Elengedni a legnagyobb félelmet

Furcsa álomból ébredtem pirkadat előtt. Felkönyököltem, kábán körbenéztem. Miután sikerült felmérnem, hogy ott vagyok, ahol álomba szenderültem, visszafeküdtem. Behunytam a szemem, és próbáltam visszaidézni a percekkel korábbi helyet, ahol éppen az élet egy újabb oldalát ismerhettem meg.

Kissé zavaros volt a fejem, lüktetett. Szinte éreztem, ahogyan az álomban megélt képek összevissza cikáznak bennem, s követelik maguknak a helyet. Kinyitottam a szemem és a felettem elterülő ágak himbálózását néztem, de képtelen voltam rájuk figyelni. Mélyeket és lassan lélegeztem, miközben figyelmem fokozatosan követni kezdte a tekintetemet. Szívem erősen, de mégis lassan vert. Egyfajta, egyelőre még tisztázatlan nyugalom volt bennem, majd egyre inkább bekúsztak újra az álom képei a tudatomba. Mintha meg kellene ismételnem az álmot, hogy ténylegesen, ne csak tudat alatt és testi szinten, de éberen is megéljem azt, ami az éjszaka csendjében történt velem.

Álmomban egy számomra idegen erdőben voltam, ahol egyáltalán nem éreztem jól magam. Mondhatni feszengtem, ami fokozatosan erősödött bennem. Féltem. Minden irányból veszélyt érzékeltem, hangokat hallottam. Olykor-olykor még valamiféle áporodott, savanyú szag is megcsapta az orromat. Azonban bármerre néztem, nem láttam semmit. Nem is értettem az egészet, de nagy félelmemben elindultam egy irányba, ahol mintha még sötétebb lett volna. Egy tisztáshoz értem melynek közepén egy fa állt. Még a nagy sötétben is igazán jól látszott, de ezen furcsaság mit sem számított abban a helyzetben. Félelmem nőttön nőtt, mégsem tudtam, pontosan mitől is félek. Úgy éreztem, a világ egészen megszűnt létezni, s magamra maradtam, aki meg egy olyan helyen keres menedéket, ahol csupán sötét dolgok veszik körül. Mintha maga az élet szűnt volna meg.

Odaléptem a fához, minek közelében némi megnyugvást reméltem, s bár lábaim nehezen vittek oda, de legbelül valami azt súgta, ott kell lennem, mert ez az hely, ahol még lehet élet. Ezüstösen derengett a fa, s jól láthatóan már erőteljesen kopaszodott, de még így sem tudtam megbecsülni a magasságát, mert hol alacsonyabbnak, hol meg irtózatosan magasnak tűnt. Bennem is hasonlóan alakultak az érzések, de valahogy a fa közelében egyre jobban féltem. Tudtam, hogy most itt lesz vége az életemnek. Egyszerűen meghalok, és soha többé nem fog tudni rólam senki. Nyomtalanul merülök az örök feledésbe.

A gyomrom forgott, a mellkasomban égő fájdalmat éreztem, a lábaim remegtek és pánik kezdett eluralkodni rajtam. Ekkor megpillantottam egy alakot tőlem nem messze, aki csendben és rezzenéstelenül guggolt, s közben engem figyelt. Arcát ugyan nem láttam, de az a benyomásom volt, hogy szeret engem. Ez a benyomás a pánik mellett is erősödött, mire éreztem, hogy szerveim a testemben mozogni kezdenek. Az alak tovább figyelt, és egyfajta erő, szeretet, megértés áradt belőle felém. Figyelmem egyszerre megosztott lett, mert miközben éreztem az alakot és mindent, amit belőle felém áramlott, érzékeltem azt is, hogy szerveim nem csak hogy mozognak, de mintha megszűnnének, vagy más formát öltenének. Fokozatosan elbomlottak és energiává alakultak. Ezzel egy időben valami folytán nem csak testi szinten, de lelkileg én magam is átalakultam belülről. Már épp ott tartottam, hogy kezdem teljesen elveszíteni ép elmémet, amikor hirtelen – ahogyan a szerveim eltűntek, átlényegültek bennem –, eltűnt belőlem a félelem is. Az ismeretlen alak pedig valahogy ismerőssé vált. Egyszerre volt egy tőlem független entitás és jómagam, s bár még úgy érzékeltem, hogy két külön lény vagyunk (mert ekkora már nem éreztem magamban semmi emberit, testem lassan külsőleg is átalakult) mégis egynek tűntünk.

Nem volt félelem, nem volt pánik, nem volt fájdalom. Érzelmeim nem kavarogtak, hanem egységesedtek, és mind egyetlen teljes érzést pulzálva erősödtek bennem: szeretve vagyok. Ez a szeretet azonban merőben más volt, mit amit még emberi formában el tudtam képzelni. Szavakkal talán nem is jellemezhető, mert ilyet ember nem érezhet. Tudtam, hogy átalakulásom éppen azért történt meg, hogy ezt az állapotot megéljem és megértsem. Ezt viszont csak úgy tudtam elérni, ha meghalok.

Fokozatosan tűntek el az álom képei, s ismét láttam a körülöttem lévő dolgokat, majd testemet is újra érezni kezdtem. A reggeli nyirkos levegő ellenére is meleg áramlatokat éreztem, és nyugalom áradt mindenhonnan, de már másként. Valami elmúlt belőlem. Valami, ami azóta ott lapult bennem, mióta az eszemet tudom. Sokszor észrevétlenül a bensőm legmélyebb bugyraiban bújt meg, de mindig éreztem, hogy ott van. Máskor meg vad tombolással mutatta meg erejét, s minden mást félrelökve kötötte meg lelkemet, s vetett oda a láthatatlanul közeledő halál fenevadjai elé. Nyüszítve vártam a sorsom bevégeztét, s félelmemben szinte mindig elfeledtem, hogy élek.

Az álomban a szerető lény megláttatta velem, hogy meghalni nem elmúlást, nem rothadás jelent, hanem átalakulást. Olyan állapotba kerülni, ahol a test korlátait hátrahagyva szabadon szárnyalhatok. Más minőségben láthatom kapcsolataimat, kapcsolódásomat a Teremtőhöz. És nem leszek elfeledve sem, mert lényem már beleégett a teremtésbe, s lenyomatom örökre megmarad.

Tudtam, hogy végre sikerült elengednem az egész életemet átható halálfélelmet, mely a legboldogabb óráimat is képes volt beárnyékolni az elmúlás hamis fátylával. Szabad lettem és végre készen álltam élni, mert ekkor értettem meg: talán még élni sem mertem, féltem tőle.