Bárcsak elmondta volna valaki, hogy egyetlen hely van a világon, ahol mindig biztonságban érezhetem magam, az pedig bennem van. Hiába fogja valaki a kezem, ha nem találom meg benső békémet, biztonságélményemet legbelül, akkor amint elengedik a kezem, ismét bizonytalan leszek.
Bárcsak elmondta volna valaki, hogy hiábavalóság külső megoldásokat keresnem belső problémáimra, mert az olyan, mint a száraz bőr, minél jobban kenem hidratálóval, annál szárazabb lesz, s ezáltal egyre többet fogom kenni, hogy meglegyen az a rövid ideig tartó elégedettség érzésem, amíg a hidratáló még a bőröm felszínén van, s úgy tűnik, minden a legnagyobb rendben.
Bárcsak elmondta volna valaki, hogy a fájdalom elkerülhetetlen, de a szenvedést magam választom.
Bárcsak elmondta volna valaki, hogy a vérnyomásom azért magas, mert elfojtott érzelmeim lesik az utat a külvilág felé, azonban hiába döngetik a kapukat, ha azt hét lakattal zártam; mert érzéseim arra várnak, hogy egész testben megéljem őket, sírjak, nevessek, ordítsak, énekeljek, toporzékoljak, de őket láncra vertem már kisgyerekként; mert a félelmeimnek hagyom, hogy összehúzzák mellkasom, hétrét görnyedjek, míg a bennem rejlő erő az egekig érne; mert a világtól kapott képre cseréltem valódi lényemet tanuló éveim során, majd azonosultam vele, mely által önbizalmam aláhullt s béklyót rakott kreativitásomra, mely oly nagy erővel feszít szívemben.
Bárcsak elmondta volna valaki, hogy bárhová is megyek a legfontosabb lépést nem előre kell megtennem, hanem önmagam felé, mert minden tiszta út a szívből vezet, de hogy erre az útra rá tudjak lépni, előbb kell belépnem oda, ahol nélkülözhetetlen útravalómat, a hamuban sült pogácsámat, a szeretetem találom.
Bárcsak elmondta volna valaki, hogy ahhoz, hogy megváltozzak, elsőként a múltból kell kilépnem, bevésődött érzelmeimet kell megváltoztatnom.
Bárcsak elmondta volna valaki, hogy a világ ugyanolyan tükör, mint a fürdőszobában lévő, s mindkettőben ugyanazt fogom látni bárhogyan is nézem, mert ha a világban nem tetszik valami, hát magam is csúnyának találom; ha a világban fájdalmat látok, akkor magamban is azt lelek; ha a világban harcok folynak, bennem is ott vannak ellenséges csapataim és könyörtelenül nyomulnak előre, felém. Ám, ha a tükrömben békét látok, nem ellenséget, csúnya helyett szépet nézek, megpillanthatom a hozzám legközelebb álló személyt, aki szeretettel telve szemléli a világot, melybe oly szívesen született bele.
Bárcsak elmondta volna valaki, hogy a félelmetes sárkányt – akár hány feje is van, akár milyen forró tüzet is okád – nem legyőznöm kell, hanem megszelídítenem, magamban megszelídülni, hiszen én magam vagyok a sárkány, én fújtatok, okádok tüzet magamra, majd a világra.
Bárcsak elmondta volna valaki, hogy az iskolában a Földön fellelhető országok domborzatánál fontosabb lett volna megismernem lelkem domborzatát, mély völgyeit, hol a bánat bujkál, magas hegycsúcsait, hol a fény szüntelenül jelen van, forrásait, hol a Szentlélek próbál kapcsolódni hozzám, barlangjait, hol titkaimat fedezhetem fel, tengereit, hol szélcsendben és viharban ringatózhatom Isten tenyerén, s hogy életem, az utazás egyik helyről a másikra, a legszebb dolog.
Bárcsak elmondta volna valaki, hogy amikor harag van bennem, akkor magamra haragszom, még nem értettem meg, ki vagyok, kivé váltam mindenki által, s milyen áldás vagyok a világban.
Bárcsak elmondta volna valaki, hogy ha figyelmemet a szürke múlt vagy a rettegett jövő köti le, akkor csupán a túlélést ismerem, erre fordítom minden erőmet, ebbe fektetek minden energiát, hát ne csodálkozzak, ha másra nem jut, s már reggelente fáradtan ébredek. Ahhoz, hogy megszülethessen belőlem az új ember, le kell raknom a túlélésért folytatott harcom, s az ebből felszabaduló erővel új emberként kell élnem – mielőtt még az testet öltött volna –, az időn kívül.
Bárcsak elmondta volna valaki, hogy a világot becsukott szemmel lehet igazán megérteni, s hogy mekkora áldás az élet, mekkora kegyelem része lenni a teremtésnek.
