Játszani egy életen át

Azt vettem észre, hogy vannak olyan szokásaim, melyek, remélem, még öreg napjaimban is jelen lesznek az életemben. Ilyen pl. a játék. Egyszerűen imádok játszani. Legyen az beszélgetős, szerepbe bújtatott vagy csupán saját gondolataim játéka. Sokszor épp a gondolatok hozzák a legszebb élményeket, ha játékkal fogom fel őket. Ugyanis, léteznek pillanatok, amikor magam sem tudom, hogy honnan érkeznek gondolataim. Honnan fakadnak, hová tartanak? Ilyen pillanatok azok is, amikor csak figyelek és rácsodálkozom a világra, s mindenre, ami abban fogan, abból fakad, s teljesedik ki. Ilyenkor akarva akaratlan is szépen, finoman bekúszik a Teremtő képe, és ha azt kellene elmesélnem, hogy ez hogyan néz ki, akkor egyetlen szóval tudnám leírni: gyermeki. Hiszen olyan szépséget teremt folyamatosan, mely csak a gyermeki létből, egy ítélet mentes szemlélődésből fakadhat. Abból az állapotból, ami szinte sosem kéne, hogy elmúljon az embernél sem, de érzelmeink és az ezeket befolyásoló hiedelmek képesek megváltoztatni ezt az állapotot.

Nem kéne, hogy elmúljon, mert bár az élet állapota folytonosan változó ugyan, de mindig a létben van, és ez a lét minden esetben visszakanyarodik önmaga forrásához, a Teremtőhöz. Ahogyan az újszülött érdeklődve méregeti ujjacskáit, kezét, karját, lábát, ahogyan megtanul járni, miközben folyamatosan és megállíthatatlanul figyel, szemlél, befogad és mindeközben újabb világot épít önmagában, fedez fel, majd ezt kiterjeszti a külvilágba is, s ezzel újabb rétegeket, mélységeket ad a teremtéshez, melyben él. Ebből fakadóan jön a gondolatom, hogy a Teremtő folytonosan csak játszik, mint egy gyermek. Tehát az élet egy nagy játékterep kell legyen, ahol egyszerre játszunk egymással és önmagunkkal, önmagunkban, a Teremtés örömére.

Egész nap ilyen, és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, ahogy rácsodálkoztam az előttem elterülő folyókanyarulatra, mely úgy kúszik át a dombok, hegyek között, hogy egészen belesimul a tájba, s közben elrejti benne titkait, meséit, melyek a mélyben mozognak, s csak azok számára válnak láthatóvá, akik veszik a bátorságot, hogy lemenjenek oda, belemerítkezzenek és megismerjék a folyót. Mozog és mégis mozdulatlan, együtt változnak a mederrel, mely már ki tudja, mióta tartja, öleli magába a rohanó vizet, miközben finoman vezeti a folyamot, s hagyja, hogy mindvégig a víz alakíthassa saját útját is, a medret, vagy az azon túl húzódó másfajta életet. A mozgás látványa egészen lecsendesít, szinte érzékelhetően közelebb visz valamihez, amit most jobb híján egyszerűen csak önmagamnak neveznék. Egy olyasfajta önmagam, ami egyszerre a legmélyebb és legmagasabb pontokat is eléri, összeköti. A gyökereimhez, ahol már nem a saját lényem tajtékos tengerén kell vergődnöm az önmagam létét megkérdőjelező kétség csónakjában, hanem nyílt vízen ringatózom a megnyugvás hajójában. Kétség nélkül, egységben. És a lombkoronámhoz, ahol mindenek felé tornyosuló rálátás és bölcsesség adatik meg, mely egyszerre véd, oltalmaz és vágyakozik még feljebb a teremtés vertikális létráján, s még lejjebb, hogy kapcsolata a földdel erősebb maradjon.

Ilyen a szikla repedéseiből fakadó forrás is, melynek útját szemmel nem láthatom – mégis, ha a szívemből szeretném megpillantani merre járt, honnan jött, akkor egyszerre látom az egész utat, mit megtett. Ahogyan a folyó víz is egyszerre él meg minden pillanatot a sodrásban, s nem tördeli részekre a történést egy elképzelt időegyenesen. Olyan érzés, mintha együtt lüktetnék a teremtéssel.

Ez a sok-sok látnivaló, érzés, megélés, melyet annyira kívánnék megosztani szeretteimmel, vagy akár számomra még idegenekkel, egyre csak játékra ösztönöz. Játékra a felhőkkel, a gondolatokkal és persze a szavakkal is. No, meg az érzéseimmel a világot és magamat illetően.

