Találkozás Gubanccal

Tirmi, a kilenc éves fiú nagy bánatában bolyong az erdőben, amikor is megtalálja a legendákkal fűtött levegőjű, tenyérnyi tisztást és az ott magasodó faóriást. Leül hát az égig érő fa tövébe, ahol egy csodás felfedezésre jut.  Részlet a könyvből.

Tirmi jól végigmérte a fát, majd a gyökerek között keresett magának egy kényelmes helyet. Kis fészkelődés után elhelyezkedett, hátát nekidöntötte a fa törzsének, s fejét hátrahajtva nézte a lombozatot. Sokszor ült és töprengett a világ dolgain ennél a fánál. Bölcsnek érezte és erősnek. Hagyta szemét elkalandozni a levelek mintázatán, ahogy szép lassan, néha meg-megrezzenve bólogattak a ritkán megjelenő, könnyű, nyári szélben. Érezte a fa hatalmas erejét. Szinte eggyé vált a fával. Először csak a törzzsel. Érezte, amint gerince feloldódik a fa törzsében, ahogy áthatol a föld felső rétegein és a gyökérzettel is felveszi a kapcsolatot. Ezzel egy időben a feje tetejéből bizsergő érzés tört felfelé a fa belsején keresztül egészen az ágakig, ott szerteágazott és kifutott egészen a levelekig. Hatalmas, mély lélegzetei olybá tűntek, mintha már nem is a tüdejét használná, hanem egyenesen a leveleken keresztül kapná a friss levegőt. Teste teljesen megszűnt, és csak a fa lüktetését érezte.

Érezte, ahogy a nyári nap melege eléri a lombját, meleggel, fénnyel borítja be leveleit. Érezte a magasban szálló sas figyelmét, ahogyan pásztázza az alatta elterülő földet, majd megpillantva áldozatát lecsap a zsákmányra. Érezte ahogy egy nagy bogarat reptében elkap egy apró vörösbegy. Ahogy madarak futólag érintik ágait, megpihennek, majd továbbállnak. Ahogy egy fészekben a fiókák éhesen csipognak anyjukért, aki izgő-mozgó kukaccal a csőrében tér vissza hozzájuk. Érezte, ahogy egy mókus kapaszkodik fel a törzsén, fürgén, könnyedén ugrándozva. Ahogyan a hangyák menetelnek az ágain, ahogy poloska száll egy levelére, ahogy egy messziről jött hang figyelemre és óvatosságra inti az éppen megpihenő madarakat. Érezte, ahogy gyökere mélyen a hűs földbe nyúlva szívja fel a vizet a talajból. Ahogy egy vakondok alszik a járatában, miközben lassú, hullámzó mozgással giliszták próbálnak az alvó állat mellett elosonni. Érezte, mennyi mozgás és változás van a fában, a fán és a környezetében. Minden telis-tele élettel az egészen aprótól a leghatalmasabbig.


