A kommunikáció hiánya: a magány

Hűvös reggelre ébredtem, s még az ég is alig derengett, de már a madarak hangos csivitelésbe kezdtek, s zengték az új nap dicséretet, amikor remélhetőleg már emberközelbe kerülök. Az utóbbi napokban valahogy elkerültem a településeket, és habár a körülöttem lévő természet folyamatos megfigyelni valót biztosított a számomra, mégis hiányzott az emberi hang, a szó. Ugyan a folytonos csevegés nem a kenyerem, de szeretem nézni az embereket, ahogy élik a napjaikat, miközben kapcsolatokat keresnek. Hol másokkal, hol önmagukkal, hol meg a Teremtővel. Jómagam rengeteget tanultam már a mások jelenlétének, viselkedésének a megfigyeléséből, melyek során sokszor magamra ismertem egy-egy jelenetben, igaz, nem minden esetben volt kellemes a felfedezés. Szembesülni önmagunk hibáival, mondjuk úgy, nem a legkellemesebb érzés. Mások hibáit meg oly könnyedén a szemükre vetjük, anélkül hogy értelmeznénk és megkeresnénk magunkban, pontosan miért is bánt vagy rettent el az a bizonyosfajta viselkedés, modor, amit épp felróttunk beszélgetőpartnerünknek.

Beszélgetés, társalgás helyett a legtöbbször jobban esik a természet lágy ölén pihenni, kimozdulni az erdőbe, s csak hallgatni naphosszat a fakopáncs kopogását, a mókus kattogását, az erdei apróvad csörtetését, a madarak énekét, vagy egyszerűen csupán a szél fútta lombok zúgását, s ahogyan recsegnek, nyikorognak a hajladozó fák. Ilyenkor arra eszmélek, hogy mennyire szépen beszélgetnek az erdei életközösség tagjai egymással, s nem csak ők, de az egész teremtett világ. Nagy szavak, tudom. De mégis, ha valakinek van rá szeme vagy füle, akkor igenis megértheti ezeket a hangokat, mert minden hang közöl valamit, még akkor is, ha az látszatra semmiről sem szól, legalábbis az avatatlan fülnek.

A kapcsolatok alapja nem más mint a valódi figyelem, amikor valóban érdekel, mi történik a másikkal, de ez olyan ritkán történik meg, ugyanis az ember leggyakrabban csupán önmagára képes figyelni. Ezt már számtalanszor megtapasztaltam, de főként csak akkor, amikor városokban jártam, mert mintha vidéken még érdekelnék egymást a másik ember sorsa, hogyléte. Ez lehet, hogy a természet közelségéből fakad, mert ahhoz, hogy az emberek megértsék, mi történik a világban, vagy éppenséggel csak körülöttük, muszáj, hogy kifelé is figyeljenek, és észrevegyék azt, ami valójában a környezetükben zajlik. Csakis ily módon lehetséges úgy élni, hogy az élet ne csupán a természet és egymás kizsákmányolásáról szóljon, hanem együttműködés eredménye legyen, amelyben minden élő szervezet tökéletesen tudatában van a maga helyének és szerepének, miközben kapcsolatban áll másokkal.

A közösség a folyamatos kommunikáció során érheti el azt az állapotot, amikor a létezés nem csupán egy vegetált, egy helyben toporgó, önmaga körül forgó állapotot jelent, hanem egymás segítésével, megismerésével és az észlelt dolgok visszajelzésével egy olyan helyzetbe hozza magát, ahonnan kéz a kézben tud fejlődni a lét magasabb rezgésben lévő szintjeire. Ehhez azonban elengedhetetlen a párbeszéd, a hangok, jelek, történések megértése és azok tudatosítása. Mert kommunikáció az egész világ. Enélkül minden halott lenne, elmagányosodna, elsorvadna.

A városban sokszor találkoztam olyan helyzetekkel, amikor is két ember elbeszélt egymás mellett. A legutóbbi eset például nagyon megmaradt bennem. Két idős néni futott össze az utcán, az egyik valószínűleg a piacról ballagott haza, míg a másik épp oda tartott. Egymás mellé érve ismerték fel egymást. Úgy tűnt, már régen találkoztak.

– A piacon voltam, elfogyott a sajt – mondta az egyik örvendezve a szerzeményének.– Hiányzik az uram. Mindig neki jártam sajtért – válaszolt a másik fájdalmas sóhajjal a hangjában –, de már lassan egy éve meghalt.A két néni nem nézett egymásra, csupán a fejüket fordították a másik felé, tekintetük a földre szegeződött, miközben nagyokat sóhajtoztak.– A hátam is hasogat tegnap óta, a reumám meg kiújult. Én mondom, van valami a levegőben.– Nagyon nehéz nélküle, még sokszor ott látom üldögélni a verandán...– A tyúkjaim ugyan tojnak, de a Mariska, a tehenem, no, az kimúlt a tavasszal, így a sajtért piacra kell járnom. A kecske meg nem ad elég tejet.– ...és mintha még a pipa füstjét is érezném – fejezte be a mondatát, s közben elindult a dolga felé. Lépésről lépésre egyre távolabb kerültek egymástól. Utólag, ahogyan tovább füleltem, még hallottam az egyik nénit, aki még mindig mondta a magáét, bár már senki nem volt a közelében.

