A szél dala

“Mondd el, mit mond az erdő
Mit suhog a lomb, s az égen a felhő
Mit zubog a folyó, mikor a tájon átzúdul
Mit morajlik a tenger, mikor hullámba tornyosul
Mit él meg a fű, ha tavasszal megnő
Mit üzen a szikla vagy épp ez a csepp kő
Mit bőg a szarvas, ha az erdőn keresztül csörtet
S mit énekel a hold, ha magára ezüstöt ölthet
Mit zeng a szél vagy a fákon a levél
Mondd hát, hogy ez mind mit is regél
Meséld el, mit látsz a madarak reptében
A kalandról mesélj, ami egy régmúlt regében
mesének tűnt, de nem hiábavalóság
S amit senki sem hit, hogy ez a valóság”

A szél dala (Ezüst tollpihe)

Ugrás a múltból

Nehezen ébredtem. Bár a nap már az arcomat nyaldosta még nem éreztem magamban az erőt, hogy ki tudjak kelni az ágyból. Ezt a gondolatot azonban erősen megcáfolta a megcsörrenő telefon hangja, mely olyan hirtelenséggel ugrasztott ki, hogy magam is elcsodálkoztam a bennem szunnyadó vitalitáson. Már napok óta vártam egy hívásra, s reménykedve, hogy végre megkapom a hőn áhított munkát, azonnal felvettem a telefont.

Mary volt az. Örültem neki, mert - bár nem őt vártam - a hangja máris egy másik tudatállapotba helyezett. Nem is tudom, mikor beszéltünk utoljára. Talán hetek, hónapok is elteltek, annak ellenére is, hogy mindketten ugyanazon a szigeten vagyunk, s mégis, a találkozás sokszor váratott magára. Hiába az együtt eltöltött katonaévek, ezen a helyen az ember mintha meg akarna szabadulni a múltjának bizonyos emlékeitől, mely már szerves részét képezik nem csupán a gondolatainak, de testének izmainak, sőt, az idegrendszerének is. Mary volt az egyetlen ember, akivel a leszerelés óta tartottam a kapcsolatot. Több éles bevetésen voltunk együtt annak idején még az Öbölben, Koszovóban és olyan helyeken, melyek nevéről sokan még csak nem is hallottak. Mi pedig már nem akarunk hallani róluk. Az emlékek és a bajtársiság össze kapcsolt minket, mégis mintha önkéntelenül is kerültük volna egymást amellett, hogy ő volt az a személy, aki sokat segített felejteni; és szerintem, ugyanúgy én is segítettem neki.

Amikor meghallottam a hangját egyszerre töltött el egy szeretetérzés és a menekülés érzete. Mindketten feledni akartunk. Feledni a szörnyűségeket, a halottakat, az elesett, vagy örök életre megnyomorított bajtársak, civilek fejünkben harsogó képeit, és a sokszor értelmetlennek tűnő parancsokat. Most azonban más volt a hangja. 

Ahogy leszerelés után átmentünk a privát szektorba dolgozni, elkezdtünk új emberré válni. Habár az, hogy másokkal megismertettük a repülés, vagy az ugrás élményét sok örömöt hozott az életünkbe, azonban ez egy néha már aggasztóan lassú folyamat volt, részemről legalábbis biztosan. Teljességében sosem tudtam megszabadulni a nyomasztó, sokszor örvényként magába szippantó emlékektől.

Melót ajánlott, azért hívott. Van egy nő, aki azért utazott a Kanári szigetekre, hogy gyermekkori álmát valóra váltsa. Persze azonnal igent mondtam – kellett a pénz is, és hogy a kísértő múlt helyett újra másra tudjak fókuszálni. Megbeszéltük a találkozót, majd nehéz emlékekkel a szívemben letettem a kagylót. A falra néztem, ahol a nagyanyám rózsafüzére lógott egy apró szögre akasztva. Ha hunyorítottam, messziről úgy nézett ki, mintha a falról válna le a vakolat. Természetes, mélybarna fa színével kiemelkedett a sárgálló falból, szerettem ezt a darabot. Bár sosem használtam, a fronton végig velem volt, s nagyanyám Istenbe és az életbe vetett hite végig benne volt. Talán ez is mentett meg.
Egy pillanatra elrévedtem a látványában és ez pont elég volt ahhoz, hogy Nyanyó képe megelevenedjen elmémben és mosolyra fakadjak kedves, ráncos arcától. Néha úgy éreztem, hogy hitét valami módon rám hagyta ezzel a rózsafüzérrel. Csak remélni tudtam, hogy fogok tudni vele élni.

Másnap a reptéren találkoztunk Maryvel. Még mindig jó formában volt, ami a kezeslábason keresztül is rendkívül jól látszott. Arcán kiegyensúlyozottság tükröződött, ami nekem megnyugvást jelentett. Úgy tűnt, hozzám képest egyre gyorsabban dolgozza fel a történteket. Szerencsés alkat. Bár lehet, hogy a hely teszi, hiszen nekem ez már az ötödik helyem, ahol a felejtés felé szeretnék ugrani. Amikor erről a lehetőségről szólt, még el sem tudtam képzelni, hogy lehet olyan része a világnak, ahol majd jobban érzem magam, s még esetleg egy tiszta jövő képe is fellebbentheti magát a számomra. Hálás voltam Marynek ezért. Már csupán a sziget kisugárzása is erőteljes hatást gyakorolt rám első megérkezésemkor, ami azóta is tart. Nem csoda, hogy sokan szeretnének eljutni ide. Igazi pihenő paradicsom. Sokat segíthet egy új élet kezdésében, vagy egy régi felejtésében.

