Ezüst háló, avagy a láthatatlan kapcsolat

Az alkonyatkor megrakott tűz mellett üldögélve egy bokor ágai között szétterülő, mívesen megalkotott pókhálót nézegettem az előző este, miközben szeretteimre és az utam során megismert emberekre, a közöttünk lévő kapcsolatokra gondoltam. Habár ritkán láttam őket, sőt, valakivel csupán alkalmi találkozóm volt itt-ott a világ tájain, mégis magamban éreztem mindannyiukat. Azonban azon ponton, hogy mégis miért kötődöm hozzájuk megmaradtak a kérdőjeleim. Ami számomra nagyon meglepő volt, hogy még azokhoz is kötődöm, akiket csak egyszer láttam egész életemben, ám olyan helyzetben találkoztam velük, ahonnan már egészen más emberként álltam tovább, és valószínűleg ők is.

Az emberi kapcsolatok sokszínűsége, minősége olyan átláthatatlannak tűnt abban a pillanatban, ahogy igyekeztem felfogni őket, hogy a megértés helyét az ámulat vette át. Minél inkább át akartam látni ezek kapcsolódását, jelentőségét, annál inkább elvesztem.

A bennem száguldozó gondolatok között kapott helyet a háló látványa, mely olyan rendkívüli módon volt megalkotva, hogy nehezen tudtam elképzelni bármit is, ami ennél jobban tükrözhetné a teremtés tökélyét. Minden szál szinte mértani pontossággal, tökéletes harmóniával megkomponált volt, méghozzá oly módon, hogy a háló bármely részén is kuksol a pók, az bizonyos, hogy az apró termetű ragadozó még a legkisebb rezdülést is megérezné, amint valami hozzáér a hálójához. Azonban további megfigyelésem azt igazolta, hogy nem elég, ha csak hozzáér a fonalakhoz valami, vagy megmozdítja azt, mert arra nem reagál a pók. Ennél több kell. Jóval több. Ugyanis hiába fújta és lengette a szél, hiába piszkáltam egy letörött faággal, semmi nem történt. A pók nyugodtan, rezzenéstelenül ült a búvóhelyén, mintha mi sem történt volna. Pedig, biztos vagyok benne, hogy érezte a rezdülést – hiszen én magam láttam a háló szálainak mozgását –, mégis, valami hiányzott.

Egy újabb gondolattól vezérelve keresgélni kezdtem magam körül valamit, amivel tovább finomíthatom megfigyelésemet, amikor rátaláltam egy hátán fekvő bogárkára a tűz közelében. Kicsit megpiszkáltam, s rá kellett jönnöm, hogy ez már kimúlt. Fogtam és beledobtam a háló közepébe, aminek következtében a háló egésze megremegett. Az eredmény: semmi. A pók mozdulatlan maradt.

Hosszasan töprengtem a látottakon. A háló szálai egyszer csak homályosodni kezdtek olyan látványt nyújtva, mintha egyre több szállá esnének szét, egyre inkább vastagodnának. Aztán az egész megszűnt létezni ahogyan fokozatosan elnyomott az álom.

Reggelre újabb gondolatokkal gazdagodva ébredtem. Tudtam, hogy álmomban visszatért a háló és a pók közötti kapcsolat kérdése, de magára az álomra egyáltalán nem emlékeztem, csupán egy érzés maradt bennem, illetve életem szereplőinek képe. Ott volt Floriana, a kedvesem; Norden, a fiam; Tilda, a lányom; édesszüleim, Gilda és Hodo, valamint még olyan emberek is, akikkel igencsak régen találkoztam, mégis nagy hatással voltak az életemre – bár ezt az élményt nem tudtam megmagyarázni magamnak, hiába is volt olyan erős az érzés. Aztán újra megláttam a pók hálóját, ahogyan harmatcseppek csillantak meg rajta, és lassan, mintha a cseppek megidézték volna a képeket, derengeni kezdett valami az álomból.

Egy furcsa világban voltam, amelyet apró pontok alkottak. Lebegtem közöttük, miközben igyekeztem megközelíteni egyes pontokat, hogy közelebbről is szemügyre vegyem őket. Üveggömbök voltak, amibe belepillantva meglepetésemre embereket láttam, de nem csak úgy önmagukban, hanem egyszerre több helyen és időben. Mintha minden gömb egy-egy különálló univerzum lett volna, és minden egyes univerzum egyetlen emberé lenne.

Egyre kíváncsibb lettem.

Több gömbhöz is odalebegtem, hogy bekukkantsak rajta. Olyan sok minden volt azokban a gömbökben, hogy minél többet láttam, annál zavarodottabbnak éreztem magam. Teljes életek és kapcsolatok egész halmaza, szövevénye, de olyan kesze-kusza módon, hogy már azt sem tudtam, hogyan is értelmezzem őket. Akármennyire is lenyűgözött a látvány mégis, tiszta zavar volt az egész. Ugyanúgy, ahogyan még ébren is próbáltam megérteni a kapcsolódásokat. Aztán hirtelen – mintha a Teremtő válaszolni akarna a még fel sem tett kérdésemre – távolodni kezdtek tőlem ezek a gömbök, s megpillantottam az addig szinte észrevétlenül futó ezüstszálakat.

Minden gömb össze volt kötve minden gömbbel, mégsem tűnt annyira zavarosnak, mint korábban. Mintha értelmet nyertek volna a gömbök úgy, hogy együtt, összekapcsolódva láttam őket. Ekkor hasított belém a felismerés, mely rögtön magamhoz is térített és azonnal törölte az álom szőtte képeket a szemem elől: ez itt maga az élet volt, az emberi kapcsolatok hálózata. Az élet az, ami összeköt minket embereket.

