A vízre írt stratégia

A reggeli ébredésem után – mely egy árnyas ligetben ért –, leugrottam a patakhoz, hogy megmossam az arcom, s kissé felfrissüljek. A reggelekhez szorosan hozzátartozik ez a szeánsz, hogy felkészítsem magam az új napra, s annak minden lehetőségére. Itt nem csupán a test felfrissítéséről van szó, hanem a lélekéről, a szelleméről is. A hideg víz csodákra képes. Már gyermekkoromban is szerettem patakban fürdeni, ugrándozni, s bár annak idején megfogadtam magamnak, hogy erről sohasem mondok le, mégis, mostanra csupán a frissítő, hideg vizes mosakodás maradt meg. Ilyenkor olyan érzésem támad, mintha egy kaput nyitnék még a mának és benne rejlő lehetőségeknek.

Ahogy máskor, most is néztem az arcom a víz fodrozódó tükrében, s azon találtam magam, hogy merengek a változásokon, melyeket a szememben és arcom bőrén véltem felfedezni. Sokszor magam sem tudom rögtön megfejteni ezeket az újonnan észlelt átalakulásokat, melyek a víz felületének hullámain folyamatosan változnak. Ilyenkor sok esetben képek is beugranak hozzá. Múltbéli képek, melyek arról szólnak, hogy miként indultam útnak, milyen célok vezéreltek, s miként változtak, mivé lettek ezek a célok az idő múlásával.

Talán nyolc éves lehettem, amikor az akkori szomszédunk, Tamót apó gyakran átjárt hozzánk sakkozni. Eleinte csak édesapám ellen tologatta a figurákat, de aztán hamar rávett engem is a játékra azzal, hogy közben vad csatákról mesélt nekem, s arról, hogy milyen manőver, milyen stratégia vezethet a totális győzelem felé. Komoly háborúkat vívtunk a sakktábla felett. Érdekes módon azonban, Tamót apó soha nem akart minden áron legyőzni, inkább okítani próbált. Bemutatni a rugalmas gondolkodást. Minden esetben kérdéseket tett fel mielőtt léptem volna, s kérte magyarázzam meg neki lépésem okát. Eleinte ez még nehezen ment, mert nem nagyon értettem a sakk lényegét, de a folyamatos csaták leírása hamar megsegített a stratégia, mint fogalom megértésében. Megértettem, hogy van, amikor egy helyes lépés érdekében áldozatokat kell hozni, s van, hogy egy vesztes csata csupán egy azt következő győzelem előkészítése. 

Az ellenfél megismerésére helyezte a hangsúlyt. Arra, hogy nem a lépéseket kell figyelni, hanem megfejteni, hogy a lépésekkel milyen szándékai lehetnek az ellenfélnek, miként gondolkodik. Igazán csak akkor tudsz győzni, ha ismered kivel van dolgod, ismered a szándékait, s hogy milyen messzire képes elmenni azok véghezvitelében. Mindig óvatos volt. Nem hamarkodott el semmit, bár voltak játszmák, amikor egy-egy kiszámíthatatlan lépésem következtében zavarba hoztam az öreget. Az én előnyöm az volt vele szemben, hogy gyermeki aggyal gondolkodva olyan lépéseket tettem, melyek nem voltak megtervezve, nem voltak logikusak, s éppen ezért egy-egy ilyen stratéga számára felfoghatatlan volt.

Szép esztendők voltak azok. Hálás voltam ezekért a partikért, mert új gondolatokat indított el bennem, és a képek – melyeket meséje által kaptam –, egyszerűen feledhetetlenek voltak. Ugyan, ezen gondolatok többsége csak sihederkoromban vagy még később értek be, de jó alapot kaptam ahhoz, hogy magam is stratégiákban gondolkodjam az életemet illetően. Tamót apó rengeteget mesélt nagy hadvezérekről és azok hadműveleteiről, s bár engem maga a harc nem foglalkoztatott, mégis találtam a mesékben valamit, amit sokkal fontosabb volt a harcnál.

