kezdett verni és szinte a belélegzett levegő is éltetőbben szaladt végig a testemben, de hiába néztem utána, hogy megköszönjem a csokrot, már a nyomát sem láttam.

Mondanom sem kell, vidáman, szinte szálfa egyenes háttal, kihúzott testtartással, erőmnek teljében folytattam utam a faluban. Nem csak magamban, de mindenhol éreztem azt az erőt, ami most már bennem is ott terjengett. Bármerre is néztem, erőteljes színeket, pompázatos virágokat láttam. A fények pedig mesebelien misztikusak voltak, mely olyan árnyalatokat kölcsönzött a házaknak, amelynek következtében kissé meg is borzongtam a csodálattól. Az egyik ház előtt árnyékot adó diófa alatt üldögélt egy idős bácsi, aki szintén mosolygott rám, s helyeslően bólogatott. Mintha tudná mit is érzek, mit látok, tapasztalok. Odaléptem hozzá, kezet fogtuk, s a padra mutatott, hogy üljek le mellé. Percekig csak néztem az utcát és a távolban elterülő tájat. Szótlanul, de olyan meghittségben ültünk ott, hogy kedvem lett volna megölelni az öreget. Közel éreztem magamhoz, mintha ezer meg egy éve ismerném. Aztán lassan beszélgetésbe elegyedtünk. Megvitattuk a világ szépségeit, teljesen egyetértve azokkal, s közben egy kellemes diskurzus alakult ki közöttünk. Ekkor derült ki, hogy a kislány egy ideje ennek a furcsa, de igencsak kellemes szokásnak él és mindenkinek, aki belép a faluba ad egy csokrot és vidáman, tiszta szívből köszönti. Így az utóbbi időben már nem is találkoztak olyan emberrel, aki ne mosolyogva, élettel telve haladt volna végig az utcákon. Ez a kislány azonban nem csak az idegeneket varázsolta el, hanem a falubelieket is. Nem telt el úgy nap, hogy ne örültek volna a világban valamiért. Legnagyobb bánatukban is elegendő volt, ha ez a kislány megjelent és rájuk mosolygott. Szép lassan az egész falu átváltozott, s olyanná lett, mint egy mesebeli falucska, amit a tenyerén hordoz a Teremtő.

Ekkor értettem meg, hogy tévedtünk Perkolával, mert igenis velünk volt a baj, s nem a világgal. Ha mosolyt akarunk látni benne, akkor bizony mosolyognunk kell. Ha életet is akarunk tapasztalni, akkor meg élni kell bátran. Nem én hasonlítok a világra, hanem az hasonlít rám. Visszagondoltam arra a megállapításra is, amit a bölcsektől hallottam, s már megértettem a háborút is. Minden, amivel találkozom az ténylegesen bennem zajlik. Ha háború van odakint, akkor bennem is háború zajlik, ha béke, akkor pedig béke. Óriási tükör a világ, bármerre is járunk. S hiába menekülök egy-egy helyről, ahol épp rosszul érzem magam, ahova jutok, ott is pontosan az leszek, azokkal az érzésekkel, amik bennem vannak. Persze ezt így talán könnyű kijelenteni, mert van, hogy egy új környezet hoz változást az életünkbe, s tényleg azt érzi az ember, hogy a hellyel volt a baj, ahonnan érkezett. Vannak helyek, melyek jobb energiával rendelkeznek, mint mások. Csak azzal szükséges vigyázni, hogy ne mocskoljuk be az új helyet azzal, amit nem tudtunk megoldani magunkban, mert akárhová futunk, az mindig velünk lesz.

Azonban arra még ekkor nem találtam magyarázatot, hogy, ha bennem háború van, akkor azért miképpen felelősek azok, akik megszenvedik a háború borzalmait. Vajon én okozom az ő szenvedéseiket? Ez egy nagyon nehéz kérdés, amit ott a faluban, a padon ülve nem akartam megoldani. Egyszerűen csak élveztem a teremtett, új világot.