Kő és kockacukor, avagy a piramisok rejtélye

Kő és kockacukor, avagy a piramisok rejtélye

Életünk és az azokat meghatározó elemek értelmezésére sokszor a metaforák a legjobbak, mert ugyan azok a tudatalattinkra hatnak elsősorban, mégis könnyebben tudunk a tudatos részünkkel általuk megérteni bonyolult dolgokat is.
Ilyen metafora, mely a hierarchiát a legjobban megjeleníti az élet számos területén: a piramis.

Akár a társadalmi elrendeződést, az emberi szükségleteket, a táplálkozási láncokat, vagy épp az egészségesnek tartott élelmiszer-fogyasztást vesszük szemügyre, mindegyikre találunk egy piramisra leképezett struktúrát, mellyel könnyedén és egyértelműen szemléltetni lehet mások számára az élet általunk felfogott és berögzült felépítését. Ha épp nem a piramis modellt használnánk ábrázoláshoz, akkor talán könnyedebb lenne megváltoztatni hiedelemrendszereinket is, melyek sok esetben láthatatlan börtönként korlátozzák igaz lényünk kivirágzását.

Esetünkben még egy nagy tömegeket érintő változást is szemléltethetünk vele, de mint minden piramisra alapozott szemléltetésnél, itt is fontos megjegyezni, hogy a piramis modell nem csupán egy ránk ragasztott szemléletmód, hanem az egyén, mint építőelem, állapotát is jól jellemzi.

Vegyük az emberi társadalom hierarchiáját, ahol nagyon sokan vannak legalul, majd szintenként fokozatosan csökken a szám, s a legfelső szintre már egészen lecsupaszodhat egyetlen főre akár, attól függően, hogy a társadalomnak miféle berendezkedését szeretnénk leképezni.

A piramis – mint ahogyan maga a metafora is – erős elemekből épül fel. Ezen elemek fontos tulajdonsága, hogy térben önmagukkal zárt egységet alkotnak. Ilyen a kő, de ilyen az ember is, hiszen mi is egyénként önállóan zárt egységet alkotunk.

Ha az emberre vetített zárt rendszert vizsgáljuk meg, akkor ezúttal nem a testre helyezném a hangsúlyt, hanem arra, hogy mennyire beszűkült tudattal rendelkezünk. Ennek hatása a mindennapokban is rendkívül jól megfigyelhető (elég saját magunka tekinteni, nem kell a szomszédot vizslatni ehhez), ahogyan elzárjuk magunkat a világtól, aminek lehet az oka akár szégyen, akár félelem, vagy egy fel nem ismert viselkedési minta, tanult tehetetlenség, nem igazán merünk megnyílni még önmagunk felé sem.

Ez a „Ne higgy a legyeknek” sorozat például azért fontos számomra, mert magam is könnyen bezárok a világ előtt, elrejtem szégyenem, félelmeim, szeretetre és dicséretre szomjazó lényem, s nehezen vállalom fel még magam előtt is tehetetlenségem. Azonban a sorozatban megjelenő gondolatmenetek segítenek megnyílnom a belső rétegeimből, ami által a világom nem csupán mások számára lesznek látható, de a legfontosabb, hogy nekem lesz sokkal érthetőbb. Ezen írások mellett jobban megértem, miként működök, milyen helyzetben milyen döntéseket vagyok képes meghozni, s hogy ez a döntéshozói képesség miből fakad egyáltalán, milyen szabadságból vagy épp milyen korlátoltságból.

Kő és kockacukor, avagy a piramisok rejtélye, social media

Ugyan a mai embernek, amikor is erősen hódít a TikTok, a Facebook, az Instagram vagy a YouTube magamutogatása, épp a bezártságnak az ellenkezője juthat az eszébe, mégsem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy ezek a platformok legfőképp arra válaszok, hogy miként tudunk besorolni egy-egy aktuális trendbe, amivel azonosulva úgy érezhetjük, láthatóvá váltunk a világ számára, mégpedig úgy, ahogyan az látni szeretne minket, vagy amilyen módon mi láttatni kívánjuk magunkat.

Azonban Kultúra Anya által mesterségesen kitalált, külsőségekre óriási hangsúlyt helyező trendek – ide értve mind a platformok jellegét, mind pedig a rajtuk keresztül prezentált, megfeleléskényszer hatása alatt létrehozott egyéniségeknek sokszor nehezen nevezhető jelenségeket –, valójában nem a megnyílást mutatják be, hanem csak egy reakciót arra, amit a külvilág elvár tőlünk. És mi ebben versenyben állunk mindenkivel, de legfőképp önmagunkkal.

Mi magunk is egy piramisba helyezzük magunkat, ahol törekszünk a következő szintre kerülni, vagy legalább tökéletesen megfelelni a saját szintünk elvárásainak, hogy legyen némi hovatartozás élményünk, egy közösséghez tartozhassunk.

Pedig a piramis helyett ábrázolhatnánk úgy is a világ szerveződését, mint az idegi szinapszisokat – megnyílva, kapcsolódva egymáshoz ezernyi úton, szálon –, de mivel a valóságnak ezt a szeletét nem erősíti semmiféle fő sodrású médium, csakis a piramis formát, ezért azzal azonosulunk a legegyszerűbben. Illetve, magunk is csak erre vagyunk képesek.

Első látásra megkérdőjelezhetetlennek tűnik ez a forma, mert érzéseink is ezt diktálják, pedig a szinapszis jellegű kapcsolódás sokkal közelebb áll a világ természetéhez, mint a piramis, ahol a legalsó szintek tartják az egészet, rájuk nehezedik minden, amit a felsőbb szintek élveznek ki.

Ez a forma belénk van táplálva, már első iskolaéveinktől kezdve, mint például a Maslow piramis, mely az emberi szükségleteket igyekszik bemutatni, azokat hierarchikusan rangsorolva, miszerint milyen igények és szükségletek irányítják az emberi tevékenységeket.

A legalsó szinten (ami ugye a legszélesebb, ezektől függ a többi szint létjogosultsága is) a fiziológiai szükségletek vannak (légzés, táplálkozás, anyagcsere), majd a legfelsőn ott a legkisebb rész, az önmegvalósítás, a kreativitás. És akkor még nem beszéltünk a transzcendencia igényéről, annak kereséséről, megéléséről, mint az ember önmaga és a világ megtapasztalásának egyetlen reális módjáról. (Bár az eredeti piramist Maslow a későbbi munkája során még kibővítette két szinttel, de erről kevés szó esik alapfokon.)

Persze az Abraham Maslow által kidolgozott szükségletelméletet már páran igyekeztek megfordítani, s vitába szálltak az általa felállított piramis szintjeinek megállapításával is, mégsem ezekről tanulunk, hanem arról, hogy a piramis alján a legméretesebb szint az elsődleges, az ön- és fajfenntartással kapcsolatos hajtóerők, más néven primer drive-ok. Pedig még ha nem is vagyunk képesek igazán jól megérteni tudatunkkal, annál sokkal fontosabb a transzcendens, mint ahogyan azt ezek a piramisok mutatják.

A társadalmi piramist is csupán ezen transzcendens élmények segítségével tudjuk átváltoztatni egy olyan tóvá, amiben a szinapsziskapcsolatok kapnak helyet a kövek helyett.