Mary a gépe mellett állt, s éppen egy csinos harmincas szőkének mutatta be Bertát, a gépét. Büszkélkedve mesélt róla a nőnek, aki érdeklődve - bár mozdulataiból ítélve inkább félénken - nézte a gépmadarat.

Bemutatkoztunk. Rebekának hívták. Kézfogása erős volt, de hamar elhúzta a kezét, s tekintetét is gyorsan elkapta miután a szemembe nézett. Mintha szégyenlős lett volna. Mary viszont boldognak tűnt. Jó volt ránézni és megölelni. Egy gyermekkori barátra emlékeztetett, egyáltalán nem egy ex katonatársra.

Miután Mary elmagyarázta Rebekának, hogy mi micsoda a gépen, rajtam volt a sor, s bemutattam az ugráshoz használt tandem ernyőt, majd elmagyaráztam, hogy voltaképp mi fog történni, hogyan zajlik le az egész esemény. Átnyújtottam neki egy kezeslábast, melyet azonnal felhúzott a farmerjára. Míg folytattam a további előkészületeket a szemem sarkából jól láthattam, hogyan igazgatja magán az overált. Egészen olyan látványt keltett, mintha divatszalonban lennénk, s roppant fontos lenne a levegőben is jól kinézni. Mosolyogtam magamban egyet, bár meg kell hagyni, hogy tényleg csinos volt és egyáltalán nem bántotta szememet a látvány.

Mikor felbőgtek a gép motorjai Mary szólt, hogy kössük be magunkat, majd lassan Berta kigurult a felszállópályára, s ott egyre gyorsulva emelkedett a levegőbe. Rebekán látszott az izgalom, mert alig tudta elmesélni, hogy hogyan is került a szigetre, s miként döntötte el, hogy megvalósítja gyermekkori álmát. Egyszerre volt vicces és némileg hihetetlen is a történet. Azonban az tetszett benne, hogy merőben más volt, mint az én történetem, ami ugyanúgy a Kanári szigetekre hozott. Az élet tele van furcsa eseményekkel, összefüggésekkel.

Lassan elérkeztünk az ugrási magasságba. Mary jelezte, hogy már csak egy perc az ugrásig. Rebekával odaléptünk az ajtóhoz, majd egy erőteljes rántással kinyitottam azt. A hirtelen levegőtől kicsit megtántorodott, s egész testében éreztem, ahogy megfeszül. Megfogtam hátulról a karját, hogy jelezzem, biztonságban van. Hátra pillantott, s miután riadt tekintete a biztonságot keresve a szemembe nézett, elmosolyodott.

Még harminc másodperc – jelezte Mary.

Rebekához hajoltam, s elmondtam neki, hogy a legjobb, ha nem a mélységre, hanem a szabadságra figyel, s emlékezteti magát, milyen bátor. Gondolja azt, hogy a repülőgép a múlt. Az ugrással pedig hagyja hátra minden félelmét, s az egyetlen cél lebegjen a szeme előtt: szabadnak lenni. Érezze a szelet, a levegőt és a látványt. Idefent nincsenek gondok. Minden mást bízzon rám.

Érdekesen működik az ember, mert ahogyan kimondtam ezeket a szavakat, éreztem, hogy ezek nekem szólnak a legkomolyabban. Mintha az élet mindig úgy rendezné meg jeleneteit, hogy bármerre is vezessen a sors, mindig főszereplője legyek a történésnek, még akkor is, ha épp más áll az események középpontjában. Csak észre kell venni a szereposztást.

Mary jelt adott, hogy mehet az ugrás. Rebeka egész teste megremegett, de már nem félelmet éreztem benne, hanem izgatottságot. Finoman toltam egyet Rebekán, s azzal kiugrottunk.

Elágazások

Az élet olyan, mint a biciklizés. Csak pedálozunk, s közben látjuk tovafutni a tájat; élvezzük a tekerést, az érzést, hogy haladunk valamerre” – gondolta Higgs, amint régi, rozsdás kerékpárján lendületesen kanyarodott ki az erdei ösvényről. Élvezte a száguldást, azt, hogy viszonylag kevés energiával bárhová gyorsan odaért. Élvezte az arcába csapó szelet, s mindeközben úgy gondolta, élete nyeregben van. 

Ebben az édeni állapotban azonban szívében egy aprócska sugallat jelent meg. Finoman ugyan, de azért elég határozottan ahhoz, hogy változást indítson el. Fokozatosan haladt testében felfelé, s lassan gondolat formájában jelent meg elméjében.

Mégsem kerek a dolog, mert hiába a haladás látszata, van valami a levegőben, ami azt súgja: Egy helyben állok. Mintha lenne még valami, ami számomra ismeretlen, ami túlmutat mindezen, ami itt körülvesz.”

A sugallat gyorsan terjedt el egész testében. Szíve egyre hevesebben vert, ereiben gyorsan végigfutott a különös érzés, s tarkóját furcsa bizsergés kerítette hatalmába. Agya azonban egészen másként gondolta a kialakult helyzetet, s bevetett mindent az ismeretlen ellen, mindent elkövetett , hogy a szív hangja csillapodjék. Igyekezett háttérbe szorítani az egyre erőteljesebben érkező sugallatot, s helyette újabb gondolatokat adott, amivel lefoglalhatta a férfit.

