Életünk és az azokat meghatározó elemek értelmezésére sokszor a metaforák a legjobbak, mert ugyan azok a tudatalattinkra hatnak elsősorban, mégis könnyebben tudunk a tudatos részünkkel általuk megérteni bonyolult dolgokat is.
Ilyen metafora, mely a hierarchiát a legjobban megjeleníti az élet számos területén: a piramis.
Akár a társadalmi elrendeződést, az emberi szükségleteket, a táplálkozási láncokat, vagy épp az egészségesnek tartott élelmiszer-fogyasztást vesszük szemügyre, mindegyikre találunk egy piramisra leképezett struktúrát, mellyel könnyedén és egyértelműen szemléltetni lehet mások számára az élet általunk felfogott és berögzült felépítését. Ha épp nem a piramis modellt használnánk ábrázoláshoz, akkor talán könnyedebb lenne megváltoztatni hiedelemrendszereinket is, melyek sok esetben láthatatlan börtönként korlátozzák igaz lényünk kivirágzását.
Esetünkben még egy nagy tömegeket érintő változást is szemléltethetünk vele, de mint minden piramisra alapozott szemléltetésnél, itt is fontos megjegyezni, hogy a piramis modell nem csupán egy ránk ragasztott szemléletmód, hanem az egyén, mint építőelem, állapotát is jól jellemzi.
Vegyük az emberi társadalom hierarchiáját, ahol nagyon sokan vannak legalul, majd szintenként fokozatosan csökken a szám, s a legfelső szintre már egészen lecsupaszodhat egyetlen főre akár, attól függően, hogy a társadalomnak miféle berendezkedését szeretnénk leképezni.
A piramis – mint ahogyan maga a metafora is – erős elemekből épül fel. Ezen elemek fontos tulajdonsága, hogy térben önmagukkal zárt egységet alkotnak. Ilyen a kő, de ilyen az ember is, hiszen mi is egyénként önállóan zárt egységet alkotunk.
Ha az emberre vetített zárt rendszert vizsgáljuk meg, akkor ezúttal nem a testre helyezném a hangsúlyt, hanem arra, hogy mennyire beszűkült tudattal rendelkezünk. Ennek hatása a mindennapokban is rendkívül jól megfigyelhető (elég saját magunka tekinteni, nem kell a szomszédot vizslatni ehhez), ahogyan elzárjuk magunkat a világtól, aminek lehet az oka akár szégyen, akár félelem, vagy egy fel nem ismert viselkedési minta, tanult tehetetlenség, nem igazán merünk megnyílni még önmagunk felé sem.
Ez a „Ne higgy a legyeknek” sorozat például azért fontos számomra, mert magam is könnyen bezárok a világ előtt, elrejtem szégyenem, félelmeim, szeretetre és dicséretre szomjazó lényem, s nehezen vállalom fel még magam előtt is tehetetlenségem. Azonban a sorozatban megjelenő gondolatmenetek segítenek megnyílnom a belső rétegeimből, ami által a világom nem csupán mások számára lesznek látható, de a legfontosabb, hogy nekem lesz sokkal érthetőbb. Ezen írások mellett jobban megértem, miként működök, milyen helyzetben milyen döntéseket vagyok képes meghozni, s hogy ez a döntéshozói képesség miből fakad egyáltalán, milyen szabadságból vagy épp milyen korlátoltságból.
Ugyan a mai embernek, amikor is erősen hódít a TikTok, a Facebook, az Instagram vagy a YouTube magamutogatása, épp a bezártságnak az ellenkezője juthat az eszébe, mégsem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy ezek a platformok legfőképp arra válaszok, hogy miként tudunk besorolni egy-egy aktuális trendbe, amivel azonosulva úgy érezhetjük, láthatóvá váltunk a világ számára, mégpedig úgy, ahogyan az látni szeretne minket, vagy amilyen módon mi láttatni kívánjuk magunkat.
Azonban Kultúra Anya által mesterségesen kitalált, külsőségekre óriási hangsúlyt helyező trendek – ide értve mind a platformok jellegét, mind pedig a rajtuk keresztül prezentált, megfeleléskényszer hatása alatt létrehozott egyéniségeknek sokszor nehezen nevezhető jelenségeket –, valójában nem a megnyílást mutatják be, hanem csak egy reakciót arra, amit a külvilág elvár tőlünk. És mi ebben versenyben állunk mindenkivel, de legfőképp önmagunkkal.
Mi magunk is egy piramisba helyezzük magunkat, ahol törekszünk a következő szintre kerülni, vagy legalább tökéletesen megfelelni a saját szintünk elvárásainak, hogy legyen némi hovatartozás élményünk, egy közösséghez tartozhassunk.
