Nyugalmat keresni

Norden gyermekkori emlékeinek kísértő árnyaitól keresne nyugalmat, de nem talál. Felmenekül egészen a hegyekben élő barátjához, Perkolához, az öreg pásztorhoz, aki már megtalálta a maga nyugalmát és megkötötte békéjét a hegy szellemével.
Részlet a könyvből.

– Neked is nyugalmat kellene keresned! – summázta mozdulatlanságba révedve a hallottakat Perkola.
– Miféle nyugalmat? – vágta oda hanyagul Norden. – Az egyedüli nyugalmam akkor van, ha ide feljövök hozzád. Amint visszatérek a tanyára, minden nyugalmam oda. Rengeteg a munka az állatok körül. A gyerekekkel is állandó csatát vívok. Hol ez a bajuk, hol az. Azt sem tudom, Majtának hogyan tanítsam meg a helyes beszédet. Az a csöppség még máig nem tudja kiejteni az „r" betűt.
– Nem ilyen nyugalomra gondoltam én.
Norden a völgy felé fordította fejét. Zaklatottságát félretéve próbált megmaradni az elé táruló látványnál és a hely szelleménél, de kevés sikerrel. Jupó mindig felizgatta ôt, akárcsak fiát, Tirmit. A különbség csak annyi volt, hogy míg ô teljesen kikelt magából, hogy hogyan lehet ilyen felelőtlen az apja, addig Tirmi lecsendesedett, és magányként élte meg a nagyapja hiányát. Amire persze az állatok között keresett gyógyírt magának.
„Ugyan miféle nyugalom lehet még?" – merengett magában Norden. – „Ugyan hogyan tudnék nyugodt lenni, ha nem tanított rá meg az apám?" – szemeit lassan elöntötték emlékei és könnyek formájában próbáltak kitörni gödreiből, de még ezt sem tudta magának megengedni. Valami a mélyről belé fojtotta.
– Ne kívül keresd a nyugalmat, hanem belül. Nem találhatsz nyugalmat odakint, ha belül minden forrong és a feje tetején áll.
Norden visszavitte tekintetét az öregre, aki mozdulatlanul, békésen belepipázgatott a kezdődő szürkületbe.
– De mi van, ha kint is a feje tetején áll minden? – kérdezte alig hallhatóan.
– Csak akkor, ha belül sincs rend.
– De nem tudok belül nyugodt lenni, ha körülöttem munka munka hátán, és a családom is folyamatos gondoskodást igényel.
– Figyeld meg a fákat. Láttál már nyugodtabb létformát?
– Egy fa nem dolgozik, és nem is érez – legyintett Norden. – És egyébként sincs családja.
Perkola kivette szájából a már szinte odanőtt pipát, kezét térdére helyezte, kissé előredőlt és egyenesen Norden szemébe nézett.
– Egy fa folyamatosan dolgozik, s többet érez, mint te vagy én. A családja pedig az egész erdő és annak minden lakója. – karját felemelte és végigmutatott a tájon, szemével követve saját mozdulatát. – Rokona a völgy, a folyó, a sziklák és a köztük és bennük megbúvó élet. Folyamatosan táplálja családját, meleget ad nekik, lakóhelyül szolgál, védelmezi ôket. Ez szerinted nem munka? – mormogta az öreg.
Norden végigpásztázta tekintetével a tájat és kereste az imént elhangzott szavak jelentését. Alaposan szemügyre vette a völgyet, a hegyet, az erdőt, a fákat, majd lehajtott fejjel maga elé nézett.
– De ez nem olyan munka.
– Így van – vágta rá az öreg – ez nem olyan. Ez valamivel többet ad. Egy fa nem vesz el, csak amennyi épp kell neki. Csak annyi vizet szív fel gyökereivel, amennyire szüksége van, s nem fél attól, hogy a gondviselés elvenne tőle bármit is. Mindent, amit kap, azt vissza is adja a környezetének, a családjának. Ő nem önmagáért él és növekszik. Feladatát nem értheted meg, mert már rég túlnőtt rajtunk, embereken. Érzései csak a közösség felé vannak. Folyamatosan kapcsolatban van az éggel és a földdel. Ezalatt mi, emberek már magunkkal sem tartjuk a kapcsolatot. Próbálunk túlélni, holott csak élni kellene. Próbálunk mindent túlélni, holott csak velük együtt kellene élni.

Az alábbiakban még több részletet olvashatsz Az égig érő erdőből:
Találkozás Gubanccal
Az eső csodája
Sárkányok vagy tündérek?

>