Megtaláltam magamnak az előre gondolkodás képességét. Fiatal felnőttként érett meg bennem igazán ez a képesség, amikor már igyekeztem az életről felnőttesebben vélekedni. Hátramaradt a játék, s előtérbe kerültek a komolyabb dolgok, mint az életem megtervezése. Habár a vándorélet talán ennek a gondolkodásnak éppen ellentmond, de sok esetben igenis nagy segítségemre volt a belém épült stratéga gondolkodása. Ezt a példát édesapám is erősítette, mert az ő világában mindennek helye és ideje volt. Nehezen lehetett belerakni bármit is, ami nem volt odavaló. Hihetetlen módon tervezett előre, s ha valami nem úgy sült el, akkor viszont nehezen tudott elrugaszkodni a kezdeti tervektől, vagy épp alkalmazkodni a kialakult újhoz. Azt hiszem éppen ez a merevség volt az, ami miatt az esetek többségében mattot kapott Tamót apótól.

Az én tervem korántsem volt ennyire kőbe vésve, hiszen a sakk partik során azt is megtanultam, hogy miként lehet változtatni a stratégián akkor, amikor újabb, váratlan helyzet áll elő. Talán éppen ez segített abban, hogy könnyedebben alkalmazkodjak a ki nem számítható eseményekhez, s ilyenkor sem érzem magam sarokba szorítva. Sőt! A vándorélet éppen ilyen helyzetekkel van tele. Sosem tudhatod, mit hoz az élet, hol ér az éj, s mit ad táplálékul a természet. Azt meg pláne nem, hogy milyen szerzetekkel hoz össze a sors, s ad újabb leckéket az életről.

A Tamót apóval játszott partikból hamar megtanultam, hogy a legjobban átgondolt stratégiákban is lehetnek hibák, mert az élet, a teremtés sokkal változatosabban cselekszik, mint azt mi el tudnánk képzelni. Úgy reagál a változásokra, hogy néha nagyon nehéz megérteni a mögöttes szándékot. Amíg mi emberek ok-okozati összefüggésekben gondolkodunk, addig a természetben van egy olyan összetevő, amit nem tudunk megérteni, mivel nekünk véletlenszerűnek tűnik. Nincs előzménye – legalábbis a számunkra nem ismert –, és az okát sem állapíthatjuk meg egykönnyen. Mondhatnánk azt is, hogy az isteni beavatkozás következménye, amire nem lehet előre felkészülni. Megmagyarázhatatlansága talán csak a hitben gazdag embernek jelenthet megnyugvást, akinek nincs szüksége magyarázatokra, elfogadja a Teremtő  kifürkészhetetlen útjait. Ám egy gondolkodó, megfigyelő, szinte már tudományos alkatnak a kiszámíthatatlanság, egy megmagyarázhatatlan történés – melyet sokan esetleg csodának neveznek – nagyon nagy fejtörést tud okozni. Számomra ezek a jelenségek, tapasztalások csak építő jellegűek lettek az évek során. Igyekeztem megadni a lehetőséget a csodáknak is bőven. Még, ha megmagyarázni nem is tudtam, el kellett fogadnom, hogy van az embernél, az emberi elménél egy sokkalta nagyobb erő, amely azokat az összefüggéseket is látja, ami számunkra láthatatlan. És ez a bizonytalanság ellenére is megnyugtat, mert sokszor egy vereség, egy kudarc, egy számomra tragikusnak nevezett esemény az élet olyan területeire vitt, melynek létezéséről addig nem tudtam. És ami még fontosabb, hogy nem is tudhattam, hiszen minden addigi tapasztalataimon és elképzeléseimen kívül állt.