Kő és kockacukor, avagy a piramisok rejtélye, kockáról kockára, darús építkezés

De hogyan épül fel a piramis?

Piramist csak kemény kőből lehet építeni, s mivel mi emberek is kemények vagyunk, (legalábbis ezt mutatjuk magunk és a külvilág felé), így nem csoda, hogy minden esetben a piramis a legjobb modell társadalmunk leképezésére.

Egy társadalmi felépítés piramisjellegét, látszólagos egységét csak akkor tudjuk teljes egészében megváltoztatni, ha maguk a kövek a legalsó szinten más tulajdonságokat vesznek fel. És itt jön be egy másik metafora, a víz, ami a kövekkel ellentétben állandó mozgásban van és nagyon jól viszi az információt. A víz metaforikus jelentése a szeretet energiája, mely körülvesz bennünket és bármilyen formát képes kitölteni, miközben van ereje a forma megváltoztatásához is.

Ha magunkba tudnánk engedi a víz minőségét, azaz mernénk vállalni gyarlóságunkat, sérüléseinket, azt, hogy éhezünk a szeretetre, a jó szóra, akkor ez a kő – lassan ugyan, de – feloldódna a vízben, s szerethetővé válhatnánk.

Ehhez mi kell?

Nos, ki kell nyílnunk önmagunk és mások felé egyaránt. Elfogadni magunkban mindent, ami vagyunk, legyen az bármilyen szégyellnivaló és félelmetes is. Közösséget kell alkotnunk, de nem úgy, mint a jelenlegi piramisrendszerben, ahol a felsőbb szintek ugyan az alsóbbakra vannak utalva, de valódi kapcsolat nincs a szintek között. Olyan közösségre van szükségünk, ahol a szintek teljességgel átjárhatóak, s ahol minden résznek a szerepe ugyanolyan fontos, hiszen egy közösség azon része, amelyik szűkölködik valamiben, nem rosszabb, mint a bőségben élő rész, sőt. Egy közösség igazi állapotát és értékét éppen a két rész egymáshoz fűzött viszonya jellemzi a legjobban. A bármilyen módon szükségben lévő elem képes egy közösséget felemelni újabb szintekre azzal, ha a közösség felé nyíltan képes vállalni önmaga segítségre szoruló állapotát, s ez a közösség, ítélkezés helyett, megoldásokat keres a problémára, hogy maguk fölé emeljék társaikat.

Egy piramisban ezt nehéz megérteni, mert csak a szomszédos elemekkel vagyunk összeköttetésben, de a szinapszis-jellegű összefonódásban minden elem minden elemmel kapcsolatban áll.

A világegyetem összes lehetséges pontja az univerzum középpontja, így egy közösség minden tagja is a közösség középpontja kell, hogy legyen. Nem úgy, mint egy piramisnál, ahol a legfelső kő semmilyen terhet nem visel.

Kő és kockacukor, avagy a piramisok rejtélye, szinapszisok

Hogyan lehet a piramis köveit átváltoztatni?

Megint egy kis metafora: Legyünk kockacukrok!
Képzeljük el, hogy a piramis egy medencében van (ez a világegyetem), az építőelemek kövek helyet pedig kockacukrok. Ez így önmagában egy stabilnak mondható rendszer, de mi szeretnénk a kapcsolatainkat integrálni, hogy ne legyünk annyira távol egymástól. Ehhez be kell hoznunk egy új minőséget az életünkbe, a szeretet energiáját, ami példánk esetében a víz, amely minden rést ki tud tölteni és az egyik legjobb információt szállító elem.
Megtöltjük a medencét vízzel, mire az alsó szintek magukba szívják, átengedik magukon ezt az új minőséget, s feloldódnak benne. Ezek után már csak a víz, azaz a szeretet mennyiségéből fakad a kérdés, hogy mikor fog teljesen feloldódni az alsó szint, ami már nem tartja a felette lévőeket, így előbb-utóbb azok is mind vízzel fognak érintkezni. S eljön az idő, amikor kockacukrokból épült piramis helyett egy tó leszünk, szintek nélkül, mindenki feloldódva benne.

Más szóval, mivel a piramis alján lévő elemek vannak a legtöbben, ha itt bármiféle változás történik, akkor az kihat a teljes rendszerre. A változás mindenképp belülről kell, hogy fakadjon, mert csak úgy lesz stabil és mélyreható, ekkor a belső hat kifelé, és nem fordítva, ahogyan eddigi életünket meghatároztuk.

Ezért nagyon fontos a belső alkímia rendbetétele. Ahogyan okos gondolkodók már mondták, ahhoz, hogy béke legyen odakint, először belül kell, béke legyen. Ez a háborúkra is vonatkozik, mivel egy háború ugyanúgy jelzi az egyén állapotát, mint bármi más történés a világban, hiszen mi magunk is tele vagyunk ellenséges érzelmekkel, háborgunk folyamatosan valami vagy valaki miatt.

Meg kell válnunk a jól ismert félelemtől, melyhez hosszú ideje óta ragaszkodunk. Önmagunkra kell hallgatnunk mások helyett, meg kell tanulnunk bízni magunkban, érzéseinkben. Felismerni és megélni a szeretetet önmagunk, majd mások felé.

Szükséges meghallani saját hangunk, még akkor is, ha az éppen idegenül és bizonytalanul hangzik, ami csakis azért tűnhet bizonytalannak, mert a túl sok külső zaj elnyomja azt, s már jó ideje figyelmen kívül van hagyva, mellőzötté vált életünkben, pedig a legfontosabb hang a világban.

Az ima, a meditáció, a kontempláció olyan lehetőségeket biztosítanak számunkra, melyekkel kapcsolódhatunk. Ezek segítségével csökkenthetjük a ránk ható külső ingereket, amik egyszerűen túl erősek, idegrendszerünk le van terhelve.
A világot megfigyelve láthatjuk, hogy mindenhol erős fények, hangok (a mozikban a mozgásérzés mellett már illatok és permetek is) ezernyi hatásai alatt vagyunk, amik által érzékszerveink tompulnak, egyre nagyobb és erősebb ingerekre van szükségünk, mintha már függők lennénk ezektől. Mintha ezek segítségével menekülnénk a belső világunktól, ami tele van csodával és teremtési lehetőségekkel.

Odabent béke van, de meg kell találnunk az oda vezető utat. Ez az út nem mindig könnyű, mivel bárhol is vagyunk a külső világ ránk telepszik, és amigdalánk bevésett mintái már biokémiánk, hormontermelésünk, génjeink aktiválása felett is teljesen átvették az irányítást. Ezért az egyik legfontosabb része a béke felé vezető utunknak az alkotás, a művészet, amely által új részeket vagyunk képesek megnyitni agyi struktúránkban, melyek idővel felülírják az amigdala nyomvályúit. Itt nem kell óriási dolgokra gondolni, mert egy mandalafestőkönyv színezése, aminek látványát csak magunk élvezzük is ugyanolyan élményt adhat, mint egy kültéri szobor faragása, amit sokan fognak látni. Itt maga a belső kapcsolódás élménye az, ami fontos, nem az eredmény, hanem az oda vezető út.