Eljátszom, hogy király vagyok, akinek népe egy olyan országban él, ahol együtt élnek az emberek, nem csupán egymás mellett. Ahol a szomszéd kertje azért zöldebb, mert fontosabb nekem, mint a sajátom. Egy ország, ahol a nép nem trónra emel mint királyát, hanem megölel, ha meglát. Egy hely, ahol a természet a legnagyobb tanítómester. Az ember folytonosan csak játszik és játszik, miközben gyermekien felnőtté lesz és gyermekké öregszik. Ahol még képes arra emlékezni, hogy amint a folyó minden állapota egyszerre van jelen, úgy az ember maga is egyszerre változó és statikus. És minden állapotot játékkal lehet elérni, de pont ez a játék az, ami a statikus pontokat változóvá teszi. Még ha úgy is tűnik, hogy a meder már ott feküdt a folyó előtt, s neki csak bele kellett folyni, bizony maga a folyó vágta azt a medret, és bár lehet a két folyamat egymásnak ellent mondó, mégis egyszerre létezik a folyó számára.

Aztán eljátszom, hogy ugyanebben az országban koldus vagyok, de mégsem otthontalan. Bárhová betérek otthonra találok, és akárhová is megyek, minden városban azt látom, hogy legszívesebben ott telepednék le, egészen addig, amíg meg nem ismerem a következő település lakóit. Ebben az országban, nem azért vagyok koldus, mert nincstelenné váltam, hanem azért, mert megkaptam a lehetőséget, hogy beutazhassam az emberek jóindulatából fakadóan a világot és megismerhessem őket otthonukban egy tál közös étek felett.

Tudod, sokan ezen képek miatt idealistának gondolnának, pedig messze vagyok attól. Sőt, talán még a játékos álmaim is.

Ismerek egy történetet egy helyről, mely messze északon van. A hely neve: Thule. Ez egy sziget, ahol még mindig a zöld és a kék uralkodik.Nagyon kevesen jutnak el oda, mert a thuleiek védik a szigetüket. Egyáltalán nem barátságtalanok, hanem épp ellenkezőleg. Ha a vendég elfogadja a helyi törvényeket, akkor végtelenül barátságosak. És bár a törvénykezésük egészen különleges, mégis érzik, hogy van még fejlődni valójuk. Felismerik rendszerük gyengeségeit, és nem félnek változtatni ahhoz, hogy a szigetükés annak élővilága mentén a társadalmuk továbbra is életképes maradjon. A vezetést nők végzik. A sziget legnagyobb asszonya a Konega, aki érzékeny intuícióival szolgálja a bölcsek tanácsát. A szigeten élő emberek mind elfogadták a természetet. Tisztelik annak erejét, szépségét és változatosságát, s Földanyaként hivatkoznak rá.Együtt, megértésben élnek vele.Nagyon jól tudják, hol az ember helye ebben a teremtettvilágban. Tudják, mi értékes, és mi nem az. Vallásuk is inkább a Földanyával való kapcsolatról szól sem mint dogmákról. Templomaik – melyek csak tetők oszlopokkal, falak nélkül – a hegyek tetejére épülnek. A falak hiánya arra szolgál, hogy a hegytetőn fújó szelek kifújják az emberből a gondokat, rossz gondolatokat, s helyébe beköltözzön a hegyről nyíló látvány, mely minden alkalommal megmutatja az embernek Földanya gyönyörűségét. Íratlan szabály, hogy az ember nem szólítja meg a templomban lévő embertársát, hiszen mindenki Földanyával szeretne beszélgetni ezen a helyen. A történet szerint ugyan jólét van, de nem dúskálnak. Vannak ott is törvényt nem tisztelő emberek, de a rájuk kirótt büntetés eléri hatását. Büntető törvényeik nem elzáráson alapulnak, hanem arcra nyomott bélyegeken, melynek színe határozza meg a bűnösség mértékét, és annak lekopása is más-más időt vesz igénybe. A megbélyegzett embert a társadalom elutasítja, kirekeszti, így egy ilyen személy csak bányákban tud dolgozni, ahol nem érintkezik a társadalom javával. Büntetése leteltével, ahogy bélyege lekopott, visszatér a táradalomba teljes értékű polgárként.

