Várta az ég, hívta a tenger, szelíden dúdolt ős ringatót néki az élet.
Sokáig tartott, míg válaszolt rá, s ércesen rekedt, rég barázdált hangon,
mint ki sebződésig munkálkodik cizellált, apró, finom nüanszon,
hangokra törve énekelt.
Ígéretek és tagadások, remények, vágyak, számítások, beteljesedett
és soha meg nem érő várakozások lüktető, forró áramába hullt,
s míg zuhant, csak zuhant életébersége, lassan át- meg áthatotta a múlt
és a jelen árnyjátéka.
A szíve vette előre a jelet: aritmiás, mély izgalommal repdesni kezdett,
majd izzadságcseppel megválaszolva a remegve vágyott invitát,
kettőzött irgalommal csitítva agyában a fel-felrémlő, örökös vitát
önmagával, dallamra kelt.
Dalára ekkor fényesedni kezdett időrágta teste, és a sebek rajta
fénylő jelekké magasztosultak, s felöltöztették, mint drága ékszerek,
örökös ünnepbe bujtatták lelkét szárnyas, szép kezek, míg letisztult róla
a megtört idő sűrű hordaléka.
2016. február 16. © Balázsi Tünde Gabriella
Hattyú
