A kertkapu nyitva állt. Ugyan csak a szeme sarkából érzékelte, de érezte, hogy valami hívja őt. Könnyektől duzzadt szemei nem akarták megnézni, hisz éppen most készült elmerülni a teljes apátiában. Egy világba, ahol senki és semmi nem bánthatja, hiszen csak a keserűsége és magánya van ott. Ismerte ezt a helyet nagyon is jól. Sokszor járt már a világnak azon a részén, ahol az önsajnálatból fakadt a száraz kóró, lelke sötétsége adta a nap fényét, és az eső is csak fáradt tudata könnyeiből tudta áztatni a kiszáradt földet. Némelykor annyira, hogy a száraz földből sáros dagonya lett, mely még inkább lehúzta magába.
Ismerte ezt a helyet, s most is oda tartott, ám lelke érezte a hívást.
Térdre rogyva ült a fűben, háta olyan görnyedten hajolt előre, mintha rózsákat akarna futtatni rajta. Mellkasa hasogatott, de mégis odabent megrezzent valami. Teste mozdulatlanságát nem törve meg, fejét lassan a kert kapu irányába fordította, mely kapu nem az útra, az emberek közé vezette, hanem egyenesen be az erdőbe.
Mintha mocorgást hallott volna a fák felől. Tekintetét továbbra is a kapura szegezte, s igyekezett a könnyek között meglátni a rengeteget, mely homályosan csalogatta magához.
Kézfejével megtörölte maszatos orrát, majd szipogott egyet, s ruhaujjával feláztatta könnyeit. Újra kinyitotta szemét, s most olyan élesen látszott az erdő, mintha nagyítóval hozták volna közelebb. Minden részlete élesen tiszta volt. A fák levelein az erezet, a törzseken futkosó hangyák. Egy fülemüle éneke is felhangzott. A madárka hangja mintha a fülében szólalt volna meg, s egyenesen hozzá beszélt volna.
Ám ez nem hívás volt, hisz a madárka csak dalolt. Lelkében érezte a küldést.
– Indulj! – rezdült meg a hang hallatára.
Körülnézett, de nem látott senkit. A fülemüle is csak saját dalát énekelte. Majd ekkor újra meghallotta.
– Indulj! Menj!
Lassan felállt, kiegyenesedett, s elindult a kert kapu felé. Eleinte óvatos léptekkel közelített, majd, ahogy újra megrezdült mellkasában valami, határozott léptekkel indult neki.
– Menj! Már várnak.

A mese nem más, mint a világról alkotott képünk kitágításának helyszíne. Itt mindentől elrugaszkodhatunk, amit eddig hittünk, vagy hinni véltünk; itt minden lehetséges. S pont ez a lényeg!

A valónak hitt világ sem más mint a saját élményünk, gondolatunk kivetített képe, s ez nem fedheti le a világ fogalmát, hisz mindannyiunknak más a képe ugyanarról a világról. Ezzel nem is lenne baj.  
A baj akkor kezdődik, amikor nem engedünk a lehetőségnek, hogy ez a képünk megváltozzon. Botorság lenne mindent úgy hagyni ahogy mi látjuk és nem engedni, hogy más is hasson rá, hogy más világa találkozzék a miénkkel, átalakuljon. Hisz minden változik. Akkor miért ne változna a világ? Egyetlen dolog nem változik, az pedig az igazság, amiből csak egy van. Erről azonban csak annyit tudunk, hogy valahol odaát van. No, de ne döngessünk újabb kapukat. Maradjunk a sajátunknál.

Ha változtatni akarunk, akkor magunkban kell változtatni. Azon, ahogyan szemlélődünk, ahogyan élünk. A változtatás pedig szükséges, ahhoz hogy más világot is megismerjünk, mert a világ is csak úgy változik, ahogyan mi változunk. Nem a világ határoz meg minket, hanem mi határozzuk meg a világot! Minden belülről indul el. Amíg bennünk zűrzavar van és káosz, addig ne reméljük, hogy a világban mást fogunk látni. Ezért is fontos az önismeret, mely egyik alappillére életünknek és annak, ahogy a világot formáljuk.

Az önismeret, a személyes fejlődés mind a változáson alapszik. Azon, hogy képesek vagyunk feladni berögzült ideáinkat és merünk újakat állítani a helyükre. Tudom, ez nagy merészség, hisz a mi világunk biztonságos, minden részletét uraljuk és irányítjuk, de még sem jutunk előre. Azt hisszük repülünk pedig zuhanunk. Hogy ezt lássuk szemléletváltozásra van szükség.

Kevesen gondolják, de a mese egy nagyon jó tükör önmagunk felé. 
A meséken keresztül rengeteg féle képet kapunk mások világáról. Mindig valami újat. Ehhez azonban az kell, hogy megengedjük magunknak az elfogadást/befogadást. A mesékben rengeteg szimbólumot, metaforát találunk, mely mind-mind segít tágítani saját világképünket. Észreveszünk olyan dolgokat is, melyeket addig soha, s ez beépül a világunkba.
A történetekben és mesékben az a szép, hogy mások érzékszerveivel tapasztalhatjuk meg a világ egy másik oldalát. Más perspektíva, más képek, más illatok, pedig ugyanarról a világról szól, amiben te is élsz.

Ahhoz azonban, hogy tudjunk változtatni, önmagunkat kell megismerni elsősorban. Rengeteg metódus áll már a rendelkezésünkre ezen a téren. El is veszhetünk ezek halmazában, ha nem tudjuk, hogy mi micsoda, mi fán terem. Kis segítséget nyújtva igyekszem ezen az oldalon bemutatni párat, melyek engem segítettek közeledni önmagamhoz.

Kép: Magic Book (A Lobke Peers)