Minden rendben van. Ez az élet. A teljes élet. Haladunk folyamatosan, és ez így van rendjén.”

Higgs megnyugodott, s tovább tekert. A tájra összpontosított. Mint minden ősszel a közeli erdősávot már vöröses levelek csipkézték tarkára, ami ismét lenyűgözte a férfit. Ezek a színek egyszerre jelentették számára az elmúlást és a bőséget. A fákon érett gyümölcsök lógtak, a kertekben még hízelegve piroslottak a paradicsomok, a hegyoldalban pedig óriási szőlőfürtök várták a gondosan szüretelő kezeket.

Eközben a férfi testében újabb változások indultak meg, ugyanis a szív nem nyugodott, s most gondolattá változtatott sugallat helyett képeket próbált becsempészni Higgs elméjébe, melynek hatása nem maradt el, a férfi végig nyalta szája szélét.

Észre sem vettem mennyire kitikkadtam” – futott végig fejében a gondolat, s abban a pillanatban megértette, hogy miért is villant fel fejében egy forrás képe. Nyelt egyet, s már szinte érezte torkában a hűsítő kortyokat, miközben tekintetét a közelben emelkedő sziklás dombhátra emelte. „Mily könyörületes az élet!” – kiáltott fel magában, amikor meglátta, hogy még kerülnie sem kell, mert a poros út egyenesen a sziklák felé vezeti, ahol tudomása szerint forrás csörgedezik.

Sűrű kanyarok követték egymást hosszasan elnyúlva a sziklák közt, ám az egyik kanyarban egy elágazáshoz ért, ahol az élet választás elé állította. Már régen járt erre, s bizony a természet azóta átalakította a terepet.
Megállt, s körbenézett a most ismeretlennek ható vadonban, majd lassan behunyta a szemét.
Egy hangra lett figyelmes. Beleszagolt a levegőbe, s csukott szemmel a hangot kémlelte. Leszállt a bicikliről, elindult a hang felé. Eleinte nehezen tájékozódott, mert a sziklák folyton visszaverték a hangot, de hamarosan megpillantotta a csordogáló vizet, mely egy sziklahasadékból csurgott alá egy kis öbölszerű mélyedésbe. Odalépett, tenyereiből edényt formált, s ahogy az megtelt vízzel, szájához emelte, s mohón nyelte az isteni nedűt. Élvezte, ahogy torkán lezúdul, majd egész testét feltölti a hűsítő folyadék. Mintha tudatosan rohanna végig minden porcikáján s akarna eljutni a legtávolabbi testrészekbe is.

Ez nem is víz” – ötlött fel benne a gondolat, mire leült a szikla tövében, hátát a kőnek támasztotta, s figyelni kezdett a testében zajló folyamatokra. Mindenhol bizsergést érzett. Egy erőt, mely furcsamód mozgásra, tenni akarásra késztette. Végignézett magán, de mivel külsőleg semmi elváltozást nem látott, szemét lehunyta, s belülre helyezte a fókuszt. Azonban alig volt ideje bármit is megfigyelni, mert a forrás vize elméjét hamar lecsendesítette, s Higgs álomba szenderült.

Álmában egy barlangban találta magát, ahol foszforeszkáló képződmények világították meg a nyirkos helyet. Mindenfelé járatokat látott, melyek úgy tűntek, hogy az egész hegyet behálózzák. A folyosók olyan szélesek és magasak voltak, hogy egy ember könnyedén végigsétálhatott rajtuk. A falakon futó foszforeszkáló jelenség pedig az ember számára egy egészen kellemes fényt árasztott magából, mely a félhomály ellenére is barátságossá varázsolta a teret.

Egy kereszteződéshez érve a szeme sarkából újabb fényt pillantott meg, mely jóval erősebb volt a foszforeszkáló anyagtól. Kíváncsi lett, s közelebb lépett, de a járat annyira leszűkült, hogy eleinte csupán görnyedve, majd már csak négykézláb tudott mozogni a fény irányába.

Egyre nehezebben vette a kövek és a nyirkos talaj adta akadályokat, miközben a fény egyáltalán nem tűnt közelebbinek, mint elindulásakor. Sőt, olyan érzése támadt, mintha egyre messzebbre és messzebbre kerülne tőle. Ekkor elért egy ponthoz, ahol már annyira leszűkült a járat, hogy csak kúszva tudott tovább menni. Kicsit kényelmetlenül érezte magát, mert nem szokott hozzá, hogy ilyen erőfeszítéseket kelljen megtenni valamiért. Maga sem értette, de annyira vonzotta a világosság, hogy hasra vágta magát, s kúszni kezdett.

A fény azonban nem közeledett. Higgs elfáradt, s enyhe szorongás fogta el. Gyomrában ideges rángások jelentek meg, feje pedig megfájdult. Úgy érezte pihennie kell. A hátára fordult, s behunyta szemét, hogy pihenjen egy kicsit, viszont a szorongás egyre nőtt benne.

Minek is kellett nekem idáig kúsznom, amikor megannyi járatban is mehettem volna felegyenesedve, két lábon? Tiszta őrület!”

Elkeseredett. A fejfájás egyre erősödött, miközben a feje tetején is fájdalmat kezdett érezni. Mintha valami kopogtatna rajta, s meg akarná lékelni.