Kő és kockacukor, avagy a piramisok rejtélye, tai chi, belső alkímia

Még a 90-es vége felé, fiatal felnőttként rátaláltam a tajcsira, amely a belső alkímia egyik gyakorló formája. Olyan találkozás volt ez, mely azóta is nagy hatással van rám. Tanultam jó pár stílust itthon és külföldön is, sokszor meg is szakítottam az aktív gyakorlást, de belül mindig ott van velem a legapróbb mozdulataimban, a gondolkodásomban. Az évek során próbálkoztam a meditációval is, de valahogy az egy helyben ülés olyannyira távol állt tőlem, hogy nem tudtam elveszni benne. Mindig is a mozgás közben végzett meditációt tartottam az én utamnak, de be kell valljam magamnak, hogy egyedül a mozgásomban és felfogásomban éreztem változást, maga a mozgásban levés adott sokat számomra, de akivé válhatok, abban a folyamatban megrekedtem. Jóllehet sok mozdulatot indítottam belülről, szabadon hagyva a formát, hogy ne az irányítson engem, hanem én legyek a mozdulat, de még így is mindig nem befelé, mint inkább kifelé figyeltem.

Aztán eljött a pillanat, amikor szükségét éreztem annak, hogy csöndben legyek. S bár barátaim, ismerőseim, szeretteim mind azt mondják rólam, hogy halk és csendes vagyok, alig beszélek, de másfajta csendességre volt szükségem. Olyanra, ahol meghallom magam, s a külvilág zajaiban is felfedezem a csendet, hiszen a csend a zajban is ott van, a kettő elválaszthatatlan.

Elkezdtem tudatosan meditálni. Bár nem megy a törökülés, meg a speciális pózok is távol állnak testem nyújtotta lehetőségeitől, de találtam magamnak olyat, amiben egy idő után már perceket, majd még több időt tudtam ellenni, s mostanra a 30-40 perc elteltét észre sem veszem.

A napi gyakorlással a belső rendezettség olyan erősen lett jelen bennem, hogy már egyre kevésbé érdekes, mi van kívül. Előbb-utóbb megfordul a rendszer.

A belső transzformáció a lényeg, ahogyan a mag megnyílik és csírába szökken.

Teljesnek és osztatlannak kell lennünk, amikor is nincs olyan részünk, ami eltávolodna a mély valónktól. Ha a célunk nincs összhangban valódi lényünkkel, akkor csak túlélési módban vegetálunk tovább, mivel a társadalmi elvárások olyan erővel tépnek szét, hogy már az is küzdelmes, hogy egyáltalán életben maradjunk. Azonban ezt szinte észre sem lehet venni egykönnyen, mert ahogyan vagyunk, szétszakadva, eltávolodva valós mivoltunktól, az a társadalmi normáknak tökéletesen megfelel. A szíved viszont teljességgel érzi ezt a hasadást, és egyre erősebben dörömböl (lásd magas vérnyomás), hogy ez nem jó.

Ha megtaláljuk békénket, önvalónkat, akkor már nem fognak számítani a társadalmi kultúra sajátosságai, melyek addig gúzsba kötöttek, és amit az elménk azért nem tudott értelmezni, mert mindenfelől meg volt erősítve, hogy ahogyan vagyunk, az a kultúránkkal összhangban van. Kultúra Anya folyamatosan ott duruzsol a fülünkben.

Hogyan találkozhat kölcsönösen a kultúra és a belső lényed?

Ilyen lehetőség egyelőre – és kihangsúlyozom még egyszer, hogy egyelőre – nincs. Vagy az egyik szolgálja a másikat, vagy a másik az egyiket. De csak azért mert a kölcsönösségre nem tudunk jelenleg példát hozni, az nem jelenti azt, hogy nincs benne a kvantummező végtelenjében, a teremtés természetében. Egyszerűen csak nem kapott eddig figyelmet, s ezért nem vált „valóságunkká”.

Azonban, ha saját természetünket megerősítjük, ráhangolódunk a teremtésben lehetőségeire úgy, hogy önmagunkkal szeretetben állunk, akkor ezt az állapotunkat a külső világ fogja szolgálni, s nem fordítva, ahogyan eddig éltünk.
Amint önmagunkon változtatni tudunk az egyszerűen nem fog tudni bent maradni, kihat a világra, mint a magból sarjadó növény.

Tudom, ez sokak számára talán túl idealisztikusnak tűnhet, de csak azért mert több milliárd légy azt zengi, hogy ez utópia, még nem kell elhinni.


Az írást meg is hallgathatod az Anchor.fm-en ide kattintva, vagy esetleg a Spotify-on itt. ↓

Folyamodó

Folyamodó

Irgalom, csorogj alá e földre bennem,
hisz nincs mit tennem,
mert nem is lehet
elrejteni és eltitkolni, hogy
beteged lettem, s fájva fájok, ahogy
az ember fáj a földnek, ilyenkor, márciusban,
s kiáltva kiáltok, amíg meg nem érek,
hogy szeretném, ha úgy szeretnélek,
hogy a csöndes, nyílt földsebekből kicsorduló
balzsamos alázat
patakokban elárassza zsigereinket,
egyházad,
mert már nem, soha már nem elégítheti meg
szívemet földi öröm vagy béke,
sem emberi ígéret, sem magyarázat,
csak ha szívedet örökíted DNS-einkbe,
mert a kor türelmetlen, éget örök tűzként
reményt, álmot, vágyat.
Csak az idő várhat.

S hogy befogadhassuk egész eged,
kérlek, adj nekünk szárnyat.

Balázsi Tünde Gabriella © 2016

Bárcsak elmondta volna valaki…

Bárcsak elmondta volna valaki…

Bárcsak elmondta volna valaki, hogy egyetlen hely van a világon, ahol mindig biztonságban érezhetem magam, az pedig bennem van. Hiába fogja valaki a kezem, ha nem találom meg benső békémet, biztonságélményemet legbelül, akkor amint elengedik a kezem, ismét bizonytalan leszek.

Bárcsak elmondta volna valaki, hogy hiábavalóság külső megoldásokat keresnem belső problémáimra, mert az olyan, mint a száraz bőr, minél jobban kenem hidratálóval, annál szárazabb lesz, s ezáltal egyre többet fogom kenni, hogy meglegyen az a rövid ideig tartó elégedettség érzésem, amíg a hidratáló még a bőröm felszínén van, s úgy tűnik, minden a legnagyobb rendben.

Bárcsak elmondta volna valaki, hogy a fájdalom elkerülhetetlen, de a szenvedést magam választom.

Bárcsak elmondta volna valaki, hogy a vérnyomásom azért magas, mert elfojtott érzelmeim lesik az utat a külvilág felé, azonban hiába döngetik a kapukat, ha azt hét lakattal zártam; mert érzéseim arra várnak, hogy egész testben megéljem őket, sírjak, nevessek, ordítsak, énekeljek, toporzékoljak, de őket láncra vertem már kisgyerekként; mert a félelmeimnek hagyom, hogy összehúzzák mellkasom, hétrét görnyedjek, míg a bennem rejlő erő az egekig érne; mert a világtól kapott képre cseréltem valódi lényemet tanuló éveim során, majd azonosultam vele, mely által önbizalmam aláhullt s béklyót rakott kreativitásomra, mely oly nagy erővel feszít szívemben.

