Sárkányok vagy tündérek?

Tirmi és Ciporján megismerkednek a sárkányokkal, s ahogyan Kecele bácsi belemerül a tűzokádók világának lefestésébe ismét előkerülnek a tündérek. Részlet a könyvből

A konyha melletti szobát közben az öreg hangja zengte be, ahogy a fiatalságáról mesélt. Sok mindent kipróbált és sok mindenbe bele sem fogott, de amihez hozzányúlt, az mindig gyönyörűségére volt az embernek. Már suhancként is nagyon értett a fához, aztán, mikorra az állán már serdült a szakáll, tetőácsnak állt. Nem tellett sok időbe, míg híre ment a környéken, hogy milyen mesterien fogja a szekercét, s jöttek is érte, hogy elvigyék hajóépítők mellé dolgozni. Hamar beletanult a hajóácskodásba is, ami aztán messze vitte a szülőfalujától. Járt mindenfelé a világban, folyókon, tengereken, völgyeken, hegyeken és megannyi kalandba keveredett, míg végül visszatért a szülőföldjére és megállapodott Kelda mellett. A fához való szerelme végigkísérte egész életét. Ha nem ácskodott, akkor bútorokat készített: ágyat, komódot. Bármiféle fa is akadt a kezébe, rögtön érezte rajta, hogy mi is az, ami kikívánkozik belőle. Mondotta is mindig, hogy minden benne van a fában csak meg kell hallani, hogy miként élne tovább, ha már elszakították a földtől. S ha ez megvan, akkor az elkészült darab még jó ideig kíséri gazdáját az évek során.
– De mitől lett benned ez a nagy vonzalom a fák iránt? – kérdezte Porja nagyapjától.
– Egyszerűen szerelemre lobbantam.
– Jó, jó, de valami azért csak a fa felé fordított? Vagy nem? Lehettél volna pék is, vagy szénégető. Azok is dolgos kezet igényelnek – erősködött a fiú.
– Hmm... – gondolkodott el az öreg, majd elővette zsebéből a pipáját, meg a dohányzacskót és lerakta őket az asztalra. – Ha valami volt is, akkor az bizonyosan a sárkányom volt.
– Miféle sárkány?! – kiáltotta egyszerre a két gyerek. Szemük csak úgy izzott a kíváncsiságtól és alig bírtak egy helyben megülni. Nem győzték kivárni, amíg Kecele bácsi megtömi a pipáját, de az öreg, mint soha életében, most sem kapkodta el a dolgot és a saját kis komótos tempójában készült a pöfékelésre.
– Volt egy sárkányom – fogott végül hozzá –, akivel állandóan meggyűlt a bajom. Évekig hadakoztam vele, mígnem megszelídült. Valahogy állandóan ott volt a nyomomban és bármit szándékoztam tenni, mielőtt megtettem volna, ô megjelent és dúlt-fúlt. Félelmetes hangokat adott ki magából, fújtatott, tüzet okádott felém és azon igyekezett, hogy maga alá gyűrjön. És ez rendszerint sikerült is neki.
– Honnan jött ez a sárkány?
– És.. .. És hány feje volt?
– És tüzet okádott? – záporoztak a kérdések a fiúkból. Kíváncsiságukat nem lehetett kielégíteni, de Kecele bácsi csak pöfékelt csendesen és nem zavarta a kérdések áradata. Nem volt olyan, amire ne tudott volna valamit válaszolni, csak türelem kellett hozzá a kérdező részéről, mert az öreg igen meggondolt mindent, mielőtt kimondott volna bármit is.
– Ez a sárkány rengeteg fejjel bírt és olyan tüzet okádott, mint a kénköves ménkű. Lehelete a pokol levegőjénél is forróbb volt, de a forróságnál talán az elviselhetetlen bűz volt rosszabb, amit magából árasztott. És hogy honnan jött? Ez talán a legegyszerűbb kérdés. – Hosszasan beleszívott pipájába, miközben a száraz dohányszálak erős izzásnak indultak és a parázs vörösre festette belülről a pipa fejét, s miután szép lassan kiengedte a füstöt a szájából, ennyit mondott: – Belőlem.
A két fiú visszatartott lélegzettel figyelte az öreg miden szavát, de ennél a mondatnál teljesen elakadt a lélegzetük és mint akik félrenyeltek, úgy vörösödött a fejük, izzott, mint a pipában a parázsló dohány, s közben nagyokat köhécselve próbáltak újra levegőhöz jutni. Az öreg csak mosolygott a bajusza alatt és ismét jó nagyot szívott a pipájából.
– Mi történik már itt kint? – jelent meg Kelda az ajtóban, ahogy a hangos köhögés kihívta a konyhából. – Csak nem pipáztatod azt a két gyereket, te vén bolond? Hát elmentek neked otthonról? – bosszankodott az asszony.