Felébredt. Szemét kinyitotta, s egy sziklának támaszkodva a forrást bámulta, miközben még mindig érezte a koppanásokat a feje tetején. Ekkor homlokáról hirtelen egy aprócska vízér indult el s haladt végig arcán lefelé, majd az állát elérve a felgyülemlett víz a ruhájára hullott cseppenként. Felnézett, s azt látta, hogy a sziklából egy újabb helyen fakadt fel a forrás.

Az élet folyását még egy kemény szikla sem tántoríthatja el céljától” – gondolta.

A kép egy újabb érzést indított el benne, melyhez semmiféle gondolat nem társult. Egyszerűen csak késztetést érzett magában, hogy felpattanjon és elinduljon, akárcsak a forrás. Felállt, odalépett kerékpárjához, felpattant rá, s nagy erővel pedálozni kezdett, de olyan iramban, mintha valamit utol akarna érni.

Csak tekert és tekert, mialatt mellette sorra suhantak el a bokrok, fák, s egy hosszasan futó garád, majd újra az erdő szélén találta magát. Lába már alig bírta, de valamiért nem akarta abbahagyni a tekerést. Behajtott újra az erdőbe, s ott kanyarogva nyargalt végig kerékpárján az előtte futó ösvényen, majd ahogy kiért onnan, megpillantott egy zöld fűvel teli, szélesen elterülő mezőt. Hirtelen lefékezett, megállt. Mögötte még porzott az út, amikor ledobta kerékpárját, s a mező felé fordult. Egyre hevesebben érezte a késztetést, hogy az út helyett befusson a mező közepére, de valami mintha visszatartotta volna.

Egy gondolat jelent meg a fejében, mely olyan hangos volt, hogy körbe kellett néznie van e még valaki rajta kívül a közelében.

Miért mennél a rét átláthatatlan sűrűjébe, amikor a jól kitaposott út bárhová elvezet az ismert világban? Az ismerős dolgok pedig biztonságot jelentenek.” 

Higgs eltűnődött a gondolaton, s visszanézett az útra, mely eddigi egész életét jelentette. Ránézett biciklijére, s már majdnem felvette a rozsdás kétkerekűt a porból, amikor szeme sarkából fényt érzékelt a rét oldalában. Egy aprócska pislákoló pont szállott virágról virágra, majd az egyiken megpihenve megállapodott. Higgs közelebb lépett, hogy jobban lássa, de lépését megelőzte egy hang, mely mintha a szíve felől érkezett volna.

A rét a szabadságot jelenti. Az élet odabent van a sűrűben.”

A férfi nem értette a helyzetet. Nem csak a mondatok értelmét, de azt sem, miként érezheti úgy, hogy a hang a szíve felől jön, mégis elméje tudja, hogy a kis fénypontocska beszél hozzá.

Miféle szabadság? Miféle élet” – kérdezett vissza ösztönösen.

A gyógyuláshoz vezető szabadság. Egy élet, mely téged hív, s melyben hiányod már fájdalmas a világ számára.”

Miről beszélsz? A réten nyíló szabadság csak mesebeszéd. Egy ősi legenda. Egy hely, ahonnan még senki nem tért vissza. Az élet itt van az úton, ahol a haladás is” – válaszolta Higgs.

Hidd el, hogy a mese maga a valóság, s a valóság csak egy mese!”

A kis fénypont átrebbent egy másik virágra, mely már jóval beljebb volt a réten. Higgs követni akarta, de a fejében lévő gondolatok nem engedték. Némán állt ott, tehetetlenül. Ismét szorongani kezdett, majd mintha kéz a kézben járna a két élmény, gyomrában ideges rángások jelentek meg.

Higgs az egyre távolodó fénypontot nézte, amikor szíve erősebben kezdett kalapálni, talpában pedig bizsergető érzés hatalmasodott el. Mintha a földből egy energia nyaláb indult volna el a talpán keresztül a bokájába, s onnan végig a lábszárán egészen a csípőjéig, ahonnan pedig villámgyorsan futott végig egész felsőtestén.

Ránézett lábaira, poros cipőjében megmozgatta lábujjait, majd tekintetét a távolba helyezte, ahol a fénypont mellett már több fénypont is megjelent. Visszanézett a porban heverő drótszamárra, majd lábaira, s ismét a távolba a pontok felé. Ekkor újra meghallotta a hangot, mely egyszerre a szívéből és a távolból hallatszott.

Higgy!”

Higgsben felsejlett az álombéli barlangban tett kirándulása, s a fény, melyet nem tudott elérni.

Egész teste megremegett, s egyszerre azt érezte, hogy lábai megmozdulnak, s elindul a rét közepe felé. Ami azonban meglepte, hogy lábainak nem az akarata, de nem is az agya, hanem a szíve parancsolt, mely összekapcsolódott a földből futó energiával. Lábai élettel teltek meg, szíve diktálta a ritmust, s ahogy belépett az ismeretlenbe, euforikus érzés kerítette hatalmába. Teste könnyű lett, mintha mázsás súlyoktól szabadult volna meg, melyeknek ez idáig még csak tudatában sem volt. Léptei egészen légiesek, könnyedek lettek, s az az érzet támadt benne, hogy a föld felett lebegve halad az ismeretlen felé, ahol már várnak rá, s ahová a sok-sok tekerés helyett végre megérkezhet.