Pedig a piramis helyett ábrázolhatnánk úgy is a világ szerveződését, mint az idegi szinapszisokat – megnyílva, kapcsolódva egymáshoz ezernyi úton, szálon –, de mivel a valóságnak ezt a szeletét nem erősíti semmiféle fő sodrású médium, csakis a piramis formát, ezért azzal azonosulunk a legegyszerűbben. Illetve, magunk is csak erre vagyunk képesek.
Első látásra megkérdőjelezhetetlennek tűnik ez a forma, mert érzéseink is ezt diktálják, pedig a szinapszis jellegű kapcsolódás sokkal közelebb áll a világ természetéhez, mint a piramis, ahol a legalsó szintek tartják az egészet, rájuk nehezedik minden, amit a felsőbb szintek élveznek ki.
Ez a forma belénk van táplálva, már első iskolaéveinktől kezdve, mint például a Maslow piramis, mely az emberi szükségleteket igyekszik bemutatni, azokat hierarchikusan rangsorolva, miszerint milyen igények és szükségletek irányítják az emberi tevékenységeket.
A legalsó szinten (ami ugye a legszélesebb, ezektől függ a többi szint létjogosultsága is) a fiziológiai szükségletek vannak (légzés, táplálkozás, anyagcsere), majd a legfelsőn ott a legkisebb rész, az önmegvalósítás, a kreativitás. És akkor még nem beszéltünk a transzcendencia igényéről, annak kereséséről, megéléséről, mint az ember önmaga és a világ megtapasztalásának egyetlen reális módjáról. (Bár az eredeti piramist Maslow a későbbi munkája során még kibővítette két szinttel, de erről kevés szó esik alapfokon.)
Persze az Abraham Maslow által kidolgozott szükségletelméletet már páran igyekeztek megfordítani, s vitába szálltak az általa felállított piramis szintjeinek megállapításával is, mégsem ezekről tanulunk, hanem arról, hogy a piramis alján a legméretesebb szint az elsődleges, az ön- és fajfenntartással kapcsolatos hajtóerők, más néven primer drive-ok. Pedig még ha nem is vagyunk képesek igazán jól megérteni tudatunkkal, annál sokkal fontosabb a transzcendens, mint ahogyan azt ezek a piramisok mutatják.
A társadalmi piramist is csupán ezen transzcendens élmények segítségével tudjuk átváltoztatni egy olyan tóvá, amiben a szinapsziskapcsolatok kapnak helyet a kövek helyett.
De hogyan épül fel a piramis?
Piramist csak kemény kőből lehet építeni, s mivel mi emberek is kemények vagyunk, (legalábbis ezt mutatjuk magunk és a külvilág felé), így nem csoda, hogy minden esetben a piramis a legjobb modell társadalmunk leképezésére.
Egy társadalmi felépítés piramisjellegét, látszólagos egységét csak akkor tudjuk teljes egészében megváltoztatni, ha maguk a kövek a legalsó szinten más tulajdonságokat vesznek fel. És itt jön be egy másik metafora, a víz, ami a kövekkel ellentétben állandó mozgásban van és nagyon jól viszi az információt. A víz metaforikus jelentése a szeretet energiája, mely körülvesz bennünket és bármilyen formát képes kitölteni, miközben van ereje a forma megváltoztatásához is.
Ha magunkba tudnánk engedi a víz minőségét, azaz mernénk vállalni gyarlóságunkat, sérüléseinket, azt, hogy éhezünk a szeretetre, a jó szóra, akkor ez a kő – lassan ugyan, de – feloldódna a vízben, s szerethetővé válhatnánk.
Ehhez mi kell?
Nos, ki kell nyílnunk önmagunk és mások felé egyaránt. Elfogadni magunkban mindent, ami vagyunk, legyen az bármilyen szégyellnivaló és félelmetes is. Közösséget kell alkotnunk, de nem úgy, mint a jelenlegi piramisrendszerben, ahol a felsőbb szintek ugyan az alsóbbakra vannak utalva, de valódi kapcsolat nincs a szintek között. Olyan közösségre van szükségünk, ahol a szintek teljességgel átjárhatóak, s ahol minden résznek a szerepe ugyanolyan fontos, hiszen egy közösség azon része, amelyik szűkölködik valamiben, nem rosszabb, mint a bőségben élő rész, sőt. Egy közösség igazi állapotát és értékét éppen a két rész egymáshoz fűzött viszonya jellemzi a legjobban. A bármilyen módon szükségben lévő elem képes egy közösséget felemelni újabb szintekre azzal, ha a közösség felé nyíltan képes vállalni önmaga segítségre szoruló állapotát, s ez a közösség, ítélkezés helyett, megoldásokat keres a problémára, hogy maguk fölé emeljék társaikat.