Miután sikerült befogadni a világot, figyelme átszállt egy gondolatra, mely ott motoszkált benne, valahol nagyon mélyen, megoldásra várva. Kérdőjelekkel körülvéve lebegett a szeme előtt, de nem tudta, mit is kezdjen vele. Most azonban nem látta, hanem egyenesen érezte ezt – az eddig csak csupa problémát és félelmet jelentő – gondolatot, mely ebben a nyugodt és teljes pillanatban egészen másként mutatta meg magát. Nem tudta, a fa tette e, vagy csak egyszerűen sikerült a dolgok mögé látnia, de a probléma már nem volt probléma többé. Egészen más szemszögből látszott. Majta jelent meg a szeme előtt. Kérte bátyját, hogy vigye magával őt is az erdőbe, hisz annyira szeretne megismerkedni az erdő lakóival. Látta magát, amint húgát eltaszítja és azt mondja neki, hogy nem jöhet vele. Ahelyett, hogy elszégyellte volna magát, most csak azt kereste, hogy miért nem akarja, hogy Majta vele tartson. Mi is az, ami egészen távol tartja őt még a gondolattól is, hogy bárki megismerje az erdei barátait.
Nagyon közelről szemlélte az érzéseit, amikor is nem sokkal mellette egy fürgén mozgó, apró fényre lett figyelmes. Kissé sejtelmes, zöld ködnek tűnt, de mégis valami alakot vélt felfedezni benne. A zöld ködgomolyag egyre közelebb ugrott, mígnem egyszer csak megállt közvetlenül az arca előtt, amitől Tirmi picit meghökkent. Hátrébb húzta a fejét, mint aki tart valamitől és lecsukta szemhéjait. Furcsa melegséget kezdett érezni a homlokában, ami nem tartott egy pillanatnál tovább, mert mire kinyitotta a szemét, addigra a kis fénypamacs már a lábainál nyugvó kövön pihent. Apró lényt látott most a zöld derengésből kirajzolódni.
– Szia Tirmi! – szólította meg a kis ködlény.
– Szi... szia! – viszonozta a gesztust, bár nem tudta, mire is vélje az apróságot. Talán csak a szeme káprázik, vagy a nyári nap melege nyomta el és most álmot lát.
– Hívtál, most itt vagyok. Mit szeretnél tőlem?
Tirmi megdörzsölte a szemét, hátha ki tudja törölni az álmot belőle és akkor újból mindent tisztán lát. A lény még mindig ott állt és egyik lábáról a másikra helyezve a testsúlyát úgy tűnt, valami táncot jár. Látván, hogy nem járt sikerrel a szemdörzsölés, a fiú nagyokat pislogva próbált újra tisztán látni, de a lény nem tűnt el. Gondolta, megpróbálkozik még egyszer a szemdörzsöléssel, de ezúttal erőteljesebben. Mindkét kezét ökölbe szorította és erősen nyomta a szeméhez. Forgatta, forgatta a kezeit, majd miután úgy érezte már egy egész éves álmot kitörölt belőle, újra kinyitotta a szemeit.
– Mit szeretnél? – kérdezte ismét a lény. – Valami nagyon nyomhatja a lelkedet, ha hívtál. Mi lenne az?
– Hogy én hívtalak? – kételkedett Tirmi. – Nem hívtam én senkit sem. Én csak itt ültem a fa tövében, amikor... – már maga sem tudta, mit akart mondani.
– Egyáltalán ki vagy te? Vagy legelőször is, mi vagy te?
– Tündér vagyok. A te személyes tündéred. És azért vagyok itt, mert a lelkedben nyomasztó dolgok lettek úrrá és úgy tűnik, egyedül nem találod rájuk a megoldást. Mellesleg a nevem Gubanc.
– Az én személyes tündérem?
– Igen, a te személyes tündéred. Hát nem ismersz meg?
– Miért ismernélek meg? Találkoztunk már? Akiket én ismerek erdei tündéreket, azok nem így néznek ki. Egyáltalán milyen név az egy tündérnek, hogy Gubanc?
– Úgy látszik, igaza volt az öreg Jupónak, a hetedik év az tényleg kritikus az embergyerekeknél. Nem beszélve a nyolcadikról, s majd a kilencedikről.
– Jupónak? Hát te ismered Jupót? – Tirmi e név hallatán nagyon izgatott lett. – És mi az, hogy a hetedik év kritikus?
– Annyi mindent elfelejtettél, hogy már ez maga is kritikus – mondta Gubanc, majd átugrott egy másik kőre.
– Mit felejtettem el? Hol van Jupó?
– Először is: hogy Jupó hol van, azt nem tudom. Másodszor: szinte mindent elfelejtettél. Ha már rám sem emlékszel, akkor tényleg nagy lehet a baj. Nem csoda, hogy ide jutottatok ti, emberek – hadarta Gubanc.
Tirmi kezdte kicsit kényelmetlenül érezni magát. Fészkelődni kezdett és közelebb hajolt a kőhöz, hogy jobban szemügyre vehesse a kis jövevényt. Kedvesnek tűnt. Arca meghatározhatatlan tisztasággal jelent meg. Igazán nem is tudta volna leírni, hogy hogyan néz ki. Egy zöld ködgomolyag. Arca felismerhető, de mégsem jellemezhető. Valahonnan azonban ismerős volt neki. És nagyon rokonszenvesnek találta a megjelenését is.
– Mi, emberek? Miért, mi történt velünk, emberekkel? És hogy-hogy nem láttalak eddig?
– Régen láttál. Sokat voltunk együtt. Én mindig melletted voltam. Aztán az évek során, ahogy egyre többet voltál a felnőttek között, kezdett kissé másodlagos lenni az, hogy én is létezem. Vagyis, hogy mi, tündérek is létezünk.
