Naplóbejegyzés
Írás

A felelősség szabadsága

Bejegyzés 3

Hosszú idő óta úton vagyok. Nem csak a lábam által, mert a lelkem már hosszabb ideje keresgéli az igazságot, melynek keresése elszakít szeretteimtől. Hol visszatérek családomhoz egy-egy időre, hol pedig újra érzem a késztetést, hogy útra keljek, s olyankor bizony, hiába is parancsolnék a lábamnak, ha egyszer a mellkasom nem bírja a szívem kalapálását. Megnyugtatni pedig csak akként lehet, ha hagyom lábaimat, hogy vigyenek arra, amerre épp dolgom van. Mert azt sokszor még magam sem tudom, merre és miért is induljak. Csak annyi a biztos, hogy mennem kellEnnek persze a családom örül a legkevésbé. Noha elfogadták, de meg nem értették. Talán nem is lehet, mert jómagam sem tudom, miért kell állandóan úton lennem. Nyughatatlan vagyok, s ez a nyughatatlanság kihat rájuk.

A lányom, Tilda talán észre sem veszi távolléteimet. Ő megmaradt a könyveinek és társaságukat élvezi a legjobban. Bár azokat a történeteket is kedveli, amiket én hozok magammal útjaimról, de úgy érzem, nem jelentenek többet neki, mint bármely más könyvben elolvasott rege.

Fiam, Norden már egészen más. Ő a maga módján fejezi ki távollétem, számára nehéz időszakait, s még ha épp ott is vagyok vele, akkor sem tudunk kellő időt együtt tölteni, mert valamelyikünk még akkor is úton van. Egy belső úton, amiről gyakran nem tudom eldönteni, hogy most egy menekülés vagy épp valami katartikusabb, mesébe illő utazás, mely végzetem felé vezet.

Hitvesem, Floriana pedig az, akit roppant nehéz otthon hagyni. Noha már találkozásunk kezdetétől tudta, hogy lehetetlen engem kalitkában tartani és, hogy kapcsolatunk alapjaiban a bizalomra és a szabadságra épül, ám ezt nem mindig olyan könnyű megélni. Pláne olyan időben, amikor én távol vagyok tőle. Távol vagyok tőlük.

Elismerem, szörnyen önző lépés lehet tőlem, hogy a magam útját úgy járom, hogy életem egy részéből kirekesztem szeretteimet, de még mindig nem tudom, miért is kell nekem időről időre útra kelnem. Ha tapasztalásra vágyom, akkor a családommal együtt kellene tapasztalnom, bíznom bennük és abban, hogy együtt változni a legjobb dolog, mert így az én változásom bennük nem úgy csapódik le, mint egy „jó” változás. Számukra az én utam fájdalmas. Ha pedig útjaim menekülések lennének, akkor pedig csak magam elől menekülhetek, mert minden esetben távolabb és távolabb találom magam, de még akkor is ott izeg-mozog a lábamban a mérföldek hiánya. Korábban az is eszembe jutott, hogy maga a felelősség elől futok oly sebesen. Bár arra utazásaim során már rá kellett jönnöm, hogy attól képtelenség elfutni, mert az egy velem. De sokszor az úton levés maga és az arra való késztetés is még mindig egy megoldatlan rejtély számomra.

Persze, tudom, felelős vagyok magamért, a családomért, a földért, melyen élek, és azért a nagyobb életközösségért, melynek szerves része vagyok. Ám legnagyobb mértékben döntéseimért és önmagamért vagyok felelős. Azokért és azok következményeiért senkit nem okolhatok. Soha senki nem volt és nem is lesz felelős azért, ami velem történik, még ha olykor másként is tűnik. Ugyan szabadságomban áll a döntéseimet meghozni, de vajon az a felelősség, ami ezen döntéseimet terheli a szeretteimmel szemben, mennyire korlátozhatja a szabadságomat?

Felelősség és szabadság.

Hol vannak a határok? Meddig tart egyik és meddig a másik?