Egy piramisban ezt nehéz megérteni, mert csak a szomszédos elemekkel vagyunk összeköttetésben, de a szinapszis-jellegű összefonódásban minden elem minden elemmel kapcsolatban áll.
A világegyetem összes lehetséges pontja az univerzum középpontja, így egy közösség minden tagja is a közösség középpontja kell, hogy legyen. Nem úgy, mint egy piramisnál, ahol a legfelső kő semmilyen terhet nem visel.
Hogyan lehet a piramis köveit átváltoztatni?
Megint egy kis metafora: Legyünk kockacukrok!
Képzeljük el, hogy a piramis egy medencében van (ez a világegyetem), az építőelemek kövek helyet pedig kockacukrok. Ez így önmagában egy stabilnak mondható rendszer, de mi szeretnénk a kapcsolatainkat integrálni, hogy ne legyünk annyira távol egymástól. Ehhez be kell hoznunk egy új minőséget az életünkbe, a szeretet energiáját, ami példánk esetében a víz, amely minden rést ki tud tölteni és az egyik legjobb információt szállító elem.
Megtöltjük a medencét vízzel, mire az alsó szintek magukba szívják, átengedik magukon ezt az új minőséget, s feloldódnak benne. Ezek után már csak a víz, azaz a szeretet mennyiségéből fakad a kérdés, hogy mikor fog teljesen feloldódni az alsó szint, ami már nem tartja a felette lévőeket, így előbb-utóbb azok is mind vízzel fognak érintkezni. S eljön az idő, amikor kockacukrokból épült piramis helyett egy tó leszünk, szintek nélkül, mindenki feloldódva benne.
Más szóval, mivel a piramis alján lévő elemek vannak a legtöbben, ha itt bármiféle változás történik, akkor az kihat a teljes rendszerre. A változás mindenképp belülről kell, hogy fakadjon, mert csak úgy lesz stabil és mélyreható, ekkor a belső hat kifelé, és nem fordítva, ahogyan eddigi életünket meghatároztuk.
Ezért nagyon fontos a belső alkímia rendbetétele. Ahogyan okos gondolkodók már mondták, ahhoz, hogy béke legyen odakint, először belül kell, béke legyen. Ez a háborúkra is vonatkozik, mivel egy háború ugyanúgy jelzi az egyén állapotát, mint bármi más történés a világban, hiszen mi magunk is tele vagyunk ellenséges érzelmekkel, háborgunk folyamatosan valami vagy valaki miatt.
Meg kell válnunk a jól ismert félelemtől, melyhez hosszú ideje óta ragaszkodunk. Önmagunkra kell hallgatnunk mások helyett, meg kell tanulnunk bízni magunkban, érzéseinkben. Felismerni és megélni a szeretetet önmagunk, majd mások felé.
Szükséges meghallani saját hangunk, még akkor is, ha az éppen idegenül és bizonytalanul hangzik, ami csakis azért tűnhet bizonytalannak, mert a túl sok külső zaj elnyomja azt, s már jó ideje figyelmen kívül van hagyva, mellőzötté vált életünkben, pedig a legfontosabb hang a világban.
Az ima, a meditáció, a kontempláció olyan lehetőségeket biztosítanak számunkra, melyekkel kapcsolódhatunk. Ezek segítségével csökkenthetjük a ránk ható külső ingereket, amik egyszerűen túl erősek, idegrendszerünk le van terhelve.
A világot megfigyelve láthatjuk, hogy mindenhol erős fények, hangok (a mozikban a mozgásérzés mellett már illatok és permetek is) ezernyi hatásai alatt vagyunk, amik által érzékszerveink tompulnak, egyre nagyobb és erősebb ingerekre van szükségünk, mintha már függők lennénk ezektől. Mintha ezek segítségével menekülnénk a belső világunktól, ami tele van csodával és teremtési lehetőségekkel.
Odabent béke van, de meg kell találnunk az oda vezető utat. Ez az út nem mindig könnyű, mivel bárhol is vagyunk a külső világ ránk telepszik, és amigdalánk bevésett mintái már biokémiánk, hormontermelésünk, génjeink aktiválása felett is teljesen átvették az irányítást. Ezért az egyik legfontosabb része a béke felé vezető utunknak az alkotás, a művészet, amely által új részeket vagyunk képesek megnyitni agyi struktúránkban, melyek idővel felülírják az amigdala nyomvályúit. Itt nem kell óriási dolgokra gondolni, mert egy mandalafestőkönyv színezése, aminek látványát csak magunk élvezzük is ugyanolyan élményt adhat, mint egy kültéri szobor faragása, amit sokan fognak látni. Itt maga a belső kapcsolódás élménye az, ami fontos, nem az eredmény, hanem az oda vezető út.
