Az áramlat Te magad vagy

Egész álló nap hosszasan meneteltem, s a tűző napfény nagyon elfárasztott, sok erőt vett ki belőlem. Szinte bennem égett a Nap, mintha magam lennék a fény és a hő forrása, s az ég csupán egy tükör lenne, mely visszaadja a világnak azt, ami bennem zajlik le. Ebben a forróságban azzal próbáltam elterelni figyelmemet a hőségről, hogy történetekre gondoltam. Mindenfélére. Igyekeztem megragadni a történetek áramlatát, melyek oly sok lehetőséget hordoznak magukban, hogy ha egyszer sikerült megragadni őket, ráhangolódni a hullámra, akkor nem is tudjuk olyan könnyen elengedni azt az élmény, ami odaát történik velünk, a történetek teremtette világban. Még akkor sem, ha racionalitástól mentesen csodákat és az elme számára elképzelhetetlenek dolgokat tapasztalunk, mely ellentmond minden tudománynak.

Megannyi mese eszembe jutott, de valami módon egyikbe sem tudtam belehelyezkedni. Nem sikerült megérezni az áramlatot. Pedig színes egy kavalkád van már a fejemben, ám valószínűleg el sem lenne mesélhető mind. Ugyanazt a történetet is ezer oldalról be lehetne mutatni, s ahányan vagyunk legalább annyiféleként éljük meg a történetet, s annyiféleképp lehetne tovább mesélni is. Mindenki magára formálja a hallottakat. Lehet, hogy éppen ezért olyan sokszínű a világ is, és ezért olyan végtelennek tűnő az áramlás, mely mintha sosem szűnne meg, csak a vele való kapcsolatunk akadozik időnként.

Ezeken morfondíroztam konkrét történetek helyett, mivel egynél sem tudtam lehorgonyozni. Habár ez is volt olyan izgalmas mint akármelyik színesen kavargó história. Már nagyapám mellett is tudtam, mikor még alig látszottam ki a földből, hogy a mesék óriási világot jelenítenek meg, melyekbe a legkönnyebb eljutni, ha hagyjuk magunkat, hogy a történet áramlata elsodorjon, magával ragadjon, ha kikapcsoljuk elménk racionális részét. Ilyenkor tér és idő megszűnik, és egy olyan világ tárul elénk, amit egyedül fantáziánk meg sem tudna jeleníteni. Egy olyan összetett világot, mint a mesék világa, egymagunk nem lennénk képesek megteremteni. Ennek létrehozásában a világon mindenkinek része van, s az áramlat éppen oda, az emberek által közösen megalkotott univerzumba vezet minket. Sokfélék vagyunk, sokféle képekkel, történetekkel, hangokkal, s ezek sokszínűsége legalább olyan izgalmas, mint a Teremtő által létrehozott világ.

A mesék lehetőségeket rejtenek magukban. Egyfajta kulcsok egy másik világhoz, mely nem rajtunk kívül áll, hanem egészen bennünk van elrejtve. Mi magunk vagyunk ezek a mesék és éppen ezért tudunk általuk egy olyan világba belépni, ami minden esetben ismerős, természetes környezet a számunkra, még a legfélelmetesebb része is. Mindvégig ott lapult bennünk, csupán egyetlen dolgot felejtettünk el, mégpedig az oda vezető utat. Ahogy ezen a meleg napon is végig ezt kerestem. A nagy forróság mellett nehezemre esett megtalálni a kaput a mesémhez. Talán azért, mert túlságosan is hagytam, hogy a környezetből rám ható erők befolyásoljanak. Hiába igyekeztem kizárni mindent magamból, képtelenségnek tűnt eljutnom egy másik világba. Mintha a forróság bekebelezett volna, s nem engedne a szorításából. Aztán lecsendesedtem.

Figyelmem a testemre irányult. Tudtam, hogy hiába is próbálom elkapni az éterben lebegő láthatatlan szálat, ami állandóan ott van jelen, szorosan mellettem, miközben bennem is, mert nem érhetem el addig, amíg nem figyelek arra, ami összeköti a két világot, ez pedig a test és a tudat közössége. A tüdőmbe nyomuló forró levegőre koncentráltam, mely szinte égette a légcsövemet, majd lassan ez a figyelem átment az izmaimra, ahol ólmos fáradtságot éreztem, s szinte láttam, ahogyan küszködve húzódnak össze és ernyednek el a rostok. Egy jó ideig eltartott, mire valóban képes lettem figyelni rájuk, de ahogy gondolataim lecsendesedtek, egy különös érzés kerített hatalmába. Az égő testem egyszeriben reszketni kezdett, a forróság hideggé alakult, s olyan érzés kerített hatalmába, mintha egy jeges fennsíkon gyalogolnék, taposnám a havat, miközben erős hófúvás teríti szemembe az éles, szúró fájdalmat okozó hópelyheket. Hideg szél tépte az arcomat, s bármerre is néztem, csupán fehérséget és a benne fel-felsejlő ismeretlen foltokat láttam összehúzott szemhéjamon keresztül. Egészen elvesztem ebben az érzetben, ami történetesen éppen az ellenkezője volt annak, amit addig tapasztaltam. Bár ennek közben nem voltam tudatában, csupán akkor, amikor ki akartam nyitni a számat, de az összetapadt a szárazságtól. Fájdalom hasított belém, s épp ez a fájdalom tépett ki a jeges birodalomból, ahol még az imént meneteltem. Egy pillanatra el is vesztettem a jelenlétem, megzavarodtam, s a testemben is éreztem a zavart, hogy most a hidegre vagy a melegre válaszoljon. Ám a meleg érzete győzött.