Sokat töprengek ilyen és ehhez hasonló kérdéseken, de eleddig nem sokra jutottam. Talán egyetlen dolgot fedeztem fel útjaim során: ha felelősséget vállalok tetteimért, akkor elkerülhetem a felelősségre vonást. Azonban sokáig az sem volt teljesen tiszta a számomra, hogy ez a felelősség vállalás csak kibúvó a felelősségre vonás alól, egyfajta félelem a következményektől vagy pedig valóban kijelenthetem, hogy teljességgel enyém a felelősség? Mert akárhogyan is nézem, minden cselekedetemnek megvoltak és meg is lesznek a továbbiakban is a következményei, melyek sok esetben egyáltalán nem az én életemen hagytak nyomot.

Még azt is meg merném kockáztatni, hogy kijelentsem: Floriana az én döntéseim következtében hagyta el ezt a vízszintes világot. Távollétem túl terhes, majd már elviselhetetlen volt a számára, s miután lelke belehalt magányába, már teste sem bírta sokáig. Ugyan öreg barátom, Perkola sokat volt mellette, biztonságot nyújtott neki, sokszor apjuk helyett apjuk volt gyermekeimnek, de ő mégsem én vagyok. És ez így is vagyon rendjén.

Nemhiába az a közkeletű kijelentés, hogy: minden mindennel összefügg. Ez olyan, mint a messzi keletről származó Pillangó-hatás elmélete. Ha egyszer nyugaton történik valami, akkor annak lenyomata lesz keleten is. Legfeljebb azt a vékony kis ezüstszálat nehéz megtalálni, ami összeköti ezeket az eseményeket. Ám nem is biztos, hogy dolgunk nekünk halandóknak, hogy ezeket az összefüggéseket keressük és megértsük valódi mibenlétüket. Legyen elég számunkra, hogy a világgal való kapcsolatnak önmagában is jelentősége van, s ezzel tudatunkban kell meghozni döntéseinket. Azonban az nem tarthat vissza minket, hogy a nézőpontokat mérlegelve céljainkat sutba dobjuk. Minden nézőpontot nem tárhatunk fel a lelki szemünk számára sem, hiába is keressük az abszolútot.

Változni azonban csak belülről lehetséges. Hiába is kenegetem kiszáradt kezemet bármiféle kencével, balzsammal, az legfeljebb ideig-óráig nyugtatja meg bőröm és tölti meg látszólagos élettel. Ha valóban újra élettel teli bőrt szeretnék a kezemen, akkor bizony azt kell megtalálnom, hogy mi is az, ami elvonja belőlem a vizet. Milyen gondolat, milyen érzés szárítja ki a lelkem.

Emlékszem apámra, aki oly korban élt, amikor még becsült volt a jó kenyér, és bizony egy jó pék becsületét sok munkába került visszaállítani, ha egyszer rossz kenyér került ki kezei közül. A világ akkoriban egyre gyorsult (ahogyan ezt most is teszi) és minden addig bevált módszert a legolcsóbb megoldásokkal igyekeztek felváltani. Mindenki morgolódott, de senki nem szólt érte. Inkább ette a hitványabbnál hitványabb, kenyérnek nevezett, apám számára egyszerűen névvel nem nevezhető dolgot. Ő a maga módján akart változtatni ezen. Nem háborgott hangos szavakkal, hanem cselekedett.

Ha jót akarsz magadnak és másoknak, akkor csinálj jót, és sose hagyd, hogy mások befolyásolják, megváltoztassák a jóra való hajlandóságodat!” – hangzott tőle a már számomra szinte létigévé vált mondat.

Akkoriban még nem egészen értettem ezt mélységeiben, de az évek során kikristályosodott számomra a kijelentés valódi értelme is. Van, hogy egyszerűen valaki, vagy valakik, el akarják hitetni veled, hogy bizonyos dolgokra képtelen vagy, nem tudod megcsinálni.