Minden tragédia azt mutatta meg, nem ismerem a Teremtő gondviselő szándékait, és ha hitem szerint működik is egyáltalán ez a gondviselés, akkor sem merek ráhagyatkozni. Minden Tamót apóval szembeni vereség arra tanított, hogy ne adjam fel, mert egyetlen stratégia sem lehet tökéletesen jól kigondolt, ha közben a Teremtő is ott van a játékban.

Mind a tragédiák, mind pedig a vereségek, kudarcok esetében túl sok volt bennem a ragaszkodás, a már előre vetített képekre való hagyatkozás, ahogyan magamban már lejátszottam az eseményeket, nem hagytam esélyt semmi másnak csak a tapasztaltnak, az elképzelhetőnek.

A legnagyobb mesterem ezen a téren a víz lett. A víz ugyanis annyiféle módon tud alkalmazkodni, hogy azt még megszámolni is nehezemre esnék. Neki mindegy, hogy magaslatról zúdul alá, vagy sziklák réseiből fakad, barlangban folyik, vagy egy erdő fái közt, hogy épp tóba ömlik, vagy a tengert táplálja, minden esetben önmaga marad. Lényegét nem változtatja. A legalkalmazkodóbb közeg, amivel valaha is találkoztam. Folyamatosan változik és változtat, lényege mégis változatlan.

Azt kell mondjam – így visszagondolva gyermeki éveimre –, hogy az én legjobb stratégiám végül az lett, hogy felhagytam a merev gondolkodással, miközben belém ivódott a változásokra való hajlam és a kudarc, mint jelzőrendszer tudatos figyelése. Mondhatnám azt is, hogy olyan lettem, mint a víz, ami folyamatosan alkalmazkodik a körülményekhez, miközben sohasem változtat a lényegi stratégiáján, ami annyi, hogy a sodrásnak, az életnek engedjen, miközben lényegével kitölti a teljes medret vagy csinál magának egyet. És ezzel nem csak változékonyságáról tesz tanúbizonyságot, hanem a változtatás képességéről is.

Tamót apó ellen csupán egyetlen egyszer sikerült partit nyernem, azt is a 19. nyaram után, mielőtt még az öreg rádöbbent volna, hogy a változókból egy valamit figyelmen kívül hagyott: az egyén változását. Akkor már évek óta nem játszottunk, és amikor leültünk a táblához ő még a gyermek Jupóval ült le, s nem vette észre, hogy az évek alatt megváltoztam. A saját bejáratott stratégiáit alkalmazta azon a nyomon, hogy úgy gondolta, ismer engem, ismeri a gondolkodásom. Azonban a kimaradt évek során számos olyan helyzetbe kerültem, amikor nagyon gyorsan kellett reagálnom hirtelen kialakult helyzetekre. Olyanokra, melyek nem voltak benne az elképzelésemben, s emiatt hamar stratégiát kellett váltanom, ha nem akartam, hogy balul süljön el egy dolog. Más lett a gondolkodásom és a figyelmem horizontja is szélesedett, ahogyan a stratégiámé is. Próbáltam úgy alkalmazkodni, mint a víz.

Arra is ráeszméltem, hogy egy-egy parti nem a másik felett aratott győzelemről szól, hanem arról, képes vagyok megismerni magam a veszteség által. A sakk nem csak arról szól, hogy ki a jobb stratéga, hanem arról is, miként tudok figyelni a játékostársamra, illetve az ellenfelemre, aki én magam vagyok.

A gyermekkoromban megfogadott patakban való fürdésről talán ezért sem mondtam le sosem, csupán a helyzet változott. Ahogyan most is. Az első érintkezés a hideg vízzel minden alkalommal kihívás, de itt sem a víz az ellenfél, hanem én magam. Szóval megmártózom a hűvös, sebes vízben, hogy újra érezhessem az áradó erőt, a változás erejét, mely a kövek előtt lecsendesülni látszik, majd utána újra belendül, mert az élet megállíthatatlan.