Nyílni napvilágra

- Kristófnak

Olyan volt minden, mint az álom
és ébrenlét között hintázó játék,
szorongásból az oldódásig
előzték különös, éber esték
az adventi ködben jöttödet.
A tizenötödik decemberi napra,
a csendben halkan földre ringatózva
ránk rázta édes terhét az ég,
megnyílt áldón a mennyei dunyha:

a téli tájban komótos, lusta
mozdulatokkal görbült az utca,
szállongva bélelték ünnepire
a kavargó, hópihe-forma angyalok,
majd csöngetve rándult a villamos,
felszálltam, át az időn túlra.
Emlékezetem már összemos
kéket, fehéret, színkavalkádot,
égit és földit egy végtelenben.

Reggelig imákat dúdolt a szívem:
rád várva kórházi szent kórteremben,
aztán a valódi megérkezésedig
megtelt időben, éberen félig
és félig átlebegve rejtett tereken,
megérkeztél hozzánk. Erő és kegyelem,
lágy és határozott, régről ismerős
alakban hoztál reményt, kedvességet.
Jöttél játszani igaz emberséget.

Hoztál komolyságot, derűvel gazdagon,
hanggal és színekkel varázsolsz szabadon,
tiszta szívvel írsz a láthatatlan könyvbe
soha el nem múló, szép történetet,
tápláló igévé teremted életed!
Azóta minden nap ajándékba adlak
nyílni napvilágra, sugárzó vigasznak!
Azóta minden nap csendben, hiszen érted,
köszöntelek és megköszönlek Téged!

2016. © Balázsi Tünde Gabriella

Kép: Mother and child tree by Alice Mason

>