Bárcsak elmondta volna valaki, hogy bárhová is megyek a legfontosabb lépést nem előre kell megtennem, hanem önmagam felé, mert minden tiszta út a szívből vezet, de hogy erre az útra rá tudjak lépni, előbb kell belépnem oda, ahol nélkülözhetetlen útravalómat, a hamuban sült pogácsámat, a szeretetem találom.

Bárcsak elmondta volna valaki, hogy ahhoz, hogy megváltozzak, elsőként a múltból kell kilépnem, bevésődött érzelmeimet kell megváltoztatnom.

Bárcsak elmondta volna valaki, hogy a világ ugyanolyan tükör, mint a fürdőszobában lévő, s mindkettőben ugyanazt fogom látni bárhogyan is nézem, mert ha a világban nem tetszik valami, hát magam is csúnyának találom; ha a világban fájdalmat látok, akkor magamban is azt lelek; ha a világban harcok folynak, bennem is ott vannak ellenséges csapataim és könyörtelenül nyomulnak előre, felém. Ám, ha a tükrömben békét látok, nem ellenséget, csúnya helyett szépet nézek, megpillanthatom a hozzám legközelebb álló személyt, aki szeretettel telve szemléli a világot, melybe oly szívesen született bele.

Bárcsak elmondta volna valaki, hogy a félelmetes sárkányt – akár hány feje is van, akár milyen forró tüzet is okád – nem legyőznöm kell, hanem megszelídítenem, magamban megszelídülni, hiszen én magam vagyok a sárkány, én fújtatok, okádok tüzet magamra, majd a világra.

Bárcsak elmondta volna valaki, hogy az iskolában a Földön fellelhető országok domborzatánál fontosabb lett volna megismernem lelkem domborzatát, mély völgyeit, hol a bánat bujkál, magas hegycsúcsait, hol a fény szüntelenül jelen van, forrásait, hol a Szentlélek próbál kapcsolódni hozzám, barlangjait, hol titkaimat fedezhetem fel, tengereit, hol szélcsendben és viharban ringatózhatom Isten tenyerén, s hogy életem, az utazás egyik helyről a másikra, a legszebb dolog.

Bárcsak elmondta volna valaki, hogy amikor harag van bennem, akkor magamra haragszom, még nem értettem meg, ki vagyok, kivé váltam mindenki által, s milyen áldás vagyok a világban.

Bárcsak elmondta volna valaki, hogy ha figyelmemet a szürke múlt vagy a rettegett jövő köti le, akkor csupán a túlélést ismerem, erre fordítom minden erőmet, ebbe fektetek minden energiát, hát ne csodálkozzak, ha másra nem jut, s már reggelente fáradtan ébredek. Ahhoz, hogy megszülethessen belőlem az új ember, le kell raknom a túlélésért folytatott harcom, s az ebből felszabaduló erővel  új emberként kell élnem – mielőtt még az testet öltött volna –, az időn kívül.

Bárcsak elmondta volna valaki, hogy a világot becsukott szemmel lehet igazán megérteni, s hogy mekkora áldás az élet, mekkora kegyelem része lenni a teremtésnek.

Lélekhang

Üzenet, áldás, lélekhang

Most pedig az a Lélek legyen benneteket, aki együtt örül az örvendezőkkel!
Ígérem, hogy én is veletek örvendezek szüntelen, megújítva bennetek is az istengyermekség lelkét, hogy igaz tanúim legyetek! 

Felkészültök arra a napra, amikor tanúimként ti is felkészítitek testvéreiteket és jövendő prófétáimat a Lelket befogadó alázatra, az áldozatos szeretet műveinek végbevitelére!

Hordozzátok hát bensőtökben édes igámat, mert ez tesz benneteket szabaddá e világ szolgaságából! Lélekkel telt kelyhemet nyújtom, hogy velem együtt beteljetek a Szeretettel! Áldásom rátok!

Lejegyezte: Balázsi Tünde Gabriella 2022.02.18.

Hattyú

Hattyú, fény, ígéret, tenger

Várta az ég, hívta a tenger, szelíden dúdolt ős ringatót néki az élet.
Sokáig tartott, míg válaszolt rá, s ércesen rekedt, rég barázdált hangon,
mint ki sebződésig munkálkodik cizellált, apró, finom nüanszon,
hangokra törve énekelt.

Ígéretek és tagadások, remények, vágyak, számítások, beteljesedett
és soha meg nem érő várakozások lüktető, forró áramába hullt,
s míg zuhant, csak zuhant életébersége, lassan át- meg áthatotta a múlt
és a jelen árnyjátéka.

A szíve vette előre a jelet: aritmiás, mély izgalommal repdesni kezdett,
majd izzadságcseppel megválaszolva a remegve vágyott invitát,
kettőzött irgalommal csitítva agyában a fel-felrémlő, örökös vitát
önmagával, dallamra kelt.

Dalára ekkor fényesedni kezdett időrágta teste, és a sebek rajta
fénylő jelekké magasztosultak, s felöltöztették, mint drága ékszerek,
örökös ünnepbe bujtatták lelkét szárnyas, szép kezek, míg letisztult róla
a megtört idő sűrű hordaléka.

2016. február 16. © Balázsi Tünde Gabriella

The Great Reset, avagy a Nagy Visszaállítás

Great Reset, Nagy visszaállítás, tükör, önismeret

Az utóbbi időben, az ember akár akarta akár nem, lépten-nyomon beleakadhatott az úgynevezett Great Reset fogalomba, melyet eleinte sokan összeesküvés elméletnek véltek, majd lassan szemünk elé gördült, hogy ténylegesen mit is rejt az elnevezés, ki beszélt erről, kik tervezték és miért.

A Great Reset a neve a Világgazdasági Fórum (WEF) 50. éves találkozójának, amelyet 2020 júniusában tartottak. Ezen a találkozón nagy horderejű üzleti és politikai vezetők gyűltek össze, amelyet Károly, a walesi herceg és a WEF hívott össze e témával kapcsolatban, melynek lényege: a társadalom és a gazdaság újjáépítése a COVID-19 világjárvány után.

A terv által egy képet kaphattunk arról, milyen is lesz a világ jövőképe, hogyan alakul a társadalom és a gazdaság felépítése. Egy nyomvonal, melyhez a világ gazdaságát irányítók nagyban ragaszkodnak, s szeretnék, ha ezt mindenki el is fogadná, mivel bolygónk jelenlegi helyzete (járvány, globális felmelegedés, túlnépesedés, energiaválság etc.) megkívánja a változtatást, s ennek eljött az ideje, itt és most.

Az erről írt könyv fülszövege szerint: „a jelenlegi járvány rendkívül bomlasztó alaphelyzetbe hozta a globális társadalmi, gazdasági és politikai rendszerünket. De az emberi lények ereje abban rejlik, hogy előrelátóak és találékonyak, legalább egy bizonyos mértékig, hogy kezükbe vegyék sorsukat, és tervezzenek egy szebb jövőt. Ennek a könyvnek a célja: felrázni és megmutatni azokat a hiányosságokat, amelyek globális rendszerünkben már a járvány kitörése előtt is megmutatkoztak.”
A gondom ezzel csupán az, hogy már megint csak a fizikai világról gondolkodnak, és benne foglaltatik, hogy az egyén csak bizonyos mértékig vegye kezébe sorsát. Mintha tudatosan is elterelnék figyelmünket a spiritualitásról, a lélekről, az emberi valóról.