Ismét érezni kezdtem a kókadtságot, a tikkadt tájat magam körül. Megálltam és leültem egy kőre egy lombos fa tövében, s ahogy lehuppantam máris víz illata csapta meg az orromat, majd a következő pillanatban már egy patak partján találtam magam, s néztem, ahogy a hűs áramlatok futnak a part mentén. Levetettem lábbelim, s csupasz lábamat belelógattam egy laposan elterülő kőről, mire azon nyomban végigfutott rajtam a hideg borzongás, mely fokozatosan futott fel a lábszáramon keresztül, a combokon át, a felső testembe. Fejemben, amint egész testemben is, pezsgést éreztem. Mintha hirtelen ismét egy másik világba kerültem volna, bár nem abba a fagyosba, amit korábban véltem érzékelni. A testem, a lelkem és az elmém egyszerre nyugodott meg, s élvezte a hűs, de nem hideg pillanatokat. Aztán történt valami. Kibillentem ebből az állapotból, mert felmerült bennem a kérdés, hogy: ez mégis hogyan lehetséges?

talán egy röpke pillanatba sem került és máris ugyanott találtam magam, ahol az imént leültem a kőre. A forróság kellős közepén. Érdekes felfedezés volt viszont, hogy már kevésbé éreztem forrónak a levegőt, sőt, a lábamat nyaldosó napsugár kellemesen melegített, és jól esett ez a melegség a hűs élmény után. A legfurcsább azonban az volt, hogy a nap korongjának állása már a napszállatot jelezte, s bizony ez azt jelentette, hogy talán órákig is ott ülhettem azon a lapos kövön.

Egyszerre lenyűgözött és megrendített a tapasztalt világok ellentéte, vagyis az, mennyire más érzeteket kelt a test számára. Kicsit zavartan ültem ott tovább a kövön, mert ugyan a lelkem azonnal elfogadta a vélt valóság létét, de agyam nem tudta feldolgozni az élményeket. Nem volt benne logika, nem volt mögötte magyarázat, és ez az, ami valóban nehéz a megértés folyamatában. Arra kellett rájönnöm, hogy a lélek és az elme együtt kell, hogy dolgozzon ahhoz, hogy minden olyan információt teljesen képes legyen feldolgozni, ami az érzékszerveinket éri. Nap mint nap találkozunk megmagyarázhatatlan jelenségekkel, sokszor csak tisztán testi szinten is, amelynek jelentőségét, forrását nehéz behatárolni, mégis megéljük, hiszen hat ránk. Jó esetben elgondolkodunk rajta, keressük a megértést, rosszabb esetben meg legyintünk egyet, s tovább lépünk, mintha mi se történt volna. Pedig, ha a megfigyelés és megértés irányába vinnénk a dolgokat, akkor talán olyan tapasztalatokat szerezhetnénk a világról és arról, miként is működik az ember, hogy egy egészen új szintről nézhetnénk a teremtés csodáit. Mint egy gyermek, aki ítélkezéstől mentesen képes még korai éveiben rácsodálkozni a teremtett világra. Olykor odáig merészkedem gondolatban, hogy akár még evolúciós lépésként is aposztrofálhatnánk, ha egy ilyen jelenséget meg tudnánk érteni és tudatosítva élni vele a továbbiakban.

De honnan jönnek ezek a képek? Hogyan érezhetjük olyan erőteljesen, hogy még a test is az alkotott képre ad választ? A kérdések nyitottak és sokáig talán nem is leszünk képesek teljességgel megválaszolni őket, de az esetleges válaszokon azért érdemes elgondolkodni, hiszen mindenképp támpontokat adhatnak ahhoz, hogy egy-egy ilyen érzékelést miként is értékeljünk a továbbiakban.
Féljünk tőlük?
Tartsuk csodáknak?
Netán illúziók ezek?
Esetleg az agy hibás működése?
Áttekintés egy párhuzamos világba?

