Nagyböjti párbeszéd

Te mit tennél, Uram, ha velünk szeretnél lenni?

A válaszom ennyi:
kiáltanék,
hogy magasan fennhordott állak leessenek,
szívek hajoljanak meg szívem előtt, akár a hegyek
közt vergődő tűzmadaram,
a hit,
s ha érdemes még megváltani valakit,
aki nem is kéri, aki mégis várja,
nem várnék ezredévet, mára
leszületnék a földre nyomban,
hogy virágzó ágként megteremjem
Keresztfám termését a Golgotára,
s elringassam embernyi magzatjaim karomban.

2016 © Balázsi Tünde Gabriella

Balladásan

Kép: Isao Tomoda

Égre keltek éneke - 1. A Hold dala

Zúgó, zúgó dallamok.
Hallgasd, halld csak:
Hold vagyok!
Tenger csillag kísér ébren,
ringok teremtőm szívében,
napban gyúlok, meghalok,
éjnek virága vagyok,
fénye holtnak, sápatagnak,
vágya gyöngyös könnypataknak,
bennem megpihen a holt is,
kicsit él még, ha megholt is,
s újra fellobbantom lángját:
szikra szítja szivárványát
sose múló égi fénynek.
Belső ég vagyok, hát kérlek,
kívülről sose ítélj meg!
Napnak sötétben gyúlt árnya:
vagyok Isten királylánya.

2018 © Balázsi Tünde Gabriella

Nyílni napvilágra

- Kristófnak

Olyan volt minden, mint az álom
és ébrenlét között hintázó játék,
szorongásból az oldódásig
előzték különös, éber esték
az adventi ködben jöttödet.
A tizenötödik decemberi napra,
a csendben halkan földre ringatózva
ránk rázta édes terhét az ég,
megnyílt áldón a mennyei dunyha:

a téli tájban komótos, lusta
mozdulatokkal görbült az utca,
szállongva bélelték ünnepire
a kavargó, hópihe-forma angyalok,
majd csöngetve rándult a villamos,
felszálltam, át az időn túlra.
Emlékezetem már összemos
kéket, fehéret, színkavalkádot,
égit és földit egy végtelenben.

Reggelig imákat dúdolt a szívem:
rád várva kórházi szent kórteremben,
aztán a valódi megérkezésedig
megtelt időben, éberen félig
és félig átlebegve rejtett tereken,
megérkeztél hozzánk. Erő és kegyelem,
lágy és határozott, régről ismerős
alakban hoztál reményt, kedvességet.
Jöttél játszani igaz emberséget.

Hoztál komolyságot, derűvel gazdagon,
hanggal és színekkel varázsolsz szabadon,
tiszta szívvel írsz a láthatatlan könyvbe
soha el nem múló, szép történetet,
tápláló igévé teremted életed!
Azóta minden nap ajándékba adlak
nyílni napvilágra, sugárzó vigasznak!
Azóta minden nap csendben, hiszen érted,
köszöntelek és megköszönlek Téged!

2016. © Balázsi Tünde Gabriella

Kép: Mother and child tree by Alice Mason

A szél dala

“Mondd el, mit mond az erdő
Mit suhog a lomb, s az égen a felhő
Mit zubog a folyó, mikor a tájon átzúdul
Mit morajlik a tenger, mikor hullámba tornyosul
Mit él meg a fű, ha tavasszal megnő
Mit üzen a szikla vagy épp ez a csepp kő
Mit bőg a szarvas, ha az erdőn keresztül csörtet
S mit énekel a hold, ha magára ezüstöt ölthet
Mit zeng a szél vagy a fákon a levél
Mondd hát, hogy ez mind mit is regél
Meséld el, mit látsz a madarak reptében
A kalandról mesélj, ami egy régmúlt regében
mesének tűnt, de nem hiábavalóság
S amit senki sem hit, hogy ez a valóság”

A szél dala (Ezüst tollpihe)

Rész az egészhez

mindig írok, hallgatózom
egyre mélyebbre nyújtózom
egyre beljebb, egyre feljebb
résznek egészként felelsz meg
egyre inkább tiéd vagyok
odabenn s ha meg is halok
lesz egy nyom mi hozzánk vezet
megfogtál s én fogom kezed
sosem engedsz el, engedlek
megmaradni végtelennek
fürdőzöm személyed mélyén
nyugvópontom vagy és békém

2018 © Balázsi Tünde Gabriella

Hívogató

Szunnyad a szikra, de izzik az éjben,
tárva a szívem, lágy dala száll.
Omlik a fényben a reggeli zápor,
szomjas a lelkem, csodára vár.