Ez a terelés az utóbbi időben egyébként is erősödni látszik, hiszen Yuval Noah Harari Sapiens és Homo Deus c. művei is arról szólnak, hogy Isten szerepét fokozatosan átveszi az anyag, majd a mesterséges intelligenciák, miközben az ember fejet hajt ennek az új digitális istennek (szándékosan írtam kis betűvel). Ezek az írások ugyanúgy részei lehetnek egy olyan propagandának, mely teljességgel ki akarja törölni az emberből a spiritualitás vágyát is, vagy egy mélyebb szinten figyelemfelhívás arra, hogy az ember igenis gondolkozzon el életén és annak értelmének mélységein, magasságain.

Az idő valóban eljött a változásra.

great reset, változás

A világban folyó események mentén gondolkodva – ha csupán a felszínt, a médiában folyó híreket nézzük –, a jövőt tekintve szinte csak kérdőjeleket kapunk vagy negatív képeket, mint az orwelli világ, a folyamatos kontroll, a szabadságok korlátozása. Noha sok jövőkutató egy olyan idővonalat jósol számunkra, amiben a járványok mellett akár élelmiszerválság, háborúk és más katasztrófák jönnek a képbe, mindenképp meg kell néznünk, hogy hol tart ma a társadalom és azon belül az egyén. Milyen változásokra, változtatásokra van szükség ahhoz, hogy a jövő egy boldogabb képpel legyen jelen bennünk?

Ha valaki nyitott szemmel él, akkor láthatja, hogy az utóbbi években még a csapból is a pszichológia folyik, de olyan erővel zúdul ránk, hogy szinte elsodor bennünket, s ember legyen a talpán, aki ellen tud állni ennek a sodrásnak, s van mersze igazán mélyre önmagába nézni, mert aki valóban önismereti utakat mer járni, az nem csupán olvas róla, hanem a való életben is alkalmazza magán, és a felismerések mentén változni, változtatni is képes. Nem elég, ha megnézünk egy konyhashow-t vagy gasztro műsort, attól még nem leszünk szakácsok. Így van ez az önismerettel is. Gyakorolni kell, ha igazi változást szeretnénk elérni életünkben.

De hogy miért fontos az önismeret?

Sokaknak lerágott csont lehet, másoknak pedig talán újdonság, hogy a világban végbemenő folyamatok, jelenségek mind az emberi psziché állapotát tükrözik. Tehát nemcsak ahogy fent úgy lent, hanem ahogy bent úgy kint.

Jelenkorunk járványhelyzete, a rettegett "Great Reset", a szabadságjogok időszakos vagy végleges elvesztése, a válságok (akár mesterségesen létrehozott, akár természetes hiányról van szó), de még a természeti katasztrófák is azt mutatják, hogy az egyén nem tart lépést a világegyetemben végbemenő változásokkal. Ezek mind azt jelzik, hogy valamin változtatni kell, mert az eddigi életmód nem működő képes.

Ezekre a nem várt válsághelyzetekre azonban nem csupán fizikai szinten kell válaszolni, mert egyedül azon nem megoldhatóak. Csakis belső munkával lehet alkalmazkodni a változáshoz legelső körben, mert ez fog kihatni a világra.
Ha leépítjük korlátozó hiedelmeinket, melyek gátolnak a kiteljesedésben, és erősítjük a támogatóakat, akkor a belülről induló változás fizikai szinten is meg fog mutatkozni. Ezt azonban nem azért kell megtenni, hogy valamit megjavítsunk a világban, mert az öngólhoz vezet, hanem azért, mert bennünk van a jóra való hajlam, a törekvés a szépre, a teljesre.

Great Reset, önismeret, környezetvédelem

A környezetvédelemmel is az a gond, azért nem hatékony segítség a Földre nézve, mert a környezetet nem kell megvédeni. Egyszerűen fel kell ismerni, hogy ebben a felállásban egymásra vagyunk utalva, a környezetünk az, ami mi magunk vagyunk, vagyis önmagunkon és a világhoz való hozzáállásunkon kell változtatnunk.
Tehát mondhatnánk, hogy környezetvédelem helyett, embervédelemre van szükség ebből a perspektívából, de itt megint elbukik a védelem fogalom végett a gondolatmenet.

Meg kell találni boldogulásunk útját önmagunkban. Életünkért felelősséget kell vállalnunk, s nem mutogatni, másokat okolni jelen állapotunk miatt. Nem egy külső ellenséggel állunk szemben, nem azt kell legyőzni, hanem önmagunkkal szükséges szembenézni, s kilépni azokból a korlátozó hitrendszerekből, amikbe beleragadtunk akár félelmeink, akár neveltetésünk kapcsán.

Ha belső munkával megerősítjük magunkat egy szebb világ képével, akkor az nem csupán bennünk lesz jelen, hanem kivetítődik nagyban is. Ha viszont megrekedünk a félelemben, akkor ezt fogjuk visszaadni a világnak is. Azonban nem ússzuk meg annyival, hogy pozitív gondolatokat generáljunk, mert ez nem elegendő, s csupán egy csapda, amivel átverjük önmagunkat. Itt mélyen gyökerezően kell megváltoztatni világképünket úgy, hogy abban minden sejtünk benne legyen, ne csak a gondolataink, de érzéseink is kivegyék a részüket belőle. Ehhez pedig meg kell érteni, hogy az egyén csupán egy bizonyos szintig egyén (és ezen a szinten van a legtöbb munka, a felelősség), különben pedig egy hatalmas szervezet élő egyede, mely kapcsolatban áll láthatóval, láthatatlannal.

Ha valaki megkérdezi ma, hogy hogyan érzem magam, akkor azt tudom válaszolni, hogy nagyon jól, sőt, sokkal jobban, mint tegnap. Erre nagy valószínűséggel jönne a kíváncsi, de ugyanakkor a pletykaéhség végett pusztán felszínes kérdés, hogy „Miért? Mi történt tegnap?”
Semmi. Tegnap semmi nem történt. Épp ez volt vele a gond. Bár láthatólag mintha a világban tényleg semmi nem változott volna, egy valami azonban igen: én. Új nézőpontot találtam magamnak. És ez a változás óriási, ami folyamatosan hat a környezetemre, s ezáltal a világ is változásnak indult.

Ennek tekintetében akkor most nézzük a Great Reset-et! Miért is van aktualitása, és mi a szerepe jövőnkben?

Ha közelebbről megnézzük a most folyó, a 2021/22-es évek eseményeit, akár csak a gazdaságiak közül az energiaválságot, jól láthatjuk, milyen üzenet kerül a szemünk elé, de mint mindent az életben, ezt is meg lehet vizsgálni különböző nézőpontokból, mert több jelentéssel bír.

Valóban energiaválság van, de nem feltétlenül csakis a gáz és az elektromosság terén, hanem az életünket alkotó energiákén. Az önmagunkra fordított energia ugyanis azért van fogyóban, mert olyan dolgok fenntartására fordítjuk, mint a félelem, a rettegés, a bizonytalanság, a magány, az általam is sokszor emlegetett korlátozó hiedelmeink. Ha ezeket beazonosítjuk, s elengedjük őket, helyükre pedig számunkra fontos és boldogságot adó dolgoknak adjuk figyelmünket, akkor a felszabaduló energia már felhasználható önmagunk fejlesztésére, kreatív énünk megélésére, alkotásra, teremtésre, s mivel ezekhez csupán kezdeti energia szükségeltetik, hiszen öngerjesztő folyamatokról van szó, így egyre több energiánk lesz másra is.

