A természet, mint nagymester

Ma egész nap az járt a fejemben – ahogyan néztem a zöldellő tájat, az égen sikló ragadozómadarat, ahogy hallgattam a rekettyésben megbúvó apró rágcsálók neszezését, a patak csobogását –, vajon a természetnek van-e olyan arca, ami nem önmaga. Vagyis, rajtakapható-e a természet akkor, amikor nem természet? Visel-e álarcot?

Az ember nyilván tetten érhető ilyesfajta állapotában, ez nem is kérdés. Ezt még önmagamról is el tudom mondani, nem szükséges sokat keresgélnem magamban a pillanatokat, helyzeteket, amikor álarc mögé rejtőzöm. Ez persze többnyire társaságban történik meg, de nem tartom kizártnak, hogy az ember önmagával szemben is képes maszk mögé bújni, de ennek észrevételéhez szükséges lehet egy jóakaró, egy jó barát, aki képes őszintén, ítélet mentesen visszatükrözni számunkra ez ilyen helyzeteket.

Sok olyan esetet láttam már, amikor egy-egy ember, de akár nagyobb társaság tagjai is úgy beszélgetnek egymással, hogy nem azt mondják, mutatják, ami ténylegesen bennük van, hanem valami egészen mást fejeznek ki társaik felé. Ez egészen egyszerűen és meglepően jól megfigyelhető, ugyanis ilyenkor a testünk olyan kommunikációt folytat, ami úgy tűnik, mintha a kimondott hangot igyekezne megerősíteni. Ám, ha nem a részletekre figyelünk, hanem az egészre, akkor könnyen észrevehetjük, a test valójában arra törekszik, hogy eltakarjon valamit a hangban. Ugyanis a hang nem tud hazudni, míg a mozdulat igen. A rezgésben benne van, hogy az honnan jön, fejből vagy szívből, ám a mozdulat elterelheti a figyelmet a hangról. Azonban, ha csak tisztán a szívünkre, intuíciónkra hallgatunk, akkor is érezhetünk olyat, amit egyáltalán nem látunk. Ezért az érzések és a látottak gyakran összezavarhatják az embert, mert a kettő nincs összhangban egymással. Zavarba ejtő tud lenni egy ilyen helyzet, mert nem tudjuk, mi a baj, csak azt érezzük zsigeri szinten, hogy: valami nem stimmel.

Amikor önmagam számára is idegenként viselkedem egy társaságban, és éppen rajtakapom magam, az oly sok esetben ellentmond annak, amit magamról gondolni vélek, s magam is megdöbbenek alakításomon. A test ugyanis szintén lereagálja ezeket a nem természetes állapotokat. Elváltozások indulnak el benne. Ahhoz azonban, hogy megpillantsuk a torzulás valódi okát, ami – azt kell mondjam, nem más, mint – a bennünk dúló félelem, nagyon mélyre kell mennünk, és rendkívüli módon tudatában kell lennünk annak, hogy valamit még magunk elől is rejtegetni próbálunk.

Ez sosem egyszerű, de minden esetben megéri a „küzdelmet”. Ezek egyáltalán nem közeli célok, sokkal inkább mutatnak a távolba (talán éppen a múltba).

A legtöbbször ez olyan, mint amikor sárkányokkal harcolunk a saját mesénkben. A sárkány megmutatja azt a bennünk rejlő fenevadat, ami mindent megtesz azért, hogy biztosítsa uralmát a világában, azaz bensőnkben. Ezzel a sárkánnyal szembenézni csak úgy lehet, ha eléggé alázatosak vagyunk. Az alázat talán az első lépés a harcunkban, ami ténylegesen talán nem is harc, hanem megértésen alapuló változtatás. A megértésig eljutni, viszont lehet harc. Meg kell értenünk sárkányunk létének okát, s miután felismertük azt, akkor már könnyedebben változtathatunk, kezelhetjük a sárkány hatalmát, territóriumát. A szörnyeteg szájából felénk áramló hang is egy torz üvöltés, ami olyan, mintha félelmet akarna gerjeszteni bennünk, de valójában a már meglévő félelmet erősíti fel, hiszen ez a sárkány a mi félelmünk maga. Pontosan azért nehéz felismerni a félelem gyökerét a sárkányunkban, mert a torz hang éppen azt hallatja velünk, hogy valami nagyon erős fájdalom van bennünk, amitől próbálunk megszabadulni, de mivel nem tudjuk miről is van szó, ezért a tehetetlenségből és a fájdalomból táplálkozó düh egészen eltorzítja a hangot.