Olyan gyorsan beszélt a tündér, hogy Tirmi alig győzte hallgatni és megérteni a mondanivalóját. Néha már teljesen idegen nyelvezetnek tűnt.
– Kérlek, lassíts egy kicsit! Olyan gyorsan beszélsz, hogy egyetlen szavad sem értem.
Gubanc elcsendesedett. Kicsit elmélázott, közben néha fel-felrepült, rajzolt egy kis hurkot a levegőbe, majd visszatért a kőre.
– Elnézést kérek. Tudom, rengeteget kell még tanulnom, de annyira igyekszem. Még fiatal tündér vagyok, épphogy túl a harmadik emberöltőn, és ránk újoncokra, nagyon jellemző a gyors beszéd. Főleg rám. Azért összeszedem magam és megpróbálok lassabban beszélni.
– Mi az, hogy alig három emberöltős vagy?
– Ez azt jelenti – lassított Gubanc –, hogy én még csak három embernek voltam a személyes tündére. Tudod, az úgy van, hogy mindenkinek van egy személyes tündére, aki folyamatosan kapcsolatot tart az ember lelkével. Viszont minden életben más tündért kapnak az emberek. Ezáltal tanulunk mi is. Minden személy mellett mást és mást tapasztalunk, de bármi is történik, mi ott vagyunk végig az ember mellett az élete során. Már születésed előtt találkoztunk. Akkor beszéltük meg, hogy mit szeretnél ebben az életben elérni. Az én feladatom, hogy minden esetben tisztán tartsam előtted a célodat, és hogy ha kell, akkor segítsek neked megoldani a lelkiismereti kérdéseket. Mint például most. Azonban ahhoz, hogy én jól tudjam végezni a dolgomat, neked is kapcsolatban kell lenned velem. Gyermekkorban ez igazán egyszerű, mert a gyerekek még ösztönösen tudják a dolgok lényegét és működését. Egyszerűen látják azt, ahogy a dolgok vannak. Jóllehet még esetlenek, mert a testük nem mindig úgy reagál, ahogyan azt ők szeretnék, de a szellemük lát mindent. Persze ehhez angyali segítség is kell.
– Angyali segítség?
– Igen. Ha már nem emlékeznél, ami most nagyon úgy tűnik, akkor elmondom, hogy az angyalok meg a szellemmel vannak kapcsolatban. Ők ott segítenek. Bár ott is eléggé siralmas most a helyzet. A felnőttek nem látnak minket, és ez nagyon tudja hátráltatni a világban végbemenő változások folyását.
– Hogyhogy a felnőttek nem látnak benneteket? Miért nem? És én miért nem láttalak? – kíváncsiskodott Tirmi.
– Mert ők már nem hisznek. Teljesen feladták és elfelejtették a gyermeki hitet. Te is azért nem láttál, mert elfelejtetted, mit is jelent a hit. Gyermekkorban még nincs olyan, hogy valami nem létezik. Ezért van annyi mese is a világon. Ezért hallgatják a gyerekek tátott szájjal ezeket a meséket. Ők tudják, hogy ez mind-mind a valóság. Lehet, hogy nem itt és nem a szemük előtt történnek meg – bár így is lehetne –, de tudják, hogy létező dolgokról szólnak. Aztán a gyermekkorban van egy időszak, amikor is a felnőttek elkezdik tanítani a kicsiket. Felnőttes tudományra. A gyermek alapvetően felfedező, – méghozzá micsoda felfedező! – de a felnőttek olyan dolgokra tanítják őket, amikre nekik egyelőre még nincs sem rálátásuk, sem szükségük. A gyermek a saját módján, de mindent képes megtanulni. Egy neki megfelelő sorrendben, egy neki megfelelő időben úgy, hogy közben nem felejti el, ki is ő valójában. Ő még emlékszik, honnan jött, mit akar és hová tart. Aztán a születés után a hetedik évben minden teljesen megváltozik. Már előtte is szűkül a gyermek emlékezete, de akkor teljesen a felnőttek befolyása alá kerül. Minden odalesz, amit addig tudott, és új ismeretekkel cserélik le a régieket. Ekkor már nagyon kevesen vannak, akik emlékeznek arra, hogy kik is ők valójában. Ránk, tündérekre és az angyalokra pedig már csak úgy tekintenek, mint kitalált mesehősre.
Tirmi teljesen megbabonázva ült ott az égig érő fa tövében és hallgatta Gubanc előadását. Elmerengett az előzőekben hallottakról és kezdett neki is derengeni valami. Igaz, nagyon halványan, de annyiban már biztos volt, hogy ami az imént elhangzott az egyáltalán nem ismeretlen a számára.
– És mondd Gubanc, arra még van esély, hogy újra lássunk titeket? Én nagyon szeretnék veled még találkozni. Annyi kérdésem van.
– Ez mind rajtad áll. Én mindig itt vagyok veled, még ha te nem is érzed a jelenlétem. Most is te kértél segítséget.
– Én segítséget kértem? Hogyan?
– Azzal, hogy leültél ide, és hagytad, hogy teljesen úrrá legyen rajtad az élet és a teremtés minden apró mozzanata. Mindent tisztán láttál, úgy, ahogy az létezik. Nem ítéltél meg semmit. Egyszerűen csak érezted a lét csodáját, és ezzel előhívtad a lelkedből az ott megbúvó félelmet.


Itt további részleteket olvashatsz Az égig érő erdőből:
Nyugalmat keresni
Az eső csodája
Sárkányok vagy tündérek?

>