Great reset, változás, képesség, önismeret

Magamat hoznám fel erre példának. Életem nagy részét szégyenben, szegénységtudatban és nagyon alacsony önértékeléssel éltem, de ezek annyira részeim voltak, hogy fel sem tűntek igazán. Sőt mi több, még azt sem tudtam beazonosítani, hogy valójában miért is szégyellem magam.
A világ úgy reagált rám, ahogyan én megjelentem a szemükben fizikális mivoltomban az aktuális idea szűrőin keresztül, s erre én azzá váltam, amit visszajeleztek. Ezekhez különböző érzések társultak, s az élet hozta helyzetekre ezekből reagáltam és minden esetben ugyanazokkal a mintákkal. Hol a szégyen tartott vissza valamitől, hol az önértékelés hiánya állított meg az alkotásban, hol pedig a szegénységtudat, amit generációktól örököltem meg. Az életre adott reakcióim sokszor csak hangulatok formájában jelentek meg, majd amikor többször előfordultak, akkor már kedélyállapottá lettek, s az évek ismétlésével a személyiségemmé váltak.

Emberi kapcsolataim nagy része is ezeket tapasztalhatta meg belőlem, s egy olyan ember képét fogadták el, aki szánalomra, segítségre szorul akár az egészség, akár az anyagiak terén. Ez volt az életem, s nem tudtam miért alakul anyagiakban szűkösen, egészségben korlátozottan, alkotásban pedig szegényen. Akció helyett csupán reakcióban éltem. Engedtem, hogy a környezet határozza meg azt, aki vagyok.

Aztán valahogy ebből elegem lett. Felébredt bennem valami. Talán a jelen idő hatására, mely oly nagy hévvel zúdul ránk, s fordít minket vissza a forráshoz vagy sodor el az ismerős és – az ismerőssége által – biztonságosnak vélt érzések mentén egy meghatározott, beragadt életbe.

A Great Reset, avagy a Nagy Visszaállítás itt van. Akár akarjuk, akár nem. Ezt lehet érezni. Nekem legalábbis sikerült valamit elcsípni belőle, mert már nem a félelem irányít, hanem a bizalom.
Bizalom arra vonatkozólag, hogy a nagy teremtésben, a kvantum mező végtelenjében nekem is van egy olyan részem, mely bőségben él, kreativitásban erős, képes a változásra, változtatásra, és hatással van a világra, léte fontos. Ennek a Lalusnak adok most figyelmet, mert nem csak nekem, hanem a világnak is erre a személyemre van szüksége.

Megéltem és őrizgettem szüleim, nagyszüleim szegénységét, szégyenüket jó sokáig, de mostanra meg is értettem, mire készítettek fel. Nem általuk kell élnem, hanem az általuk szerzett megértéssel, mely olyan utakra vezet, melyben a felszabaduló energiákkal alkotni, teremteni vagyok képes. Kreatív energiáim hatalmas erővel szabadulnak rám, s ezzel nem csupán önmagamat tudom megváltoztatni, de hiszem, hogy a tér és idő más helyein lévő őseim is érzik ezt a változást, s kihat rájuk ugyanúgy, mintha ők szabadultak volna fel érzelmi rabságukból, s váltak volna alkotóvá.

A Great Reset tanít minket. Ideje van visszatérni a forráshoz, hogy talentumainkat ne rejtse véka alá félelmünk, hanem használjuk azokat, alkossunk, teremtsünk egy új belső világot, melyben az anyagi javak nem számítanak, nem azok határoznak meg bennünket, hanem a kreativitás által létrehozott bensőnk, melyet kiterjeszthetünk környezetünkre.

great reset, nagy visszaállítás, ima, kapcsolat

A közeledő élelmiszerválság is ugyanígy tükrözi vissza az emberi benső működését. A valós táplálék az ima, a kapcsolódás önmagunkkal, a Teremtővel, egymással, s ebben vagyunk nagyon szűken mérve. Ám nem kell, hogy a fizikai síkon ez manifesztálódjon, hiszen rajtunk áll, hogy ezen változtassunk.

Ne valami ellen menjünk, hanem valamiért dolgozzunk. Az utcákra nem tüntetni kéne menni, mert azzal a haragot, az elégedetlenséget visszük magunkkal oda. Helyette közös imával, meditációval segíthetünk meg egy-egy helyzetet, amellyel a jót vetítjük ki, s nem a frusztráltságot erősítjük. Alkotó energiáink használata is nagy mértékben változtat világunkon, s ha merünk vele élni, akkor a figyelmünk előbb-utóbb e felé az élet felé vezet minket, amivel újabb energiák lesznek elérhetőek.
A közös alkotás pedig csúcs érzés. Azt megélni, amikor többen is ugyanabban a flow, vagy magyarul áramlás élményben van részünk, amikor nincs idő, nincs tér, megszűnik minden környezeti hatás, olyan érzés, mintha új világot teremtenénk, ami hitem szerint valójában meg is történik.

Amikor elkezdtem foglalkozni a blog és könyvírással, belevetettem magam a dalszerzésbe, eszembe sem jutott, hogy majd tömegek olvasnák írásaimat, hallgatnák meg dalaimat, mondandómat. Nem erről szólt, nem ez volt a cél. Egyszerűen nekem volt fontos, hogy időt, energiát és figyelmet szánjak arra, ami bennem van, s ezt formába öntsem a magam számára, ezáltal lássam, hol tartok, mi hogyan mozgat az életben.
Nem készültem rá, nem tanultam hozzá, egyszerűen fogtam a hangszerem, s énekelni, játszani kezdtem azt, ami kijön belőlem. Fogtam a tollam és füzetem, s írtam. Mindent, ami kijött. Meglepetésemre olyan szövegek születtek, melyek már jelezték számomra, hogy nagyon nagy változások szelei fújnak, életem, gondolkodásom formálódik, de ezeket csupán akkor vettem észre, amikor mélyebben foglalkoztam velük, alkotásba raktam őket. 

Én a magam részéről egy új világot teremtek, melyben kapcsolódom önmagamhoz, felismerem, megértem a világra adott reakcióim, s e mentén új akcióba kezdek, melyre majd a világ fog reagálni. Eddig meg nem élt talentumaimat kreatív energiákkal támogatom meg, mely az alkotás örömével társulva elhozza békémet, hogy hatalmassá duzzadva folyjon át a külső világba is. Újra alkotom magam a Teremtő szemén keresztül, hogy a világ egy jobb hely legyen.

Én ezt teszem a Nagy Visszaállítás alatt.

Az írást meg is hallgathatod akár az Anchor-fm-en ide kattintva, vagy épp lentebb a Spotify-on.

Hol van az Isten?