A düh alapjaiban tekintve egy segélykiáltás. Valami nem úgy van, ahogyan azt szeretnénk, a változtatásra pedig képtelennek érezzük magunkat, ezért csapkodunk, tombolunk, akár testen belül, akár azon kívül. A tettet felváltja a tehetetlenség, s egészen addig nem is tudunk kilépni ebből az állapotból, amíg meg nem értettük, mi a dühöt kiváltó valódi ok, ám a düh állapotában erre nem sok esély adódik. Ehhez meg kell nyugtatni a sárkányt, s visszaterelni helyére, hogy képesek legyünk megfigyelni eközben azokat az érzéseket, melyek a szív felől közelítenek kimondatlan gondolatok formájában, egy fajta felismeréssel. Ehhez persze szükséges a kellő önismeret és a bátorság, mely az önismeret legnagyobb támogatója.

A sárkánytól nem kell félnünk, hiszen nem egy külső veszély, bennünk rejtőzik, így mi magunk vagyunk érte felelősek is. Nem karddal, hanem megértéssel szükséges felé fordulni, mert ez az egyetlen lehetséges módja a megszelídítésének, mivel nem legyőzni kell, hanem megismerni, mert céllal van ott velünk, minket segít, értünk van, még ha ez nem is egyértelmű olyankor, amikor tüzet okád és ordít. Addig van bennünk félelem, addig vagyunk fél-elem állapotban, amíg nem egyesülünk vele.

Az egész nap alatt elém kerülő természeti képek azt mutatták meg nekem, hogy furcsa módon a természetben nem létezik a félelem, mint ahogyan a nem szó sem. Egy fa nem retteg a széltől, a szikla sem fél a víztől, s nem is tagadják meg őket, vagy építenek maguknak védősáncokat az ellenük való védekezésben, mert tudják, hogy az is az egység és a változás része. A tagadás a félelem fegyvere, a nem egészé. A természet pedig mindig egész, bármit is mutasson meg magából.

Tehát, így a nap végére arra kellett rájöjjek, hogy végül is a természetnek nincsen olyan állapota, amikor nem önmaga, mert folyamatosan egységben él. Egyedül az embernek van olyanja, amikor kizárja magát ebből az egységből és fél-elem lesz. Vagyis a természet mindig természetes, mert mindig önmaga. Ezzel szemben az ember a folytonos tagadással, a dolgok állandó megkérdőjelezésével (és ez alatt nem a megértés szándékát értem) olyan, mintha nem is az egység titkát keresné, hanem csupán a rendszerben lévő hibát. Ezzel könnyen önmaga természete ellen fordulhat, ami azt is jelentheti, hogy az ember viselkedése természet ellenes.

A természet mindig az igenről szól, a létezésről, s annak különböző állapotairól, a folytonos mozgásról, változásról. A lüktetésről, mely megadja az életnek az alaphangot, a dalhoz a ritmust, a változáshoz a dinamikát. S mi ezzel olyan drámai egyszerűséggel tudunk szembe helyezkedni, hogy az csak na.

Ismertem egy embert, Tushart. Egy gyermekkori pajtásom, Bertii édesapja volt. Sokat találkoztunk egy időben, s így évekig figyelemmel kísérhettem, miként él. Azaz, nem él. Ugyanis Tushar mindent tagadott, amit nem látott. Ezt nem igazán értettem a gondolkodásában. Minden alkalommal, amikor valami csodáról beszéltünk neki, rögtön ellenkezett a hallottakkal, mintha egyenesen támadásnak élte volna meg az elmesélteket. Főleg akkor, ha az eseményről semmiféle látható bizonyítékot nem hoztunk magunkkal, csupán a mi kis beszámolónkra hagyatkozhatott. Nem is tudtuk, hogy mit mondjunk neki olyankor, mert egészen letaglózott minket Bertiivel az a hév, ahogyan kifejezte ellenállását, olykor-olykor egészen gúnyosan. Emlékszem siheder koromban, amikor már valamelyest értettem, mit jelent a halál, azt mondotta, hogy ő száz évig fog élni. Olyan erő van benne, hogy nincs, ami megállíthatná az életben. Én hittem neki, miként Bertii is. Tényleg olyannak tűnt a szemünkben. Felnéztem rá. Egyszerűen elpusztíthatatlannak véltem.