A negyedik Hírhozó

Sok-sok év eltelt azóta, hogy az emberek az első három Hírhozó elkergetése után megépítették a templomaikat és várták az újabb eljövetelt. Egyre több ember érezte, hogy talán a harmadikat már butaság volt elűzni, s jobban oda kellett volna rá figyelni, mert utólag hiába is építettek kiengesztelésül óriási bazilikákat, hiába csábították oda az embereket, hogy pénzért megnézhessék, mintha a Hírhozó meg sem hallotta volna segélykiáltásukat. Pedig az emberek már nagyon ki voltak éhezve újabb látogatására. Egyre többen érezték elveszve magukat a világban; kiüresedve, magányosan álltak a partokon és sóvárogva fürkészték a mozdulatlan horizontot.

Azt gondolván, hogy maga Isten is elhagyta őket, istentelenül, bűnösként kóvályogtak egyik templomból a másikba, egyik felekezetből a másikba, reménykedve abban, hogy majd az új helyen még megtalálhatják Őt. Vagy legalább hírhozóját, aki aztán megmondhatja nekik, hogy miként éljenek úgy, hogy Isten visszafogadja őket kegyeibe.

Így teltek az évek jelek nélkül, sóvárogva a jóért, a kegyelemért. Az emberek egyre több pénzt költöttek arra, hogy kiengesztelődjenek, hogy enyhítsenek bánatukon, magányukon. Már nem csupán ételt és ruhát vettek pénzükön, nem csak a bazilikákat lehetett pénzért látogatni, hanem szinte mindenért fizetni kellett. A barátokért, a családért, sőt, azért is, hogy megszülethessenek. Úgy tűnt, az imát – mellyel korábban Istenhez fohászkodtak, a Hírhozó újabb eljöveteléért – lassan, szinte észrevétlenül felváltotta a pénz. A szívükben halványulni kezdett az ige ereje, s már a bankóra is rá nyomtatták, hogy Istenben bíznak, mintha valahol a szívükben még emlékezni akartak volna ugyan a helyes útra, de már egyre kevésbé tudták azt felidézni a mindennapokban jelen lévő „elveszettség” érzése mellett.

A pénz fokozatosan átvette Isten szerepét, s lassan a Mennyország képe is megváltozott. Az, ami évszázadokon keresztül ott élt az emberekben, az a tiszta és elemi erővel rendelkező kép Istenről és a mennyei királyságról halványulni látszott. A Mennyországot már nem a Teremtővel való együttlét jelentette, hanem egy olyan hellyé vált, ahol mindig süt a nap, van elég pénz, és közben az ember csinosan öltözhet, finomakat ehet, ihat, s gondtalanul élhet. Ahol nincsenek kötelezettségek, s nem kell megfelelni senkinek és semminek.

Hatalmas épületeket építettek, ahol a pénzt őrizték. A régi egyházak lassan feledésbe merültek, s helyüket új rend töltötte ki, melyet bankrendszernek hívtak, s Isten helyett szinte mindenki már csak a pénzt kereste.

A pénzen olyan eszközöket vettek, amivel bárhol és bármikor kapcsolatba kerülhettek a világon bárkivel. Egyre gyorsabb és gyorsabb lett az emberek közötti kommunikáció sebessége, miközben pedig észrevétlenül egyre távolabb kerültek egymástól. Az új rend technikai vívmányai azonban nem az embert szolgálták, hanem éppen ellenük fordultak. Vakok lettek tőlük, s már nem látták meg egymást sem, miközben lassan elveszett a szó, elveszett az érintés.

Ebben a nagy zűrzavarban, ahol az ember már a saját szívdobbanását sem hallotta meg, történt valami. Egy leheletnyi hang igyekezett utat törni magának a nagy zsivajban. Egy hang, ami ugyan végig jelen volt, de aminek senki nem vette észre a jelenlétét; pedig a negyedik Hírhozó mindvégig ott volt.

Emellett a hang mellett azonban mindannyian elmentek, hiszen az emberiség olyan jelet várt, amit mindenki egyaránt láthat. Valami grandiózust, valami egyedit, valami földöntúlit, megmagyarázhatatlant, ami mindenki figyelmét magára vonja. A negyedik Hírhozó azonban tudta, az embereket egyenként kell megszólítania, s hogy a földi időszámítás szerint ez nem fog gyorsan megtörténni. Ám neki ott volt a világ, a teremtés minden ideje, hisz a lélek halhatatlanságát az idő nem befolyásolja.

Türelmesen hát mindenkinek a szívében egy apró szeretet-lángot gyújtott, mely csak arra várt, hogy a szív burka meghasadjon, s az ember egész lényét elborítsa, és ezzel fényt mutasson azoknak is, akik még a hasadásra vártak.

Minek után ez az aprócska láng sokáig bezárva pislákolt az emberek szívében, a Hírhozó úgy döntött, hogy következő lépésben azokat a dolgokat mozdítja el, melyek akadályozzák a láng fellobbanását.

Eleinte szélviharokat küldött, hátha azzal sikerül lefújnia a szívet beburkoló fátyolt. Majd, amikor látta, hogy ez nem elég, akkor esőt eresztett rájuk, remélve, hogy majd az tisztára mossa a szívet. Ám amikor azt látta, hogy még ez sem elég, akkor szárazságot, perzselő meleget küldött, hátha az majd leégeti azt a kemény burkot.

Az aszály, a szélvihar és az esőzés váltogatták egymást. Hol egyik volt erősebb, hol a másik, de az emberek még mindig nem hallották meg a hívó szót, nem érezték a lángot szívükben.