Pattan a húron a szertelen élet,
szökken a szép szerelem, ideszáll,
moccan a vágytól a rég megigézett,
fénybe rivalló tavaszi madár.

Foszlik az éj takarója, a lelkem
lobban a hajnali hangra, kitár,
enged a szívem, a vágy dala hívja,
beleremeg, mint aki társra talál.

Gyere már!

2017 © Balázsi Tünde Gabriella

Porondon túl

Zsibbad a nyelvem és szúr a szemem,
az idegrendszerem játszik velem,
pedig ma mindenki szerint trendi
nárcisztikusan is sérültnek lenni.

Engedd el a hajam és fogd meg a kezem,
a múltam és a jövőm hadd legyen jelen,
ha kényszerítesz se leszek más már,
bár akciós program itt az embervásár.

Magasak a falak és nagy az elvárás,
minden találkozás egyben el is válás,
ha szakítani akarsz az ember-próbán,
súlyozd előbb magad a semmi ágán.

Hadd legyek jó végre úgy, ahogyan vagyok,
a határon ingok, a fényem ragyog,
de sötét most minden a jelek szerint,
a szer meg a koktél fölzabált megint.

Csak maradj velem vagy vigyél át háton
az emberközti kapcsolati szociális gáton,
vagy nézz a szemembe és tekintsd meg magad;
ne félj, ez a jelenség rád úgysem ragad!

Ha föltűnik mégis egy-két hasonlóság,
csak gondold azt, hogy ez nem a valóság!
Te erősebb szert szívsz, hidd el, barátom,
ha nem látsz át a hasonlón és a máson.

Porondon túl már nincs másik porond,
jóllehet köztetek lettem bolond.
Az alakít téged, kinek megadod magad,
válaszd meg, hogy kitől függsz és úgy légy szabad.

2019 © Balázsi Tünde Gabriella

Fotó: Allen Schaller: Metropolis 8.

Ugrás a múltból

Nehezen ébredtem. Bár a nap már az arcomat nyaldosta még nem éreztem magamban az erőt, hogy ki tudjak kelni az ágyból. Ezt a gondolatot azonban erősen megcáfolta a megcsörrenő telefon hangja, mely olyan hirtelenséggel ugrasztott ki, hogy magam is elcsodálkoztam a bennem szunnyadó vitalitáson. Már napok óta vártam egy hívásra, s reménykedve, hogy végre megkapom a hőn áhított munkát, azonnal felvettem a telefont.

Mary volt az. Örültem neki, mert - bár nem őt vártam - a hangja máris egy másik tudatállapotba helyezett. Nem is tudom, mikor beszéltünk utoljára. Talán hetek, hónapok is elteltek, annak ellenére is, hogy mindketten ugyanazon a szigeten vagyunk, s mégis, a találkozás sokszor váratott magára. Hiába az együtt eltöltött katonaévek, ezen a helyen az ember mintha meg akarna szabadulni a múltjának bizonyos emlékeitől, mely már szerves részét képezik nem csupán a gondolatainak, de testének izmainak, sőt, az idegrendszerének is. Mary volt az egyetlen ember, akivel a leszerelés óta tartottam a kapcsolatot. Több éles bevetésen voltunk együtt annak idején még az Öbölben, Koszovóban és olyan helyeken, melyek nevéről sokan még csak nem is hallottak. Mi pedig már nem akarunk hallani róluk. Az emlékek és a bajtársiság össze kapcsolt minket, mégis mintha önkéntelenül is kerültük volna egymást amellett, hogy ő volt az a személy, aki sokat segített felejteni; és szerintem, ugyanúgy én is segítettem neki.

Amikor meghallottam a hangját egyszerre töltött el egy szeretetérzés és a menekülés érzete. Mindketten feledni akartunk. Feledni a szörnyűségeket, a halottakat, az elesett, vagy örök életre megnyomorított bajtársak, civilek fejünkben harsogó képeit, és a sokszor értelmetlennek tűnő parancsokat. Most azonban más volt a hangja. 