Aztán évekig nem találkoztunk. Amikor azonban fiatal felnőttként újra összefutottam Bertiivel, szomorúan mesélte, hogy édesapja megbetegedett. Kérdeztem, mi történt, de csak annyit mondott, hogy hirtelen jött az egész, és igazából senki nem tudja, de a tüdeje egyre kevésbé működött. Aztán hosszasan beszélgetésbe elegyedtünk, s kiderült számomra, hogy Bertii már évekkel korábban feladta a vágyat, hogy bármi olyat elmeséljen az édesapjának, ami barátomat mélyen megérintette, mert tudta, hogy csak kritikát fog kapni érte. Már remélni sem merte, hogy apja valaha megkérdezi tőle: „Hogy vagy fiam? Mi foglalkoztat?” Tushar szinte semmit nem tudott fiáról, mert minden, ami Bertii számára fontos volt, azt képtelen volt megosztani édesapjával. Túlontúl sok kritika érte Bertiit az apja részéről, minden alkalommal csak tagadást, ellentmondást és gúnyt érzett szavaiban. Tushar egyszerűen még a fiát is kizárta az életéből azzal, hogy megtagadta még csak az esélyét is annak, hogy léteznek a szem számára láthatatlannak tűnő dolgok, mely olykor fontosabbak a látottaktól. Bertii tudta, hogy az apja szereti őt, habár ezt sem szóban, sem pedig gesztusaival nem tudta kifejezni fia felé, de ez akkor sem volt kétséges. Bertii úgy érezte, Tushar belülről retteg valamitől. Talán magától az élettől. Ez sosem derült ki, mert hamarosan meghalt. A Bertiivel való beszélgetésünk során azonban egy valami tiszta lett a számomra: Tushar nagyon kritikus volt. Kritikus volt az egész életet illetően. Bár nem nagyon beszélt róla, de egész lényéből azt sugározta, hogy semmi nem jó az életből, ami neki adatott. Semmit nem tudott megteremteni abból, amit álmodott, amiről azt hitte, hogy neki és gyermekeinek rendeltetett. De még talán ezt a gondolatot is tagadta maga előtt. Félt megismerni önmagát.

Bertiivel azóta ritkán találkozom, de minden találkozáskor előjön Tushar életre adott válasza. Legutóbbi beszélgetésünkkor megemlítette utolsó találkozását apjával. Haldoklott. Amikor elbúcsúzott tőle, érezte, apja megbánta ahogyan élt, s most mindent megadott volna azért, hogy tényleg száz évig élhessen, s a megakadt életet termőre változtassa. Szólni már nem tudott, de Bertii látta a szemében, hogy szeretne jó lenni, elfogadó és szeretettel teli. Bertii számára az volt a legrosszabb az egészben, hogy édesapja tényleg erős és óriási tehetségekkel megáldott ember volt, de valahol legbelül félt, s félelmében mintha mindent eldobott volna magától. A teremtő a számára is megadott mindent egy tökéletes élethez, de mivel azt nem látta, így nem is hitt sem a lehetőségben, sem abban, aki ezt biztosította számára már születése pillanatában, a Teremtőben.

A természetben azonban a láthatatlan dolgok is működnek, nem csak a láthatók. Kapcsolódnak az emberhez. Folyamatosan hallatják hangjukat, s finoman mutatják az utat. Ám vannak esetek, amikor egyesek számára nehéz ezt megérezni, meghallani , mert van egy sokkalta erősebb hang, a félelem hangja, ami elnyom mindent természetes hangot, ahogyan a sárkány torz üvöltése. Bertii – a Teremtőnek hála – felismerte, hogy az ő életében ezt nem szabad annyiban hagyni, amikor észrevette magán apja mintáját. Megrémült, de tenni akart ellene. És szerencséjére legyen mondva, még időben tett is.

Az életünk során sokszor kell mellénk valaki, aki időnként a fejünkre koppint, arcunkat az út felé fordítja, ha nem látjuk magunkat és a számunkra kijelölt utat. Valaki, aki akkor is lát minket, amikor mi nem látjuk önmagunkat. Fontos, hogy mindig őszinte tudjon maradni, különösen akkor, ha mi az őszinteségére adott válaszunkkal eltaszíthatnánk. Ezt hívjuk igaz barátságnak. Ám nagyon ritka az ilyen kapcsolat, mivel mindannyian küszködünk a saját sárkányainkkal, kinek hangja mellett nehéz fülelni. Azonban a mi drága Teremtőnk gondoskodott egy nagymesterről, akire minden körülmények között támaszkodhatunk. Egy bölcs tanítóról, aki minden lépésünknél ott van, minden lélegzetünket figyelemmel kíséri, s minden alkalommal megmutatja, hogyan lehet másképp, ha épp elakadtunk egy-egy élethelyzetben. Ez pedig a természet maga, aminek minden pillanatában megláthatjuk a Teremtőt és az Ő gondoskodását.

Ha alázattal fordulunk a természet felé, elfogadjuk az egység hívását, akkor máris megérezhetjük, hogy legsötétebb óráinkban, legnagyobb hitetlenségünkben sem vagyunk magunkra hagyatva. Csak figyelni kell. Hallgatózni.

Ha megértjük a természetet, annak működését, lényegét, s azt ahogyan jelen van mindenki számára, akkor azt is megértjük, hogy nem kell mesterkéltnek lenni, színészkedni, álruhát aggatni magunkra, álarcokat húzni, sem pedig megtagadni saját természetünket legyen az akármilyen. A világ legnagyobb egyszerűségével csak legyünk természetesek. Bár ez még csak egy lépés a sok közül, de megéri megtenni.