Még a 90-es vége felé, fiatal felnőttként rátaláltam a tajcsira, amely a belső alkímia egyik gyakorló formája. Olyan találkozás volt ez, mely azóta is nagy hatással van rám. Tanultam jó pár stílust itthon és külföldön is, sokszor meg is szakítottam az aktív gyakorlást, de belül mindig ott van velem a legapróbb mozdulataimban, a gondolkodásomban. Az évek során próbálkoztam a meditációval is, de valahogy az egy helyben ülés olyannyira távol állt tőlem, hogy nem tudtam elveszni benne. Mindig is a mozgás közben végzett meditációt tartottam az én utamnak, de be kell valljam magamnak, hogy egyedül a mozgásomban és felfogásomban éreztem változást, maga a mozgásban levés adott sokat számomra, de akivé válhatok, abban a folyamatban megrekedtem. Jóllehet sok mozdulatot indítottam belülről, szabadon hagyva a formát, hogy ne az irányítson engem, hanem én legyek a mozdulat, de még így is mindig nem befelé, mint inkább kifelé figyeltem.
Aztán eljött a pillanat, amikor szükségét éreztem annak, hogy csöndben legyek. S bár barátaim, ismerőseim, szeretteim mind azt mondják rólam, hogy halk és csendes vagyok, alig beszélek, de másfajta csendességre volt szükségem. Olyanra, ahol meghallom magam, s a külvilág zajaiban is felfedezem a csendet, hiszen a csend a zajban is ott van, a kettő elválaszthatatlan.
Elkezdtem tudatosan meditálni. Bár nem megy a törökülés, meg a speciális pózok is távol állnak testem nyújtotta lehetőségeitől, de találtam magamnak olyat, amiben egy idő után már perceket, majd még több időt tudtam ellenni, s mostanra a 30-40 perc elteltét észre sem veszem.
A napi gyakorlással a belső rendezettség olyan erősen lett jelen bennem, hogy már egyre kevésbé érdekes, mi van kívül. Előbb-utóbb megfordul a rendszer.
A belső transzformáció a lényeg, ahogyan a mag megnyílik és csírába szökken.
Teljesnek és osztatlannak kell lennünk, amikor is nincs olyan részünk, ami eltávolodna a mély valónktól. Ha a célunk nincs összhangban valódi lényünkkel, akkor csak túlélési módban vegetálunk tovább, mivel a társadalmi elvárások olyan erővel tépnek szét, hogy már az is küzdelmes, hogy egyáltalán életben maradjunk. Azonban ezt szinte észre sem lehet venni egykönnyen, mert ahogyan vagyunk, szétszakadva, eltávolodva valós mivoltunktól, az a társadalmi normáknak tökéletesen megfelel. A szíved viszont teljességgel érzi ezt a hasadást, és egyre erősebben dörömböl (lásd magas vérnyomás), hogy ez nem jó.
Ha megtaláljuk békénket, önvalónkat, akkor már nem fognak számítani a társadalmi kultúra sajátosságai, melyek addig gúzsba kötöttek, és amit az elménk azért nem tudott értelmezni, mert mindenfelől meg volt erősítve, hogy ahogyan vagyunk, az a kultúránkkal összhangban van. Kultúra Anya folyamatosan ott duruzsol a fülünkben.
Hogyan találkozhat kölcsönösen a kultúra és a belső lényed?
Ilyen lehetőség egyelőre – és kihangsúlyozom még egyszer, hogy egyelőre – nincs. Vagy az egyik szolgálja a másikat, vagy a másik az egyiket. De csak azért mert a kölcsönösségre nem tudunk jelenleg példát hozni, az nem jelenti azt, hogy nincs benne a kvantummező végtelenjében, a teremtés természetében. Egyszerűen csak nem kapott eddig figyelmet, s ezért nem vált „valóságunkká”.
Azonban, ha saját természetünket megerősítjük, ráhangolódunk a teremtésben lehetőségeire úgy, hogy önmagunkkal szeretetben állunk, akkor ezt az állapotunkat a külső világ fogja szolgálni, s nem fordítva, ahogyan eddig éltünk.
Amint önmagunkon változtatni tudunk az egyszerűen nem fog tudni bent maradni, kihat a világra, mint a magból sarjadó növény.
Tudom, ez sokak számára talán túl idealisztikusnak tűnhet, de csak azért mert több milliárd légy azt zengi, hogy ez utópia, még nem kell elhinni.
Koyaanisqatsi.
Ez jutott eszembe. Meg még ötszáz másik gondolat. Egyik szépen a másikból, mint virág szárából a levelek. Van min elmélkedni, van mit elengedni. Az alapok. Érdemes lenne megtalálni. Onnan egy jó nagyot szökkeni. De a tarisznyát előtte ki kell pakolni. Teljesen.
Egyetértek. A tarisznya legyen üres, másként nem fog menni.