Napi vers

Ezen az oldalon verseimből olvashatsz napi szinten egyet. Talán kevés, talán elég. Ha egy nap többet is olvasnál, akkor egyszerűen csak frissítsd az oldalt, vagy kattints ide, és véletlenszerűen jön egy következő.

Minden nap várlak, s ha úgy érzed az olvasott sorok megszólítottak, akkor örömmel olvasom gondolataidat a hozzászólásoknál. Ha mondanál valamit, de nem szeretnéd nyilvánosság elé tárni, akkor írj nekem a balazsitunde@gmail.com címre, s ott is szívesen válaszolok megtisztelő soraidra.

Jelentés

Tátongó szívben feszülő ideg.
Kitár. Kitart. Kitár.
Senki sem, csak Isten mentheti meg,
tudja már.
Átváltozik hát, lényegileg.
Amikor Ő is úgy akarja.
Addig vár megfeszülve az életre szögező szegen.
Egészen idegen és mindenkivel rokon.
Huszonegyedik századi ikon.

2017. november 13.

Az embernek elsősorban sorsa van. Nem egyszer köti önmaga értelmét földhöz és röghöz, hetedhét határhoz, de ha a határok eltöröltetnek, a rögök, megtöretve, ellenébe kelnek, akkor még mindig maradhat önmaga nyelvében, ha van, ha az még megmaradt. Maradhat önmaga hitében, ha van, ha az még él benne, mint föld alatt a mag. Ha sem földje, sem nyelve nem maradt, csak a csend, csak a csend, csak a csend, akkor még mindig lehet emberré, aki elfogad és befogad rokont, idegent. Akkor még mindig maradhat benne nyitott szív arra, hogy kivár. Akkor még mindig ölelhet szíve, törje le karját a barbár kor, akár. Akkor még mindig mondhatja magáról: ember vagyok, »születtem, elvegyültem és kiváltam«. Még rendülhet remegve, dobbanhat még a táncra egy közös karneválban, mielőtt meghal, mint mindenki, aki él, s ha nem is jut feltétlenül szemére szemfödél, a pillantása őrizheti még a szikra lángot, amit Isten leheletéből kapott. Eszébe juttathatja még a kegyelem e kamra-mélyi, hűvös éjszakában: ember vagyok, Istenem, s benned Emberemre, magamra találtam.

2107. november 13. Tünde Gabriella Balázsi

Kép: God’s Lonely Man by MySpace

>