Először is képes vagy rá! Ha el tudod képzelni, akkor már van képed arról a jóról, ami igazán benned van, lényedet adja, és máris képes vagy rá. Aztán pedig csak meg kell erősítened magadban ezt a képet és cselekedni. És ez a legfontosabb lépés a hitben: a cselekvés.

Apám is így tett. Egyszerűen kenyeret kezdett el sütni. Igazi kenyeret. Ez a valódi étel pedig olyan mértékben változtatta meg őt belülről, hogy valahogy megváltozott körülötte a világ. Eleinte – még siheder fejjel – azt hittem, apám is, és az emberek is a kenyér által változtak meg. Később kellett rádöbbennem arra, hogy a kenyér csak eszköz volt. Valójában az indította el a változást apámban, hogy másként gondolkodott, s ezáltal másként élte meg önmagát a világban. Nem hagyta, hogy egy idegen, külső erő rákényszerítsen bármit is, ami nem ő. Egyszerűen úgy élte életét, ahogyan azt lelke diktálta neki.

Ez pedig olyan erővel áldotta meg, hogy az ember, aki vele találkozott, hiába is ellenkezett volna, egyszerűen érezte magában is a jóra való hajlandóságot; a vágyat, ami afelé hajtja, hogy változtasson az életén. Apámnak nem kellett megváltoztatnia senkit, egyedül önmagával kellett jobban megismerkednie, és ez a változás kihatott környezetére. Ő volt a pillangó, ami megrebbentette szárnyait, és a világ nem tudott ellene tenni semmit, mintsem válaszolni a maga módján erre a változásra.

Ugyan a családom nem értheti meg kóborlásaim célját, sem azt, hogy mi hajt folyton előre, de bízom abban, hogy még, ha olykor rosszul is állnak a dolgok, vagy annak látszanak, valójában a változás érik bennük is. És ha más nem, akkor az én változásaimon keresztül láthatják, érezhetik, hogy változni jó, változni kell. A válság is – legyen az akár belső, akár külső – valójában csak azt jelzi, hogy valami nem működik jól, s változtatni kell. Megfigyelni miért nem működik valami jól, és aztán változtatni, hogy újra működő képes legyen, de egy jobb kiadásban.

Remélem egyszer szeretteim sem csak az örökké csavargó embert fogják bennem látni, hanem azt, ami valójában vagyok. A bennük keletkező, általam keltett hiány is azt érezteti velem, hogy valami talán nem működik jól, s nekem is változtatnom kell önmagamon és azon, ahogyan a családomhoz, a világhoz és magához a változáshoz, fejlődéshez viszonyulok. Nem könnyű dolog. Sem a megfigyelés, sem pedig a felismerés nem az. Ám mégis eddigi tudásom alapján ez az egyetlen módja annak, hogy tudatosabbak legyünk mind a magunk, mind pedig a rajtunk kívül állónak tűnő világot illetően. Hiszen teljességgel elválaszthatatlanok vagyunk egymástól. Így alkotunk meg együtt egy szép gömböt, amiben egymással, egymás által változhatunk.

Sok történet mesél nekünk a világról, az univerzumról, rólunk. A legtöbbjük csak egy-egy darabkáját tárja fel előttünk, de ha jobban odafigyelünk, akkor egyetlen kis történésben is megláthatjuk az egészet. Azt, ahogyan ezek az apró, talán jelentéktelennek tűnő mozzanatokat megváltoztatják az általunk ismert vagy ismerni vélt teremtést, és ezáltal a megfigyelés által a mi felelősségünk is létrejön, hiszen nem tehetünk olyat, amely ne hatna ki az egészre. Mindezek figyelembevételével is azt kellene hogy mondjam mindenkinek, akivel utam során találkozom, hogy a találkozásunk első pillanatában már eldőlt a világ sorsa. Azonban az, hogy az merre halad, minden esetben rajtunk múlik. Szabadságunkban áll megválasztani, hogy miért is vállalunk felelősséget, milyen döntést hozunk.

Powered by Thrive Apprentice
Pen
>