Az emberek fokról fokra távolodtak egymástól. Összefogás helyett széthúzás és irigység ütötte fel a fejét a világban. Egyre kevésbé számított az emberi élet, csakis a tárgyakhoz kötötte őket vonzalom.

A negyedik Hírhozó hiába is próbálkozott, nem sikerült megnyitni a szíveket. Mintha minden igyekezete ellenére is az emberek már nem emlékeztek volna valódi lényükre. Nem hallották meg a hívó szót, nem érezték a szeretet-lángot.

Ekkor úgy döntött, megrázza a földet.

A föld megremegett. Hol hegyek, völgyek nyíltak meg, hol pedig az óceánok, tengerek alatt hasadt fel a kéreg, s zúdult a sok víz a partokra. Nagy volt a jajveszékelés, a fájdalom, s bánat. Voltak, akik Isten büntetését vélték felfedezni a történésekben, s voltak, akik az emberi világot, a mohóságot, nemtörődömséget okolták az eseményekért.

Ebben a kaotikus helyzetben, miután a bolygó kimozdult tengelyéből, és elpusztult szinte minden, amit az új rend létrehozott, hirtelen csend lett. Akkora csend, amelyet már nemzedékek óta nem lehetett hallani a Földön. Hallani lehetett a szelet, a madarakat, a víz sodrását, a hullámok csapkodását, a tücskök ciripelését, a jég hasadását, s még valamit: egy folyamatos, ritmikusan ismétlődő dobbanást, a szív lüktetését.

Az emberek csodálkozva ismerték fel azt, s a tényt, hogy élnek. Hála öntötte el a szívüket, s ekkor meghallottak még valamit. Egy újabb dobbanást, mely azonban már nem belőlük jött, hanem mellőlük. Újabb szívdobbanások hangjai visszhangzottak a térben és bennük egyaránt. Körülnéztek, és a lelkek ebben a mély csendben újra meglátták egymást. Ekkor történt meg a régen várt csoda, mert megéreztek valamit, amit már oly régóta nem tapasztaltak: egymás jelenlétét.

Az emberek odafordultak a másikhoz, kezet fogtak, ölelkeztek, és ahogy belenéztek egymás tekintetébe, meglátták önmagukat is. Isten gyönyörűségére ragyogtak ott egymás szívében, miközben a körülöttük lévő teret betöltő szívdobbanások egyszerre egyetlen közös dobbanássá olvadtak össze, s küldték szét a világban, hogy a negyedik Hírhozó velük van.

Eközben Isten nagy örömében felolvadt ebben a közös szívdobbanásban, mire ez a dobbanás egy akkora robbanásba tört ki, hogy az egész teremtés beleremegett, s ahogy a nagy robaj után elült a csillagpor és tisztulni kezdett a kép, lassan kirajzolódott egy újszülött világ.


Válasz Anthony De Mello Harmadik Hírhozó c. történetére.
Amikor Ambrusnak pár évvel ezelőtt felolvastam esti meseként A. De Mello rövid történetét, akkor a végén nagyon szomorú lett, hogy az emberek elüldözték a Hírhozót és ezzel vége lett a történetnek. Így megírtam neki a folytatást.

Kép: Daria-Nepriakhina

Válasz Anthony De Mello Harmadik Hírhozó c. történetére.

A kertkapu

A kertkapu nyitva állt. Ugyan csak a szeme sarkából érzékelte, de érezte, hogy valami hívja őt. Könnyektől duzzadt szemei nem akarták megnézni, hisz éppen most készült elmerülni a teljes apátiában. Egy világba, ahol senki és semmi nem bánthatja, hiszen csak a keserűsége és magánya van ott. Ismerte ezt a helyet nagyon is jól. Sokszor járt már a világnak azon a részén, ahol az önsajnálatból fakadt a száraz kóró, lelke sötétsége adta a nap fényét, és az eső is csak fáradt tudata könnyeiből tudta áztatni a kiszáradt földet. Némelykor annyira, hogy a száraz földből sáros dagonya lett, mely még inkább lehúzta magába.
Ismerte ezt a helyet, s most is oda tartott, ám lelke érezte a hívást.
Térdre rogyva ült a fűben, háta olyan görnyedten hajolt előre, mintha rózsákat akarna futtatni rajta. Mellkasa hasogatott, de mégis odabent megrezzent valami. Teste mozdulatlanságát nem törve meg, fejét lassan a kert kapu irányába fordította, mely kapu nem az útra, az emberek közé vezette, hanem egyenesen be az erdőbe.
Mintha mocorgást hallott volna a fák felől. Tekintetét továbbra is a kapura szegezte, s igyekezett a könnyek között meglátni a rengeteget, mely homályosan csalogatta magához.
Kézfejével megtörölte maszatos orrát, majd szipogott egyet, s ruhaujjával feláztatta könnyeit. Újra kinyitotta szemét, s most olyan élesen látszott az erdő, mintha nagyítóval hozták volna közelebb. Minden részlete élesen tiszta volt. A fák levelein az erezet, a törzseken futkosó hangyák. Egy fülemüle éneke is felhangzott. A madárka hangja mintha a fülében szólalt volna meg, s egyenesen hozzá beszélt volna.
Ám ez nem hívás volt, hisz a madárka csak dalolt. Lelkében érezte a küldést.
– Indulj! – rezdült meg a hang hallatára.
Körülnézett, de nem látott senkit. A fülemüle is csak saját dalát énekelte. Majd ekkor újra meghallotta.
– Indulj! Menj!
Lassan felállt, kiegyenesedett, s elindult a kert kapu felé. Eleinte óvatos léptekkel közelített, majd, ahogy újra megrezdült mellkasában valami, határozott léptekkel indult neki.
– Menj! Már várnak.