Minél többet gondolkodom, annál több a felmerülő kérdés is. Azonban van valami, ami nem hagy nyugodni. Ezek a jelenségek eddig minden esetben valami olyan dolgot tártak fel előttem, amit akkor volt muszáj megértenem, amikor komoly dilemmák keresztezték életem útját. Olyan érzésekkel töltöttek fel, mintha egy másik világból kapnék információkat arra vonatkozólag, merre is lépjek tovább. Tudom, sokan bolondnak néznek a meséim hallatán is, hiszen azokban folytonosan azokról a helyekről mesélek, amelyekben a mai világban megértett fizikai jelenségek elvesztik érvényüket. Ezért jogosan hívhatnák a szó lekicsinylő értelmében meséknek ezeket a történeteket. Ám a mesék sokkal közelebb állnak a valósághoz, mint azt a felnőttek gondolnák. Hiába is húzzuk rá a gyermekkorra a mesék világát, az a felnőttkorban is ugyanolyan élő dolog, hiszen alapvetően nekik lettek megalkotva, csak felnőttként ezek jelentésével egyszerűen nem foglalkozunk. Helytelenül.

A mesék azokat az életre vonatkozó megoldásokat tartalmazzák, melyek az általunk valóságnak nevezett világból kilépve tárulkoznak fel előttünk. Mondhatnánk, hogy ezek a megoldások rejtve vannak előttünk, pedig valójában ezek folyamatosan jelen vannak, de valamiért úgy gondolhatjuk, hogy csak ritka alkalmakkor nyílik meg számunkra a lehetőség, hogy bepillanthassunk közéjük. Ezzel én is nagyon sokáig így voltam. Nehéz volt belekerülni az áramlásba, mely a világok között folyó utazás lehetőségét adja meg. Mindig úgy gondoltam, hogy eljutni abba az állapotba, felülni az áramlatra valami egészen különleges csillagállást, egy komoly mentális felkészülést, spirituális nyitottságot vagy kiegyensúlyozottságot, fókuszált állapotot jelent. Sokáig épp ezen akadályok miatt magam sem tudtam kapcsolódni az áramlathoz. Vártam a megfelelő körülményeket. Igyekeztem megteremteni őket, de mégsem történt semmi, ami az áramlathoz kapcsolt volna. A hiba abban rejlett, hogy vártam valamire. Valamire, ami tőlem független, ami egy külső körülmény. Kívülre helyeztem a megoldást, pedig az mindig bennünk van. Aztán egy nap a várakozás helyett csak cselekedtem. Nem voltam nyugodtabb, nem voltam spirituálisan emelkedettebb, sem fókuszáltabb. Egyszerűen csinálni kezdtem azt, amit az áramlattól vártam, hogy majd fog csinálni velem. Leegyszerűsítve, a tettek mezejére léptem. És a csoda megtörtént. Ott voltam az áramlatban ismét. És egy következő alkalommal is, és azután is. A csoda nem magától történt meg, nem tőlem függetlenül, hanem velem együtt. Részese voltam.
Az idő megváltozott, az érzékelésem kitágult, és a szívem együtt dolgozott a testemmel, az elmémmel. Teljes összhang keletkezett részeim között. Ez volt az áramlás élménye.

Vándorlásaim során rengeteg helyre eljutottam már, de mondhatom azt, hogy egyik sem tűnt annyira valóságosnak, mint azok a helyek, amik bennem váltak valósággá. Amik az áramlat részét képezték, amikor is minden, de minden megváltozik, még akkor is, ha a külvilágból kapott ingerek éppen az ellenkezőjét állítják is. Innen persze jöhet a kérdés – melyet én is számtalanszor feltettem már magamnak is –, hogy vajon akkor melyik sík a valóság. A fizikai testtel érzékelt, vagy pedig a bennem, sejtjeim szintjén megélt helyzet?

Valószínűleg mindkettő egyszerre. Mégis van különbség a kettő között. Egy nagyon lényeges különbség. Az egyik ugyanis kívülről hat befelé, míg a másik éppen fordítva, belülről alakít át, s viszi át hatását a külvilágra. Varázslatosnak tűnik, pedig nincs benne semmiféle varázslat, hacsak az nem, hogy elkapom az áramlatot, melyben hagyom magam sodorni. És, hogy ezt az áramlatot elérjem nem kell mást csinálnom csupán annyit, hogy figyelmemet magamra irányítom, és cselekszem úgy, ahogyan a szívem diktálja. A szív a parancsnok, még akkor is, ha ezt a szerepet sokszor az agynak adjuk. Éppen ezért nem tudunk belépni az áramlatba. Az agy ugyanis csak egyetlen feladatának tud megfelelni önállóan: ez pedig a túlélés. Hogy ennél többről is szóljon az élet, ahhoz vissza kell adnunk a parancsnokságot a szívnek. A szív ugyanis nagyon jól tudja, hogy az áramlat nem egy külső dolog, hanem mi magunk vagyunk az. Hagyjuk neki megmutatni nekünk a valódi utat.

Sokszor azt érzem, mint most is, hogy annyi mindent el lehetne mondani az embereknek a világról, de úgy vélem, azok sok esetben csak szavak lennének. Ugyan lényeges szavak, de amíg nem belőlünk ered a felismerés, addig csak információ, ami segíthet tájékozódni, de nem visz el minket a célunkhoz. Mi magunk kell, hogy legyünk a cél is egyben.