Ahogy leszerelés után átmentünk a privát szektorba dolgozni, elkezdtünk új emberré válni. Habár az, hogy másokkal megismertettük a repülés, vagy az ugrás élményét sok örömöt hozott az életünkbe, azonban ez egy néha már aggasztóan lassú folyamat volt, részemről legalábbis biztosan. Teljességében sosem tudtam megszabadulni a nyomasztó, sokszor örvényként magába szippantó emlékektől.

Melót ajánlott, azért hívott. Van egy nő, aki azért utazott a Kanári szigetekre, hogy gyermekkori álmát valóra váltsa. Persze azonnal igent mondtam – kellett a pénz is, és hogy a kísértő múlt helyett újra másra tudjak fókuszálni. Megbeszéltük a találkozót, majd nehéz emlékekkel a szívemben letettem a kagylót. A falra néztem, ahol a nagyanyám rózsafüzére lógott egy apró szögre akasztva. Ha hunyorítottam, messziről úgy nézett ki, mintha a falról válna le a vakolat. Természetes, mélybarna fa színével kiemelkedett a sárgálló falból, szerettem ezt a darabot. Bár sosem használtam, a fronton végig velem volt, s nagyanyám Istenbe és az életbe vetett hite végig benne volt. Talán ez is mentett meg.
Egy pillanatra elrévedtem a látványában és ez pont elég volt ahhoz, hogy Nyanyó képe megelevenedjen elmémben és mosolyra fakadjak kedves, ráncos arcától. Néha úgy éreztem, hogy hitét valami módon rám hagyta ezzel a rózsafüzérrel. Csak remélni tudtam, hogy fogok tudni vele élni.

Másnap a reptéren találkoztunk Maryvel. Még mindig jó formában volt, ami a kezeslábason keresztül is rendkívül jól látszott. Arcán kiegyensúlyozottság tükröződött, ami nekem megnyugvást jelentett. Úgy tűnt, hozzám képest egyre gyorsabban dolgozza fel a történteket. Szerencsés alkat. Bár lehet, hogy a hely teszi, hiszen nekem ez már az ötödik helyem, ahol a felejtés felé szeretnék ugrani. Amikor erről a lehetőségről szólt, még el sem tudtam képzelni, hogy lehet olyan része a világnak, ahol majd jobban érzem magam, s még esetleg egy tiszta jövő képe is fellebbentheti magát a számomra. Hálás voltam Marynek ezért. Már csupán a sziget kisugárzása is erőteljes hatást gyakorolt rám első megérkezésemkor, ami azóta is tart. Nem csoda, hogy sokan szeretnének eljutni ide. Igazi pihenő paradicsom. Sokat segíthet egy új élet kezdésében, vagy egy régi felejtésében.

Mary a gépe mellett állt, s éppen egy csinos harmincas szőkének mutatta be Bertát, a gépét. Büszkélkedve mesélt róla a nőnek, aki érdeklődve - bár mozdulataiból ítélve inkább félénken - nézte a gépmadarat.

Bemutatkoztunk. Rebekának hívták. Kézfogása erős volt, de hamar elhúzta a kezét, s tekintetét is gyorsan elkapta miután a szemembe nézett. Mintha szégyenlős lett volna. Mary viszont boldognak tűnt. Jó volt ránézni és megölelni. Egy gyermekkori barátra emlékeztetett, egyáltalán nem egy ex katonatársra.

Miután Mary elmagyarázta Rebekának, hogy mi micsoda a gépen, rajtam volt a sor, s bemutattam az ugráshoz használt tandem ernyőt, majd elmagyaráztam, hogy voltaképp mi fog történni, hogyan zajlik le az egész esemény. Átnyújtottam neki egy kezeslábast, melyet azonnal felhúzott a farmerjára. Míg folytattam a további előkészületeket a szemem sarkából jól láthattam, hogyan igazgatja magán az overált. Egészen olyan látványt keltett, mintha divatszalonban lennénk, s roppant fontos lenne a levegőben is jól kinézni. Mosolyogtam magamban egyet, bár meg kell hagyni, hogy tényleg csinos volt és egyáltalán nem bántotta szememet a látvány.