A mese és a valóság kapcsolata

A mese nem más, mint a világról alkotott képünk kitágításának helyszíne. Itt mindentől elrugaszkodhatunk, amit eddig hittünk, vagy hinni véltünk; itt minden lehetséges. S pont ez a lényeg!

A valónak hitt világ sem más mint a saját élményünk, gondolatunk kivetített képe, s ez nem fedheti le a világ fogalmát, hisz mindannyiunknak más a képe ugyanarról a világról. Ezzel nem is lenne baj.  
A baj akkor kezdődik, amikor nem engedünk a lehetőségnek, hogy ez a képünk megváltozzon. Botorság lenne mindent úgy hagyni ahogy mi látjuk és nem engedni, hogy más is hasson rá, hogy más világa találkozzék a miénkkel, átalakuljon. Hisz minden változik. Akkor miért ne változna a világ? Egyetlen dolog nem változik, az pedig az igazság, amiből csak egy van. Erről azonban csak annyit tudunk, hogy valahol odaát van. No, de ne döngessünk újabb kapukat. Maradjunk a sajátunknál.

Ha változtatni akarunk, akkor magunkban kell változtatni. Azon, ahogyan szemlélődünk, ahogyan élünk. A változtatás pedig szükséges, ahhoz hogy más világot is megismerjünk, mert a világ is csak úgy változik, ahogyan mi változunk. Nem a világ határoz meg minket, hanem mi határozzuk meg a világot! Minden belülről indul el. Amíg bennünk zűrzavar van és káosz, addig ne reméljük, hogy a világban mást fogunk látni. Ezért is fontos az önismeret, mely egyik alappillére életünknek és annak, ahogy a világot formáljuk.

Az önismeret, a személyes fejlődés mind a változáson alapszik. Azon, hogy képesek vagyunk feladni berögzült ideáinkat és merünk újakat állítani a helyükre. Tudom, ez nagy merészség, hisz a mi világunk biztonságos, minden részletét uraljuk és irányítjuk, de még sem jutunk előre. Azt hisszük repülünk pedig zuhanunk. Hogy ezt lássuk szemléletváltozásra van szükség.

Kevesen gondolják, de a mese egy nagyon jó tükör önmagunk felé. 
A meséken keresztül rengeteg féle képet kapunk mások világáról. Mindig valami újat. Ehhez azonban az kell, hogy megengedjük magunknak az elfogadást/befogadást. A mesékben rengeteg szimbólumot, metaforát találunk, mely mind-mind segít tágítani saját világképünket. Észreveszünk olyan dolgokat is, melyeket addig soha, s ez beépül a világunkba.
A történetekben és mesékben az a szép, hogy mások érzékszerveivel tapasztalhatjuk meg a világ egy másik oldalát. Más perspektíva, más képek, más illatok, pedig ugyanarról a világról szól, amiben te is élsz.

Ahhoz azonban, hogy tudjunk változtatni, önmagunkat kell megismerni elsősorban. Rengeteg metódus áll már a rendelkezésünkre ezen a téren. El is veszhetünk ezek halmazában, ha nem tudjuk, hogy mi micsoda, mi fán terem. Kis segítséget nyújtva igyekszem ezen az oldalon bemutatni párat, melyek engem segítettek közeledni önmagamhoz.

Kép: Magic Book (A Lobke Peers)

A lélek útja

Mindegy, hogy milyen céllal születtünk a földre, mindegy, hogy mik a vágyaink, mindegy, hogy milyen a bőrünk színe, mindegy, hogy honnan jöttünk és hová tartunk, az alapvető és legfontosabb kérdés mindig megmarad: Ki vagyok én?

Az örök kérdés, melynek megválaszolása szinte lehetetlen, hisz minden pillanatban változunk. Ezáltal minden pillanatban mások vagyunk.
Mások vagyunk, ha zenét hallgatunk, mások vagyunk, ha sétálunk az erdőben, mások vagyunk, ha piacon vásárolunk, mások vagyunk, ha olvasunk, és mások vagyunk, ha egyedül vagy épp társaságban ülünk. A cselekedeteink határozzák meg, hogy kik vagyunk, mégis minden pillanatban másként határozhatjuk meg magunkat.

A lélek, hasonlóan a “ki vagyok én” kérdéshez, megfoghatatlan, de létének jelentőségét nem lehet semmibe venni, és talán pontosan a megfoghatatlansága miatt marad bennünk a másik örök kérdés: mi a lélek?
Erre kisebb esszék, hosszabb antológiák keresték már eddig is a választ, de rajtunk kívül senki nem válaszolhatja meg ezt. Minden kérdésünkre bennünk van a válasz, csak a megfelelő ajtót kell megtalálni.
Az égig érő erdő éppen ehhez mutat utat. Olyan mélységekbe kalauzol el (legyél gyermek vagy épp felnőtt), ahol magad maradsz érzéseiddel, mégsem vagy egyedül. Az erdő egy nagy közösség, ahol mindennek és mindenkinek jelentősége van. Szoros kapocs van minden élő között, és egymást segítve, egymásra figyelve érthetjük meg önmagunkat, s ismerhetjük meg lelkünk titkait. A könyv szereplőiben önmagunkra ismerhetünk, s hétköznapi történeteik segítségével közelebb kerülhetünk saját világunkhoz, a végtelenhez, mely összeköt minket halandókat és nem e világiakat.