Először viccesnek találtam a helyzetet, de a fejemben kattogni kezdett valami, s a kezdeti mosoly azonnal eltűnt az arcomról, amikor felismertem, mi is történt tulajdonképpen. Egyik nénike sem figyelt arra, mit mondott a másik, csupán saját magára. Valójában összefutottak, de nem találkoztak egymással. A fájdalmuk, a mindennapok terhei nem voltak megosztva senkivel, s ez a magány érződött a hangjukban és abban, ahogyan megnyilvánultak egymás felé. A saját problémájuk volt a legnagyobb teher a számukra, de talán csak azért, mert igazán senki nem hallgatta meg őket, így folyamatosan ugyanazt ismételgették. Egészen beleszorultak a saját gondolataik által felállított körökbe, s onnan bizony egyedül szinte lehetetlen kilépni.

Ez a magány nagyon jellemző az emberek többségére, mert hiába is járnak társaságba, ott nincs, aki figyelni tudna rájuk. Ugyan úgy tűnik, hogy mindenki beszél, de ez korántsem párbeszéd. Mivel nincs, aki meghallgatná őket, aki tényleg odafordulna a másikhoz és azt mondaná: – Figyelek rád. Itt vagyok. Mondd el mi zajlik benned! Érdekelsz – ezért ugyanaz a lemez jár körbe-körbe.

A két néni beszélgetése jóllehet nem is csak annak szólt, hogy ők meghallják egymást, hanem nekem, a kívülállónak is, aki talán tehet valamit azért, hogy az ilyen helyzetekre odafigyelve ne történjen meg a környezetében ilyesfajta elidegenedés.

Azonban nem csak az ilyen monológ lehet jel arra, hogy valaki egy kis figyelmet szeretne, egy kis törődést, hanem a nagy csend is. Amikor valaki bezárkózik magába, fejére húzza kuckójának falait és ott ragad. Ez is kommunikáció, közlés arra vonatkozólag, hogy magányos. Talán nincs is egyedül, lehet, hogy emberek veszik körbe, de egyszerűen elveszik a tömegben.

Sokat jártam már a vidéket és a városokat, és azt mondhatom, hogy láttam egyet s mást. Olyan dolgokat is, ami akkor is ott volt, amikor nem figyeltem, mégis elmentem mellette, mert nem érdekelt, nem törődtem vele, vagy egyszerűen tudatosan ki akartam rekeszteni magamból a hangot, a szót. Csak az számított, hogy rám milyen hatással van a környezetem. Hogy valami nekem hogyan esik, hogyan ér el, miként viszem tovább. Azt már észre sem vettem, hogy én milyen hatással lehetek a környezetemre ezekkel az érzésekkel, gondolatokkal. A kölcsönhatás volt az, amit nem ismertem fel, ahogyan a párbeszédekben, a kommunikációban is ez a lényeg, hiszen rezgésről van szó. Egy jelenségről, mely mindig ott van, nem vonhatjuk ki magunkat alóla. Ha pedig mégis megpróbáljuk, akkor jön el a magány ideje.

A kommunikáció, a kölcsönös figyelem a kapocs a teremtésben. Mindenhol jelen van ilyen vagy olyan formában. Legyen az egy megérzés, amikor egy magasabb én próbál meg szólni az érzések eszközeivel, vagy egy ihlet, amikor az ember rákapcsolódik egy egyetemes csatornára, ahol mindenki jelen van, s ahonnan másoknak is megmutathatunk olyan dolgokat, amiket ők még nem tudnak lehívni onnan. De ezek a furcsa, megmagyarázhatatlan jelenségek a természetben is ugyanúgy megvannak, mint ahogyan például egy erős, hirtelen szél is elmondja nekünk: – Én a kifutó szél vagyok, s azért jöttem, hogy szóljak, jön az eső, a zivatar. Vagy ahogyan az állatok is jelzik, ha épp valami, a megszokottól eltérő van történőben, akár egy aszály, földrengés, vagy épp velünk történik valami, akár egy betegség, amit mi nem észlelünk még magunkban. Ugyan azt, hogy egy állat miként is fogja azokat a jeleket, nem tudnám megmondani, de bizonyos vagyok afelől, hogy mindezek az érzékelő képességek nekünk, embereknek is megadattak, csupán nem tudjuk, miként is kell velük élni. Mindazonáltal a figyelem minden kommunikációban ott kell, hogy legyen, mert enélkül csupán elvesztegetett pillanatok fognak gyűlni az életünkben.

Itt, ezen a reggelen is olyan szépen szólnak, énekelnek a madarak, s bármit is mondanak, én igyekszem figyelni őket, s azt, hogy mi is történik bennem ezeknek a csodás dallamoknak a hatására. Szívem, lelkem megtöltődik erővel, s csak annyit érzek, feltöltődöm, s már nem tud megmaradni bennem az üzenet, mert egy bizsergető érzet suhan végig az egész testemen, készül kifelé törni belőlem, s szétáramlani a nagyvilágba. Kaptam, s most adok. Akár figyelmet, akár mást. Remélem, holnap úgy ébredek, hogy én adok először!