Szóval, nem egy idealizált világ, mégis annak tűnhet más szemében, hiszen bőven jobban hangzik mint az, amiben napjainkban élnek az emberek a zsúfolt városokban. Lehet ez utópia a számunkra, mert nem velünk történik, s még csak el sem tudjuk képzelni, hogy megvalósuljon. Ám akkor is érdemes tenni érte, hogy ne csupán utópia maradjon. És jól esik eljátszani a róla szóló képekkel. Ez megmarad mindörökre, mert az én lelkemben már egy létező hely. És lehet, nem egészen úgy létezik odabent, mint ahogyan a kinti világban, de mivel számomra kinti valósága nem elérhető, de a benti igen, így nekem a benti képek lesznek valóságosak minden illúzió ellenére is. Én azon képek mentén élem életem, s törekszem megvalósítani valami jót.

Talán végig játszom az egész életem – mondhatnák sokan, sőt még azt is, hogy a fellegekben járok és képzelgek –, s talán még igazuk is lehet, de ezek a játékok nekem nem menekülések, hanem igazi, érzésekkel telített világok, ahol jól érzem magam és amikben hiszek. Még az is lehet, hogy túlontúl keveset játszok. Többet kellene. Főleg azért, mert ezek a játékok olyan mélységekbe és magasságokba visznek el a világ megismerésében, amilyeneket mással még nem nagyon értem el. Egyetlen dolgot nehéz megtanulni a játék során: tudni, hogy csak akkor van vége, ha én akarom. A legrosszabb befejezés sem lehet a vég. Nem. Nem az én játékomban. És nem a Teremtőében. Bárki bármit is gondol, vél, tapasztal az életében és azt elmeséli nekem, sosem láttam még arra példát, hogy vége legyen valaminek,hiszen a teremtés folyamatos, még akkor is, ha éppen nem vagyunk a teremtésnek tanúi. És igen, mondhatják nekem, hogy a játék nem a valóság, csupán gyermeki felfogása az életnek, de akkor sem tudna senki meggyőzni arról, hogy a játék a felnőtté válással kevésbé fontossá kell, hogy váljon. A játék sosem veszti el eredeti célját, ami nem más, mint a teremtés. Ahogyan az Öreg Könyvben is megírták, a Teremtő a maga képére teremtette meg az embert, tehát a teremtés a sejtjeinkben van. A játék belénk van írva.

Azonban, még ha időnként úgy látszik, hogy a játéknak vége és újra csak egy sáros folyót látok rohanni a dombok között, akkor is érzem magamban azt az országot, ahol király és koldus vagyok egyszerre, s ez boldoggá tesz.

Hogy ez csak illúzió? És az illúzió eltakarja a valóságot?

Meglehet, de csak annak, aki nem éli meg olyan mélyen, ahogyan én. Számomra az én belső világom időnként sokkalta valóságosabb, mint a mások által valóságnak vélt külső világ, ahol csupán az érzékelés rabjai vagyunk. Valahogyan a külvilágból érkező érzeteket valóságosabbnak éljük meg, mint a belülről érkezőket, de én meg ezt nevezem illúziónak.
Amikor magam elé képzelek egy citromot, és azt, ahogyan beleharapok, majd erre a képre megindul a nyálam, akkor ki mondja meg a testemnek, hogy az a citrom nem létezik? Mintha a felnőtté válás folyamán, amikor egyre jobban megadjuk magunkat a társadalmi elvárásoknak, a hiedelmeknek, amik addig nem a miénk volt, a külső felé fordulna a tekintetünk, és fokozatosan elhagynánk a belső megtapasztalását. Sőt, az ember egyszer elér abba a korba, amikor, ha még nem hagyta el teljesen a belső világát, akkor azt az embert kiveti a társadalom magából. Persze vannak kivételek. Ilyenek az írók, a mesemondók, a dalosok, regélők. Rájuk valamiért nem úgy tekint a társadalom, hogy megragadtak egy gyermeki világban. Náluk ez a „megrekedés” elfogadott, de vajon miért?

Talán az illúziót is az moshatja tisztára, ha más perspektívából, más lencsén keresztül nézünk rá, ahogyan a művészek is használják a játékot a perspektívák váltogatására. Mert a gyermekek mellett egyedül ők képesek felismerni, hogy a játék egyszerre tanulás és kifejezése belső világunknak, melyet másként nagyon kevesen ismerhetnének meg belőlünk.

Szóval, én maradok továbbra is játékban, mert ez nekem jó, és nem tudok róla, hogy ártanék vele bárkinek is.