Nem kell odakint keresni, ami már eleve bennünk van. Bármikor elveszve érezzük magunkat, csak annyit kell tenni, hogy feltesszük magunknak a megfelelő kérdést, s akkor megkapjuk a választ is.

Te magad vagy az Út

“Az út és annak megélése fontosabb a megérkezésnél, hisz az által éred el a célt, ami nem egy hely, hanem egy állapot. Nem az a cél, hogy ott legyél, hanem hogy eljuss odáig, hogy eljuss abba az állapotba. Ha csak a dolgok végső kimenetele lenne fontos, akkor egyszerűen ott lennél, ahol az már megtörtént” – hangzik el a hegyekben élő birkapásztor, Perkola szájából Az égig érő erdő egyik kötetében.
Perkolával nem is kell vitatkozni, hiszen, amit mond, az megállja a helyét. A célt magát viszont sokszor elég nehéz meghatározni, mert a legvégső célt kevesen látják tisztán. Vannak az embernek ilyen-olyan, aprócska céljai az életben, de ezek voltaképp csak olyan állomások, ahonnan vissza tud nézni, hogy felmérje merre is tovább, hiszen a csúcsot nem mindig lehet látni. És olykor-olykor tényleg szükség van ezekre a megállókra, ahol számot vethetünk magunkról és arról, amit ezidáig tettünk vagy épp nem tettünk. Ezek a megélt célok építik, kövezik utunkat a legvégső cél felé, ami tulajdonképpen mi magunk vagyunk.
Önmagunk kiteljesedéséről van szó. Ez elsősorban olyan, mint egy égig érő fa, mely kapcsolatban van földdel és éggel, de hogy ez a fa egyedül marad-e, az már egy további cél kérdése, hiszen egy égig érő erdő is lehetnénk. Egy életközösség, ahol tisztán érezzük, látjuk és megéljük az egymás közötti kapcsolatokat.
Fel kellene ismernünk azt, hogy az ide vezető út csodája Mi magunk vagyunk. Minden rajtunk múlik.
Mi vagyunk az út és a cél is egyben.
tovább

Égerő

Az első kiadvány látta meg a napvilágot a Véka Alkotóműhelyből!

Balázsi Tünde Gabriella Égerő c. kötete egy válogatás az utóbbi években íródott verseiből, mely 4 fejezetben igyekszik bemutatni egy spirálisan tekergő, s közben emelkedő utat. Magasságok és mélységek; körtánc, mely a csiga vonalát követve tölti meg a teret és időt vonal helyett kiterjedéssel illusztrálva létünket.

A kötet hátoldalán Tünde szavai mutatják be, hogy mit is jelent Neki az írás.

Írok. Mit jelent ez számomra? Egyszerre a vágy tárgya és alanya, a vers írója s a vers témája maga, ez vagyok, amikor írok. Az alkotás misztériuma, melynek során a vers alkotóelemeiből hatványozódva bomlik ki többé, mint ami pusztán elemeinél fogva lehetett volna. Így a vers a kapcsolatteremtés és a termő közösség közege számomra. 
Kapcsolatteremtés elsősorban önmagammal, amely egyben a Teremtővel való kapcsolatomat is jelenti. Tőle, mint Forrás Személytől eredeztetem a kérdéseimet, amiket feltehetek, s a kegyelmet és segítséget, hogy az életemmel megválaszolhassam azokat.
A vers, az írás tehát elsősorban számomra kapcsolat a legbenső énemmel, akin keresztül kapcsolódom a Teremtőhöz, a Termő Tőhöz. Ilyen formán a gyógyulás lehetősége. A versek éppen ezért közben üzenetek, palackposták is a számomra. Tudatosan vagy tudatossá formálódnak, de mindig jelen van bennük az inspiráció (“beLélekzés”) gesztusa és élménye is. Amint megérkeznek s leíródnak, el is indulnak a maguk útjára a világban. Körbejárnak és megérkeznek, akikhez küldetnek, s továbbadódnak, hatványozódnak és körbeérnek, visszatérnek hozzám, rajtatok keresztül. A vers, az írás így tehát a kölcsönösség, az összetartozás, az emberi életközösség finom, éteri és földi szövetekből szőtt kalandos, játékos, szent és profán közege. Spirituális és egzisztenciális közösség. A Te-Is-Én vagyok, az összetartozás kifejezése és vágya, igénye és hajtóereje. A Termő Tő ajándéka. A Termő Szó élete. Ilyen formán a gyógyítás lehetősége. 
A verseim szólnak tehát rólam, s rólatok, emberi kapcsolataimról, az emberi kapcsolatokról, szerelemről, barátságról, családi kapcsolatokról, s emberi létélményekről: veszteségről, növekedésről, találkozásról, születésről, halálról, beteljesedésről, érzésekről és helyzetekről, mindig olyan perspektívába ágyazva, ahol legalább egy nyitva hagyott kérdésben felsejlik a Létezés titka, értelme, jelentősége, úgy, ahogyan az olvasó rezonál rá.
A vers mindezeken felül játék, önfeledtség, öröm, önkifejeződés, rejtőzködő megmutatkozás, szertelen szer-elem.
Élet, újratöltve.

Balázsi Tünde Gabriella

>