Naplóbejegyzés
Írás

Első lépések – Ki vagyok én?

Bejegyzés 2

Sok mérfölddel a hátam mögött a minap úgy döntöttem, hogy papírra vetem gondolataimat. Ugyan még sok minden előttem van az életben, de amit eddig megéltem az mégis sokat mondhat azoknak, akik még csak most kezdik saját útjukat járni. Nem hiszem, hogy megoldottam a gordiuszi csomót, sem azt, hogy az élet misztériumát megismertem volna, de magam tanulságára is kikívánkozik belőlem életem bizonyos részeinek története, s az, ahogyan mertem változtatni magamon és körülményeimen.

Rengeteg döntést kellett meghoznom az évek során. Hol fájdalmasat, hol kevésbé fájdalmasat, de azt hiszem életem legnehezebb lépése az volt, amikor eldöntöttem, hogy jobban meg akarom ismerni magamat. A döntés nehézsége abban állt, hogy nem tudtam miként és hogyan is kezdhetnék neki. Egyetlen cél vezérelt: megtudni ki vagyok Én.

Mondanom sem kell, hogy sem szüleim, sem pedig barátaim nem tudtak mit kezdeni egy olyan egyszerű, mégis – számomra alapvetően fontos – kérdéssel, hogy: ki vagyok Én? Akárhányszor is teszem fel ezt a kérdés magamnak nap mint nap, sosem tudom miként kellene válaszolni. Valami mindig kimarad a válaszból. Állandóan hiányérzetem támad.

Talán 14 éves lehettem, amikor legelőször felmerült bennem az alapvető igény, hogy megfogalmazzam magamnak létem alapjait. Azonban sokáig nem jutottam el, mert a kérdés értelmezésénél elakadtam.

Ki vagyok én? - Miféle kérdés ez?

Akármilyen oldalról is közelítettem meg, annyit sikerült megállapítanom, hogy jóféle kérdés, mégis valószínűleg a legnehezebben megválaszolható az összes közül, ami eleddig a fejemben motoszkált. De ez engem csöppet sem bátortalanított el. Inkább adott némi célt az életemnek és későbbi vándorlásaimnak.

Ám az, hogy miként jutottam el odáig, hogy megkezdjem a válaszok felsorakoztatását, az egy igen hosszú történet, és ez a történet nem csak engem érintett, hanem a környezetemben élőket is legalább oly módon változtatott meg, mint jómagamat.

Töprengésem elején az egyetlen válaszom ennyi volt: Jupó vagyok.

A fejemben megjelent válasz igen egyszerűnek tűnt, de valamiért mégsem kielégítő. Nézegettem innen, vizsgálgattam onnan, ám valamiért nem elégített ki. Rendben, Jupó vagyok. No, de mit jelent ez azon kívül, hogy ezen a néven szólítanak? Nekem semmit, de hogy a szüleimnek mit jelentett akkor, amikor adták nekem, azt pedig már nem tudhatom meg. Számomra nem volt több jelentése annál, minthogy a kutyánkat, az öreg vizslát, Bohócnak hívtam. Annyi különbséggel, hogy őt én neveztem el, mégpedig azért, mert a rózsaszín orra egy bohócot juttatott az eszembe.

Tovább rágódtam ezen a témán és elkerültem egészen odáig, hogy azt merjem mondani magamnak: én egy pék fia vagyok.

A pék fia - hogy pontosítsak, mert a környékünkön a pék egyet jelentett apámmal.

Büszkén húztam ki magam és olybá vettem, hogy ezt látják is rajtam és majd tisztelnek is érte. Ám lassan azt kellett észrevennem, hogy ez nem így van. Az apámat ugyan tisztelték azért, mert ő volt a helyi pék, de rólam ez semmit nem mondott el. Az, ha látszik rajtam, hogy lisztes a ruhám vagy néha vakarót majszolok, az még belőlem nem mutatja meg azt, ami vagyok.

Jupó vagyok, a pék fia –mutatkoztam be olykor-olykor, de a meleg elismerő kézrázás nem nekem szólt, hanem édesapámnak.

Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy tovább folytassam keresgélésemet, és akkor eszembe jutott, hogy talán nem a társadalmi besorolás szerint kellene megállapítanom létemet, hanem aszerint, hogy milyen vagyok.