– Hogy én? Pipáztatni ezt a két lókötőt? Bolondnak bolond vagyok, de annyira még nem ment el az eszem, hogy így pocsékba dobjam azt a drága jó pipadohányt.
– Akkor ugyan mitől jött rájuk a göthösség?
– Azt én meg nem mondhatom, csak ők maguk tudhatják a választ. Nem én köhögök, hanem ők.
A fiúknál már csillapodott a köhögés és miután újra képesek voltak rendesen lélegezni, elnézést kértek a jelenetért Kelda nénitől, és biztosították arról, hogy nem pipáztak. Egyszerűen csak elfelejtettek levegőt venni a mese hallatán.
– Nos, akkor abba kéne hagyni ezt a mesét, mert amint látod, káros a fiatalok egészségére – szólt az öreghez a ház asszonya.
Az öreg csak mormogott magában valamit és várta, hogy Kelda visszamenjen a konyhába. Miután meg is tette, Porja odafordult az öreghez és kérte a mese folytatását. Kecele azonban egy szót sem szólt, csak pöfékelt bele a szoba levegőjébe.
– Most miért nem folytatod, Kecele bácsi?
– Igen, kérjük a mesét!
– Mesét, azt nem tudok, csak olyant, ami velem történt meg. Ha úgy gondoljátok, hogy amit eddig mondtam, az mese, akkor jobb, ha abbahagyom.
– De hát sárkányokról meséltél, sárkányok pedig csak a mesékben léteznek, nagypapa.
Tirmi csendben ült a helyén és egy szót sem szólt, csak mélyen nézett az öreg szemébe. Az meg vissza az övébe. A két pillantás kicsit összegabalyodott, majd Kecele bácsi szólalt meg először.
– Te is úgy gondolod, Tirmi fiam, hogy sárkányok csak a mesékben vannak?
– Sárkányokról még nem sokat hallottam, de azt tudom, hogy minden mese megtörtént valamikor. És, hogy a mese nem csak egy történet, hanem annál sokkal több. Egy üzenet a múltból, egy másik világból.
– Te aztán érted a világ nyelvét, úgy látom. Honnan tudod mindezt? – húzta fel a szemöldökét érdeklődve Kecele.
– Gubanc mondta.
– És ki a csuda ez a Gubanc? Talán valami messzi-földi rokon?
– Úgy is mondhatjuk. – Tirmi kicsit tétovázott a pontos válasszal, de aztán úgy döntött, hogy felfedi Gubanc kilétét. – Gubanc az én tündérem.
– Már megint a tündérekkel jön – csattant fel Porja. – Nektek itt az erdőben sosem nő be a fejetek lágya? Mindig csak a tündérekről meg a szellemekről beszéltek.
Tirmi nem válaszolt, hanem csak nézte a szoba levegőjében terjengő dohány illatos füstjét, ahogy az asztal felett járja szertelen táncát, majd bizonygatni kezdte, hogy Gubanc nem kitalált mesefigura. Kecele látta, hogy a fiú hiába próbálja meggyőzni Porját a tündérek létezéséről, az nem hagyja magát. Azonban azt is érzékelte unokája ellenállásában, hogy még ha nem is akar hinni ezekben a csodálatos, éteri lényekben, mélyen, legbelül nagyon is furdalja a kíváncsiság, s meg van benne a vágy, hogy megismerje őket.
– No-no, fiatalúr, azért csak lassan a testtel! Azért, mert valamiről nincs tudomásod, még nem kell elutasítani azt. Pláne nem megtagadni a létét. Sok olyan dolog van földön s égen, amit nem látunk, nem hallunk, de az nem jelenti azt, hogy nem is létezik.
– Na, de nagyapa... – Kecele szúrós, de mégis békés tekintete csendre intette Porját.
– Amíg nem vagy bizonyos abban, hogy nincsenek tündérek, addig ne mondj ellent annak, aki hisz a létezésükben. A sárkányokról sem tudod, hogy léteznek-e, mégis érdekel a történetük. A tündérekkel mi a baj?
– Semmi. Csak azok olyan..., nem is tudom. A tündér valahogy túl gyerekes.
– Miért lenne gyerekes? Azért, mert a tündérrel nem kell küzdeni, míg a sárkánnyal igen? A félelmetes sárkány nagy kihívás, míg a szeretettel teli tündér megismerése nem az? Csak a félelem legyőzéséhez kell a bátorság? Talán szeretni nem kihívás, ahhoz nem kell bátornak lenni? – Kecele elmerengett a pipából felszálló füst mögött és csak figyelte az unokáját, aki szótlanul üldögélt a székén és látszott rajta, hogy nem igazán tudja, mit is mondjon.

Az alábbiakban még több részletet olvashatsz Az égig érő erdőből:
Találkozás Gubanccal
Nyugalmat keresni
Az eső csodája

>