Lenyűgöző élmény egy ilyen kapcsolati rendszert látni még akkor is, ha csak álom szinten jelenik meg. Volt egy olyan érzés bennem, hogy talán éber állapotban fel sem foghatnánk ezeket a jelenségeket. Olyan, számunkra értelmetlennek tűnő kapcsolódások is látszanak, melyeket csakis a Teremtő érthet és láthat át. Halandó számára értelmezhetetlen az egész.

Ekkor átgondoltam saját kapcsolataimat is, és akárhogy is néztem, legbelül azt éreztem, hiába nem vagyok napi kapcsolatban szeretteimmel, mégis olyan mélyen bennem vannak, hogy szinte állandóan ott érzem őket magamban. Ennek az ezüst szálnak ott kell lennie közöttünk, hiszen az általam csupán alig ismert, vagy csak egyszer látott emberek is erős nyomot hagytak bennem. Mintha egyenesen egy lenyomat képeződött volna bennem róluk, mely örökre kitörölhetetlen marad. Hatással vagyunk egymásra, és ez a vékonyka fonal, mely összeköt minket, szinte mindent továbbít rólunk a másiknak, csupán a fonalon keresztül futó érzést kellene tudnunk valamiképp lefordítani a saját tudatunk nyelvére.

Ahogyan a pók is veszi azokat a jeleket, jelzéseket, melyek folyamatosan rezgetik a háló szálait, de csak azokra mozdul meg, amelyek valódi, értelmezhető kapcsolatot mutatnak a számára. Ahol életet érzékel.

Úgy éreztem, jó volna finomítani az érzékelésünkön. Figyelni érzéseinkre, figyelni egymásra, a rezgésekre, melyek megmozdítják szálainkat. Ha ezekre a rezgésekre tudatosabban képesek lennék odafigyelni, akkor egy fantasztikus kacsolódásnak lennénk tanúi, mely ténylegesen is csodákat tudna megmutatni számunkra az élet sűrűjében is. Igazi figyelmet kellene adni másoknak.

El is képzeltem, ahogyan egy találkozás alkalmával leülök aktuális beszélgető partneremmel szemben és igyekszem rá figyelni. Mit mond, hogyan mondja, mit közöl a testével, a hangjának árnyalataival. Aztán hamar rájöttem, hogy ez nem biztos, hogy olyan tökéletesen működne, hiszen az ahogyan hozzám beszél nagyban függ attól, hogy én miképpen vagyok jelen a számára. Aztán megint gondoltam egyet és csavartam a helyzeten, hogy a lehető legtökéletesebb kapcsolódást tudjam megélni.

Helyet cserélek vele. Persze nem igaziból, csupán belehelyezkedem a helyébe, s figyelni kezdem magam, ahogyan figyelek rá. Ez roppant nehéz, s gyakorlásra szorul, hogy egyazon időben ennyi felé tudjak figyelni, de úgy vélem megéri a próbálkozást, mert így látom, miként beszélek vele, miként hallgatom. Nem bámulni akarom magam, hanem figyelni. És, ha valami nem tetszik, akkor változtatok egy kicsit magamon. A beszédemen, a hanglejtésemen, a szavaimon, és persze a nem verbális eszközeimen.

A helyébe képzelem magam és megpróbálom átélni, milyen is lehet neki velem beszélgetni. Szeretném azt megélni, hogy meg tudunk nyílni egymásnak, hogy képesek vagyunk ténylegesen kapcsolódni egymáshoz. Ahogyan az ezüst szál is összeköt minket. Nem akarom meggyőzni semmiről, nem akarok elhitetni vele semmit sem a világról, sem önmagamról. Egyszerűen azt szeretném megélni, hogy milyen a másik igazi önvalójában, mert – véleményem szerint – csakis így kapcsolódhatunk egymás valódi lényéhez. Ez az, ami megrezegteti úgy a szálat, hogy az érdemben is a szívünkig hatol.

Ha egy póknak ilyen kifinomult érzéke van, akkor nekünk embereknek is meg kell, hogy legyen ez a képességünk, ha már magunkat merjük a teremtés csúcsának nevezni. És amíg ezt el nem érjük, addig is a törekvés az, ami nélkül el sem szabadna kezdenünk kapcsolódni.

De vajon miért oly nehéz megmaradni az emberi kapcsolatokban, ha már egyszer sikerült kapcsolódni? – merült fel bennem a kérdés, kiváltképp azért, mert jómagam is erősen kerültem a családommal való kapcsolatot, hiszen folyton úton vagyok.
Ez a felismerés roppant mód rosszul érintett.
Nyilvánvalóan bennem van a hiba, s nem bennük, mégis érezhetik magukat úgy, hogy miattuk vagyok úton, ami egyáltalán nem állt szándékomban. Abban a pillanatban úgy éreztem magam, mint egy menekülő vad, akit sarokba akarnak szorítani, s félelmében rúg, kapálózik, harap, hogy megszabaduljon a fenyegetettségtől.

Azt hiszem, újra kell értelmeznem saját életem, és a figyelmem, amiről úgy gondoltam, megadom másoknak. Talán mégsem vagyok képes úgy jelen lenni egy-egy kapcsolatban, ahogyan az mindkét félnek jó lenne, mert olyan tudattalan erők mozgatnak, amiket észre sem veszek magamon.

Na, ezüst szál ide vagy oda, ezzel kezdj valamit, Jupó! Az a pók, mégiscsak többet tud a világról, mint tenmagad.