Ez már számomra is jobban hangzott, hisz egész sokat tudtam arról, hogy milyen vagyok, mit érzek, és azért annyit biztosan állíthattam, hogy sokat gondolkodó vagyok, aki nem hagyja magát, hogy egy rövidke válasszal kielégítsék mérhetetlen tudásvágyát. A felszín nem érdekelt csak a mély, de a mélységnek is az az oldala, ami már szárnyakat adhat, noha soha nem féltem az árnyaktól sem, ha épp úgy hozta a sors. Aztán eszembe jutott, hogy talán az is kifejezheti, ki vagyok én, ha felsorakoztatom azt, hogy mire vagyok büszke.

Erre egyértelmű válaszom volt, hogy: apámra. Több nem jutott eszembe. Ez viszont egyáltalán nem rólam szólt. Legalábbis eleinte azt hittem. Aztán a későbbi utazgatásaim során jöttem rá, hogy bizony az is én voltam. Legalábbis egy részlete annak, aki vagyok, mert ehhez az alapvető Ki-vagyok-Én kérdéshez még több kérdés csatlakozott és csak úgy tornyosultak előttem.

Mi a fontos számomra? 
Erre a legegyértelműbb válaszom az volt, hogy az élet, és ez eléggé bőven kifejthető volt már akkoriban is, de ebbe most nem mennék bele.

Miben vagyok jó? 
Természetesen a gondolkodásban. És a megfigyelésben, amit sokszor tudtam kamatoztatni életem során.

Mit gondolok a világról? 
Hogy a világ alapvetően jó. De ez a megállapításom is kifejtésre szorult akárhányszor is eszembe jutott.

Vannak-e álmaim, s ha igen, akkor mik azok? 
Nos, álmaim mindig is voltak, de hogy mikor kezdtem hozzá ahhoz, hogy meg is valósítsam őket, az egy másik történet.

Mit szeretnék elérni az életem során? Vagy egyáltalán az elkövetkezendő napokban, hónapokban, s milyen erővel, tulajdonságokkal, hiedelmekkel rendelkezem ahhoz, hogy ezeket meg is valósítsam?

Elértem egy olyan kérdéshez, melyről sokáig semmit nem gondoltam. Eszembe sem jutott, hogy én is tehetek valamit azért, hogy álmaim valóra váljanak, s ez a tudatlanság vagy nemtörődömség sokáig hagyott egy helyben álldogálni a saját állóvizemben.

Aztán arra is rádöbbentem, hogy ennyi kérdésre csakis úgy kaphatok válaszokat, ha mérlegelem eddigi életem, s hogy miket tettem meg a céljaimért. Ugyanis csak ezen kérdések megválaszolása után juthatok el odáig, hogy miben kellene fejlődnöm. S ha már megvan erre a válasz, akkor már csak a mikéntjét kell megtalálnom, amihez meg csak a szememet kell kinyitnom, hogy meglássam, milyen lehetőségeket, megoldásokat nyújt az élet. Mert azt már bizonyosan tudtam, hogy igen sokat nyújt, ha a megfelelő kérdést teszem fel és képes vagyok pontosan megfogalmazni célomat. És itt a pontosságon van a hangsúly, mert a szavaknak bizony óriási erejük van. Az ember nem is gondolná miket tehet egy-két jól kimondott szó az emberrel vagy épp a világgal. De ugyanígy fordítva is igaz. A rossz szó is legalább annyit árthat mint egy átok.

Ilyen sok kérdéssel a fejemben aztán olyan sok töprengeni valót adtam magamnak, hogy hamar kinyitottam a szemem és elkezdtem figyelni a környezetem – mivel magamban akkoriban még nem találtam meg a válaszokat.

Még gyerekfejjel rá kellett döbbennem arra, hogy a magunk megfigyelése úgy a legegyszerűbb, ha azt nézzük meg, hogy miként reagál ránk a világ vagy épp a másik személy, amikor épp beszélgetünk. Figyeljük a gesztusait, a szavait, amiket mondatai hordoznak, nézzük a szemét, a kéz- és testtartását. Izgalmas játék volt ez mindig is, s ki hinné, hogy milyen sokat elárul rólunk a mások viselkedése. Persze ez sem megy olyan könnyen, mint ahogyan az hangzik. Hosszas megfigyelés és elemzés vezet el addig, hogy a lehető legvalósághűbben tudjuk megmondani azt, miként is jellemeznek minket beszélgetőpartnerünk gesztusai.

Emlékszem arra az esetre, amikor Perkola barátommal beszélgettünk, s igyekeztem kívül helyezni magam a saját helyzetemen. Mondhatjuk úgy is: nézőpontot váltottam.

