Szerzőről, festőről, lucakövekről

Egy könyv sem születik meg csupán egyetlen ember által. Mindig van mögötte egy támogató csapat, akik hol tanácsokkal, beszélgetésekkel, hol pedig alkotó tettekkel segítik az írót. Ez a csapat sokszor kibővül olyan emberekkel is, akik talán nem éppen a szűk baráti körbe tartoznak - főleg, ha egy könyv baráti támogatással lesz kiadva, ahogyan az Az égig érő erdővel kapcsolatban is történt -, hanem az élet, a Szentlélek sodorja az író mellé a mű megszületésének segítségére. Velem is ez történt. Számtalan olyan emberrel kerültem kapcsolatba, akik ha nem is tudnak róla, de sokat adtak a könyv megszületéséhez. Ezeket az emberek sokszor nehéz felsorolni, mert a legapróbb tettek, sóhajok, és a legmélyebb beszélgetések is hozz adhatnak egy mű létrejöttéhez. Rájuk mindig szeretettel gondolok, bár sokszor csak olyankor jut eszembe egy-egy illető, amikor ismét abban az állapotban találom magam, ami megidézi számomra azt a becses személyt és a lenyomatot,a mit bennem hagyott.

Azonban vannak olyanok is, akik tudatosan és nagy erőket megmozgatva adtak hozzá Az égig érő erdő megszületéséhez. Ilyen például Homonnai Dani barátom, aki egy fejezet elolvasása után felvállalta, hogy kiadja írásomat. Ez a vállalás nem csak egy anyagi támogatást jelentett, hanem kemény munkát, utánajárást azoknak a dolgoknak, amiket korábban még sosem csinált, mert nem adott ki könyvet, és nagyon erős hitet abban, hogy ennek a műnek különleges üzenete van, melyet nem egy fiók mélyén kell tárolni, hanem a nagyvilágban meg kell mutatni az embereknek. 

A könyvek megjelenésében óriási segítség volt Kevei Kolos, aki önzetlenül tördelte be az írást és hozta nyomdai formátumba, Az első kötetnél Pittmann Luca segédkezett a lektorálásban, míg a másodiknál Simon Vali végezte az átolvasást, s írt ajánlásokat, húzott ki sorokat, s mindketten csupán a mű szeretete végett csinálták mindezt.


Luca nem csak nyelvi szakértelmét adta az első kötethez, hanem - mint ihletett művész - festett kövei által egy izgalmas üzenetet és a hozzá tartozó egészen különleges világát a lucaköveknek.
A kövek világa egyébként is izgalmas egy olyan ember számára, aki lépten-nyomon történeteket lát mindenhol, de egy festett kő, méghozzá egy másik ember lenyomatával rajta, az már egy egészen különleges élmény, ha keveredik a két ember világa.

És persze ott van még Sundoor is, aki óriási áhítattal festette meg a borítókra került festményeket. Ő is az a személy, akivel nem állok barátságban, csak egy fát ábrázoló képét láttam meg egy barátom polcán, s azonnal beleszerettem az ábrázolásába. Aztán email-en keresztül kérdeztem tőle, hogy van-e kedve és ihlete az első kötet festményének megalkotására. Elküldtem neki egy részletet a könyvből és azt olyan erővel jelenítette meg a képén, amit sose vártam volna, pláne úgy, hogy korábban sosem találkoztunk, sosem beszélgettünk, mégis a rövidke könyvrészletből megérezte, hogy mit látok, mi mozog bennem. Ugyanez történt a második kötet festményével is. Hálás vagyok neki ezekért a pillanatokért, melyeket olyan élethűen tudott megjeleníteni a vásznakon.

>