Hol van az Isten? – kérdezed tőlem. Elhallgatok. Csendem visszhangzik bennem darabokban, majd szelíden összeáll halkan. Az egészen „itt és most”-ban. A kimondottakban, a kimondhatatlanokban. Idézem vissza sorra az utat, a múltból a jelenemig tartó mozdulatokat, amikből kirajzolódik számomra egészen:

Hol volt az Isten? – Bennem: a vágyban, a sürgető, békés, kitartó, forró szerelmes kutatásban, hogy éreztem, tudtam, vágytam és hittem, hogy valaki mindig is várt és szeretett engem. Ott volt az ürességben: a be nem teljesedett remények üregében, a felszín alatti kamra-mélyben, a csendben, ami a szívem mélyén megtart engem. Ott volt ugyanakkor erőben, indulatban, sorsokat fordító, helyzeteket változtató akaratban, tettekben, szavakban. Közöttünk. A mindnyájunkat egyaránt átölelő mozdulatában, amikor szerettünk. Bennünk. Ott volt minden fájdalomban, amit letettünk vagy le sohasem tettünk; ott volt minden szomorúság mélyén, és amikor kértem vagy nem is kértem: Ő megadta békém – Őbenne. Csendesen átölelt s belépett szívembe.

Hol lesz az Isten? – Ott lesz Ő mindenütt, mindenben végérvényesen és visszavonhatatlanul, ahol mindig is volt és van; amikor lelkünk felébred és a parthatár bennünk visszavonul a végtelen óceánba. Ott és akkor, amikor kirajzolódik arcunkon szent Arca és Arcában egészen végérvényesen és visszavonhatatlanul kirajzolódik majd igaz énünk. Amikor bárhová mozdulunk, gondolunk és érzünk: Őbenne élünk.

Balázsi Tünde Gabriella © 2019

Életkezdeti krízis

just watch them go now,
trusting on their roots and wings

S most ott áll újra az élet kapujában,
s csak bízni tudok abban, hogy elindul megint
a fényes úton, árnyak között járva,
és remélem, még egyszer hátra tekint,
hogy ölelkezzen újra tekintetünk,
hogy hinni tudjuk: egyszer még újra vagy örökre
mindnyájan együtt és egyek leszünk,
a hajnal rózsa ujja ha létre ír megint
és nap-magunk kihajt az égi rögbe’.

Balázsi Tünde Gabriella ©  2018

Erre csörög, itt megállj!

A rengeteg élet egyik tiszta közepében élt egy okos kis mókus, ki serényen jött-ment szerte és szana a zöldek és barnák közt, hisz az otthona volt e hely, a rejtekből enyhet és erőt, a tisztásból újuló, friss levegőt, napfényt és árnyakat rejtő lombos-bokros mesés kis csalit. Naponta kedvére gyűjtögetett itt minden maradék szabad idejében az erdő lombos-fenyőfás-bokros sűrejében termő termékeny terményeket: makkot, diót, mogyorót, fényeset, színes vagy szürke, szúrós, töviskes vagy éppen lágyszárú, illatos növényeket. Halmozta őket értékes halomba, s szeretetének minden melegével, csodára nyíló nyílt tekintetével, két apró kezével formázta, kötötte, oltotta gyönyörű, értékes díszekké, építő, szépítő gyógyító ékszerré mindegyiket. Makk-perec, makk-lánc, makk-nyakbavaló dicsérte áldó keze nyomát.

Halmát e jónak örömmel vitte minden friss reggelen kis terményboltjába, a „Gyógyító dió, mogyoró” boltba, az alcímmel megáldott Erre csörög, itt megállj!-ba. Figyelemre méltó ékeskéit ha negligálta valamely felszínes, botor tekintet, csörgetett egy kis csörgőt a bolt ajtóba kitett apró makkokból készített szélorgona! Volt ekkor rádöbbenés és olykor hahota, már akinek éppen ehhez támadt kedve! Meg-megtekintgették azért mindig a termékeit, s többnyire mindenkinek adott is ő valamit! Többnyire ajándékul, bár néha viszont is ajándékozták portékáit arany makkal, ha nem is sokkal, mivel ez volt a rengeteg életben az egyik markánsan maghatározott cserealap.

Egyszóval gyűjtögetett és alkotgatott sokat, mondhatni, szüntelen. Mégis el-elfáradt egy munkás nap végére, s remélte mindig, hogy lesz egyszer kedvére való vacsora is a nagy, odvas, arany-zöld öreg tölgy törzsében rejtező puha odújában az asztalán. Remélt még finom méz-szörpöket is, mókus-magoncainak extra kényeztetéseket is, talán. Csak hát az arany-makk viszont-eső szűkösen fedezte eme tán szükségtelen, mégis érthető, kedves vágyait.

Lehet, hogy mégis így élte volna le csodás és kalandos, mégis jól meghatározottan feszes napjait élete végéig, bár nem tovább, ha hovatovább nem talál az egyik nap szorgos gyűjtögető munkakörútja során egy galagonya bokor egészen profán ágán egy maga által dédelgetett és szépre, fényesre, csúcs-esztétikusra faragott makk-nyakbavalót rútul eldobva és sorsára hagyva a csernek tövében, cserben. Meghökkent, megdöbbent, megrendült, bár csendben, halk odahajlással, kínos és kegyetlen éles fájdalommal lehajolt érte, hogy felvegye, mikor e laposra sikerült pillantással egyben észrevett egy egész csodás ékszer-szettet: fülbevalót, gyűrűt és karperecet is szaggatva, hajítva széjjel és szerte, itt-ott e fekete rengeteg feneketlen alján. Össze-vissza szedegette lélekjelenlétét és a kincseket, azután kajlán és zavartan gázolva a piruló avarban, egyre nagyobb kavargással hazabotorkált, majd egy főhajtással megadta magát e nehéz, belső karneválnak. Nem is történt semmi tulajdonképpen, csak éppen álmai és önbecsülése dugába, ő testecskéje pedig ágynak dőlt és jó alaposan kisírta magát.

Mivelhogy tudni kell nem mellékesen, hogy e láncok nem csupán arany-makkot értek, súlyban az aranynál jóval többet mértek. Metaforikusan szólva e magocskák dolga és története egyenként tervezett egzisztenciális jelentőségű csecse-becse volt. Mindegyik terményke fénymag volt, s örökzöld hajtást hajtottak ott, ahol magjuk befogadó, termékeny földbe hullt.

Noha nem sokszor kért ő érte bármit, az ékszerek, tudta és tapasztalta is már egy jó ideje, csupa gyógyító erőkkel voltak telis-tele, fénnyel! Ható erejük nem fogyott, csak érett egyre az idővel annak életében, aki megbecsülte őket önmagán.

Most viszont megrendült e felismerésen: vannak tehát sokan, akik a présben, az életre szóló igaz én-mesében nem tudtak velük jól s mit kezdeni, az értékes erővel legalább maguknak, hogyha másnak nem is, ékesen szolgálni. Nem ismerték fel e varázslatos esszenciát tehát.

A sok sírás és még több mély hallgatás után gondolt egy újat, no, de akkorát, hogy felkiáltott: „Fiat lux, világ!”, és felugrott hirtelen, mint kit eme diszkrét, mégis rakoncátlan megvilágosodás ereje tart a kötéltáncban, ám kiakolbólíthat, hogyha nem vigyáz!

Kérnie kell hát, kérnie kell érte, nem feltételeket, csak cserealapot, mint aki tudja, hogy amit adott, annak van súlya és némi nyomatéka, nem talmi, hanem valódi portéka, igaz ajándék, életre való!