Mikor felbőgtek a gép motorjai Mary szólt, hogy kössük be magunkat, majd lassan Berta kigurult a felszállópályára, s ott egyre gyorsulva emelkedett a levegőbe. Rebekán látszott az izgalom, mert alig tudta elmesélni, hogy hogyan is került a szigetre, s miként döntötte el, hogy megvalósítja gyermekkori álmát. Egyszerre volt vicces és némileg hihetetlen is a történet. Azonban az tetszett benne, hogy merőben más volt, mint az én történetem, ami ugyanúgy a Kanári szigetekre hozott. Az élet tele van furcsa eseményekkel, összefüggésekkel.

Lassan elérkeztünk az ugrási magasságba. Mary jelezte, hogy már csak egy perc az ugrásig. Rebekával odaléptünk az ajtóhoz, majd egy erőteljes rántással kinyitottam azt. A hirtelen levegőtől kicsit megtántorodott, s egész testében éreztem, ahogy megfeszül. Megfogtam hátulról a karját, hogy jelezzem, biztonságban van. Hátra pillantott, s miután riadt tekintete a biztonságot keresve a szemembe nézett, elmosolyodott.

Még harminc másodperc – jelezte Mary.

Rebekához hajoltam, s elmondtam neki, hogy a legjobb, ha nem a mélységre, hanem a szabadságra figyel, s emlékezteti magát, milyen bátor. Gondolja azt, hogy a repülőgép a múlt. Az ugrással pedig hagyja hátra minden félelmét, s az egyetlen cél lebegjen a szeme előtt: szabadnak lenni. Érezze a szelet, a levegőt és a látványt. Idefent nincsenek gondok. Minden mást bízzon rám.

Érdekesen működik az ember, mert ahogyan kimondtam ezeket a szavakat, éreztem, hogy ezek nekem szólnak a legkomolyabban. Mintha az élet mindig úgy rendezné meg jeleneteit, hogy bármerre is vezessen a sors, mindig főszereplője legyek a történésnek, még akkor is, ha épp más áll az események középpontjában. Csak észre kell venni a szereposztást.

Mary jelt adott, hogy mehet az ugrás. Rebeka egész teste megremegett, de már nem félelmet éreztem benne, hanem izgatottságot. Finoman toltam egyet Rebekán, s azzal kiugrottunk.

Lenyomat

Életemnek filmjét, mondd, hogyan rögzítsem,
hol találok vásznat, hogy az úgy feszítsen,
ahogy szívem feszít a belső látványon,
hol kapható vajon a vetítővászon,
amin azt és úgy látsz, ahogyan én látom?

Kié a szemideg, hol a perspektíva,
amely úgy vet árnyat s képez színt papírra,
hogy míg besötétül az én életterem,
megjelenjen minden oly én-érzékenyen,
ahogy bennem játszott szivárvány életem?

2016 © Balázsi Tünde Gabriella

Aki az első

Az első szeretet, hogy az Első szeretett.

Akivel kezdődött az élet.
Akivel soha nem ér véget.
Akiben otthonunkba vágyunk.
Akinél békére találunk.
Akinek sátra alatt kifeszítve élünk.
Akivel mindig újra győzelmet remélünk.
Akinek Lelke a vizek fölött nem csak lebegett,
hanem most és mindörökre, mindig szeretett.
Akinek szíve a mi szívünkkel régen
együtt vacog a semmi ágán, és mégsem
fázik, csak melenget, amikor halálra dermedünk.
Akinek szerelmes szeretetében élünk és létezünk.
Aki az ember nélkül teljes és mégis nincstelen.
Aki fölöltöztet önmagába, bár ő maga meztelen.

Aki a kiáramlott örökkévalóság,
töredékeiben is teljes jóság,
keresztjében is ragyogó élet,
aki szerelmetes gyermekéért
mindenhatóként az emberé lett.

Aki a "végevan" csúcsáról alászállt,
aki a "mindigveledvagyok" igéjévé vált,
aki elsőként lett mégis az utolsó
a megváltatlan szenvedők között,
akivel elsőként a mennyország a földre költözött.

2017 július © Tünde Gabriella Balázsi

>