Egy jól megrakott tűz körül üldögéltünk, s néztük ahogyan a fahasábok fokozatosan átveszik a tűz melegét, majd izzásba jönnek, s miután átadják magukat a hirtelen hőnek és lángokat csapnak ki magukból mindenfelé, fokozatosan átmennek egy finomabb izzásba, ahol az erő már nem a lángban van, hanem a folytonosan, egyenletesen meleget adó parázsban. Arra már nem nagyon emlékszem, hogy miről is folyt a diskurzus – mert hát Perkolával a világ legtöbb dolgát át tudtuk beszélni –, de arra jól emlékszem, ahogyan barátom velem szemben ül és beszélgetünk. Pontosabban én beszéltem, ő pedig hallgatott.

Kicsit erősebb hangon osztottam a gondolatokat. Fészkelődött is Perkola rendesen – valószínűleg kényelmetlenül érezte magát – és pontosan ez keltette fel a figyelmem. Gondolkodóba ejtett, hogy vajon miért nem tud nyugton ülni. Belenéztem a szemébe és igyekeztem megfejteni, mit is mond, miként felel a mondandómra. Az igazat megvallva, nem nagyon sikerült, de egyre jobban érdekelt ez a kis játék, és emiatt gondolatban átültem a helyére és megfigyeltem, hogy én milyen mozdulatokat teszek, miközben magyarázok. Talán percekig figyeltem így az eseményeket, s közben nem kellett megszakítanom okfejtésemet. Azt kellett észrevegyem, hogy olyan erővel, olyan vehemenciával érveltem, mintha meg akartam volna győzni az igazamról. Sőt, egyenesen olybá tűnt, mintha az én igazságom lenne az egyetlen és valós igazság, s ha ezt nem fogadja el Perkola barátom, akkor bizony semmit nem fog tudni a világról. Szinte magam alá gyűrtem a beszélgetésben és egy szusszanásnyi szünetet sem tartottam. Egy gondolat nem sok, de annyit nem hagytam Perkolának, hogy megosszon velem a sajátjai közül.

Ekkor értettem meg, hogy az ember milyen erővel tudja letaglózni embertársait, csak azért, hogy meggyőzze a maga igazáról, s az ennek fejében kiérdemelt figyelemmel egyfajta energiát lopjon magának. És sok esetben ez nem is a meggyőzésről szól, hanem egyszerűen szeretnénk megmutatni magunkat másoknak. Ám azt olyan erővel tesszük, ami földhöz vágja a hallgatóságot, s bizony eredeti célunk – önmagunk megmutatása –, egészen más módon csapódik le, mint ahogyan azt mi szerettük volna, vagy ahogyan érezzük magunkat.

Miután "visszatértem" saját lényemhez, már én kezdtem kényelmetlenül érezni magam, s kerestem az okát annak, amiért ily módon letámadtam barátomat, de nem volt egyszerű megfejteni azt.

Innentől kezdve egyre gyakrabban tartottam hasonló gyakorlatokat, s egyre több mindenre rájöttem önmagammal kapcsolatban. Persze minden esetben időbe került, mire megértettem viselkedésem valós okát, szándékomat. Azonban mindig többet kaptam ezen fajta megfigyeléseim által, s úgy éreztem lépésről lépésre közelebb kerülök önmagamhoz.

Innen már csak egy kisebb ugrás volt, hogy a beszélgetések során magam helyett arra figyeltem, hogy a barátom miként érzi magát, s hogy nekem hogyan kellene viselkednem ahhoz, hogy ő kényelmesen bele tudjon folyni társalgásunkba anélkül, hogy fenyegetve érezné saját lényét. Hogy figyelmet adjak neki, s ő is meg tudjon fürödni az ezzel járó energiában, mely hatalmas erőt ad az embernek. Oda-vissza.

Ámulatba ejtő változásokon mentem keresztül ezzel a kis játékkal, s ahogyan én változtam, változtattam, úgy változott kapcsolatunk minősége is. Nem csak én lettem rá nyitottabb, de Perkola is jobban odafigyelt rám. Valahogy az egész világ kerekebb lett, habár éreztem azt is, hogy ez még korántsem a teljes világ, csak egy szeletkéje, de már ez is adott annyit, hogy jobban elmélyedjek a magam és a világ kapcsolatán.

Felfedezéseim, melyek nagy valószínűséggel akkor csak a számomra hatottak újdonságnak – mert a világ már addig is így működött –, utazásaim során egyre szélesebb körre terjedtek ki. De ezekről majd legközelebb szólok.

Powered by Thrive Apprentice
Pen
>