Ettől lett kedve végre szárnyaló, s hogy végre értékét felfogva magát is becsülni kezdte hát valamire, biztos volt benne, hogy eztán nem pusztán reggelire, hanem jut valami ebédre, desszertre, sőt, vacsorára is harapnivaló!

Légbukfenc

Vasárnap volt, a legkedvesebb napja a hétből. Számára ez volt az ideje az ünnepnek, az együttlétnek, a szárnyaló lélek szomjoltásának a csendben, a misékben elvarázsolódó embertársak gyűrűjében, de még az izzasztó munkás hétköznapi készületekben is!

Gyermekei, öccse és barátai érkezését várta, már korán reggel sürgött-forgott a konyhában. Bár a konyha főzőtere nem volt épp kedvenc helyei közül való, de szerette finomságokkal megörvendeztetni családtagjait! Szerette megélni a megérkezésükből lassan kibomló őszinte, meghitt megnyilatkozásaikat, a bábáskodás gesztusait, ahogyan ő maga is hozzájárult ahhoz, amikor valami fontos épp napvilágra készült valahonnan, valamiképpen, valamelyikükből. A finom ízek észrevétlen szolgálták e kedves asztal- és életközösséget.

Előre megterített. Legkisebb fia még úgyis javában aludt, délig elő sem fog kerülni az ágyból. Bár már az eget érte, még nőni fog tovább a kicsi, ez már a kezdetektől nyilvánvaló volt számára! Születésekor már fordult egyet a világ vele, amikor a fiacskája bravúros kötéltánc mutatványokként görgött és fordult át életről életre válva, fuldokolva az első levegővétele pillanatától kezdve még sokáig! Ő maga halálosan mély lelki nyugalommal remegett az életért való küzdelem és fájdalom eufóriájában, majd belső hullámmozgásokkal átringatózott az éveken át tartó távolodások és megérkezések nyomán az égig és még tovább. Ott találkoztak ők ketten mindörökre, elvehetetlenül.

Gyorsan feltette a levest, a második fogás is úton volt már a megvalósulás felé, ezért kiült az erkélyre, hisz még volt olyan korán reggel, hogy a hűs, tiszta, fenyő illatú, madárcsicsergős pirkadatban, lassan kihűlő kávéjával kezében hallgatózzon egy kicsit! Szerette ezeket a lármás, életteli, üdítő csöndeket! Lelke ilyenkor kerekre tágult, a kezdet a véggel egybeért, az idő megszűnt rohanni számára!

Kortyolt egyet a keserédes italból, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy a női szeszéllyel még nem is foglalkozott! A sütő előmelegítetlen, a tojások egyben, a lekvár üvegben, előkészítetlen! De nehogy már egy női szeszély rángassa folyvást a szent semmitevés kapujában! Rándított egyet a vállán, becsukta a szemét, hogy jobban hallhassa a kert, a kertje benső hangjait.

A fekete semmiből egyszer csak egy aranyló aranytó ragyogott fel varázsos, arany-zöld, égig érő fákkal körbevett völgy ölében! A látvány megigézte és örömmel, meleggel és a tettre feszülő izmok élénk várakozásával töltötte el, így csodálkozott rá a tájra! A kék-arany tavacskát egy, a lágy hajlatú lankák oldaláról szelíden alácsorgó kis patak vize táplálta. Mielőtt e szomjas ágacska összeölelkezett volna múzsájával, egy merész zuhanással esett alá a mélybe, hogy ebből az erőből megújulva elérje áhított anyavizét, a tavat! Ez volt az a pillanat, amikor hirtelen úgy érezte, majd megfullad, mintha egyszerre sűrű lett volna a levegő, kevés az oxigén, szomjas tüdeje egyre esett össze! De mitől és miért és miért éppen most, ezen a helyen?

A tó vize fehér-sárga tükörtojásként rezgett egy kerek serpenyőben! A tojások, jó ég, a feladat, az anya- és feleség szerepek sürgető követelődzése! Csak nem éghet oda, csak nem éghet bele, hisz nem csupán szerep az élet, az élete! Mag-maga, egészsége a szerepei összességénél is több, talán sosem megfogható, de megélhető és megélni érdemes, bár ő eddig mindig csak beléjük ragadt!

A hirtelen támadt felismerés ereje megragadta: Kellenek még helyek és tájak, szüksége van még új terekre, új barátokra, új ismeretekre, további kibontakozásra! De hogyan? A tó képe egyre határozottabban serpenyő formát formázott, a sárga aranykorong, a tojás dermedő sárgája továbbra is szilárd maradt!

A képben egyszer csak megjelent, mint kicsiny fekete pont… na, pont nem egy pillangó és nem is egy szerény kis szitakötő, nem! Egy fekete, apró kis bogárka, egészen jelentéktelen, jelent meg a tó partjára szállva, s egy ringó fűszálra ülve megpihent. Figyelt. Őt figyelte, bár szemeit nem látta, hisz oly aprócska volt e lény, szinte láthatatlan! De ettől a pillantástól úgy érezte, hogy a létezés tetején, elején, végén ülnek, ha van ilyen. E tekintet bizalommal töltötte el, ébredező kíváncsisággal fordult hát felé. Majd belépett ő maga is a képbe és megindult a tó irányában, a patak mentén, majd amikor odaért, a bogárka mellé települt.

A bogárka nem beszélt – „Nyilván nem! Te jó ég, hogyan is beszélne, ez nem mese!” –, csak lassan áttekintett az oda-vissza változó serpenyő-tó közepére! A bizalom egyre csak növekedett szívében, lassan felállt, s megindult a tojás sárgája felé, a felszínen. A fehérje átalakult vízzé hirtelen, ő mégsem süllyedt el, csak egyre növekvő, bőséges bátorsággal belegyalogolt a közepébe, a forgó, ragyogó aranygömb napmagocska kellőképpen csillogó erőterébe és eközben ő maga is átalakult! Szárnya nőtt, légies, finom és áttetsző! Könnyű habhajával, játékos, apró kezeivel integetve szárnyalni kezdett és úszni, de most már az égen! Mégis csak olyan volt minden, mint minden rendesen megírt tündérmesében: varázsos, talányos, küzdelmes és szabad!

Megint csak ez volt az a pillanat, amikor varázsütésre átváltozott és átalakult a táj is. A tó helyén a kertje ugrált, a zsizsegő életek csodás szimfóniájában szólót dörmögött a szomszéd fűnyírója! A konyhából finoman a teraszra szállt az elkészült ételek dús illata: felébredt! Kezében pontos biztonsággal üldögélt csészéje, alján a fekete lével, szélén egy bogárka próbálgatta éppen repülésre készen fekete, csillogó, kerekded szárnyait! Ő úgy látta, még felkacsint hozzá és ajkával – ha van neki olyan – még súg utoljára neki valamit, majd tovarepült a napba, a kékbe!

Újult erővel indult e titokzatosan hétköznapi vasárnap elébe! Megfogadta, hogy este, elalvás előtt, még leírja magának az örökös átváltozás varázsigéjét, a bogárka ajándékát, mert tudta, hogy bár ha nem is hallotta tisztán, de van ilyen, és hitte, hogy megértette és megtalálta és most már vele marad mindörökre!

>