Játék az élet

Már a delelőt csapdosta a Nap útja, amikor a távolból furulyaszó ütötte meg a fülüket. Ugyan a hang gazdáját nem látták sehol sem, de egyre közelebbinek tűnt. Néha szemből kapták a dallamot, néha pedig mintha megkerülte volna őket egészen, s hátul a tarkójuk felől közeledett a zeneszó. Kérdően néztek egymásra, mikor Gustavson prüszkölt egy nagyot jelezvén, hogy idegen van a közelben. Tirmi előre nézett, s akkor pillantotta meg a nem sokkal előttük kanyarodó úton a kalapos alakot, akinek vállán átvetve könnyű tarisznya dobálózott ide-oda. Nem sok kellett és beérték a gyalogost, aki amint meghallotta a mögötte közeledőket, megfordult és leengedte furulyáját.
– Adj Isten! – kiáltott le a taligáról Norden, mire Tirmi is köszöntésre emelte karját, majd megálltak a férfi mellett.
– Maguknak is – fogadta az idegen, s megemelte kopottas kalapját.
– Mi járatban? – kérdezte Norden.
A férfin nem látszott a kora, de kíváncsi tekintete, őszes haja, borostás álla elárulta, hogy hosszú, eseménydús évek lehetnek már mögötte.
– Csak úgy vándorolgatok és ismerkedem a világgal – válaszolt.
– Az szép lehet. Aztán szüksége van-e fuvarra?
– Az attól függ, merre tartanak.
– Nem megyünk messzire, csak oda a csúcsra – mutatott az előttük magasodó hegyoldalra Norden –, de a következő elágazóig elvihetjük. Pár mérföldre van ide. Onnan kavicsos út visz tovább egy közeli városba, ha épp nem a hegyoldalra tart.
A férfi gondolkodóba esett, majd felnézett a hegyre.
– Látom, még maga sem tudja, merre viszi az útja – törte meg Norden az idegen csendjét. – Ha gondolja, jöjjön velünk az elágazóig, és ott majd eldönti, merre tovább. Mi magunk is szándékozunk ott megállni és harapni valamit.
– Nem bánom – válaszolt némi töprengés után. – Elfogadom. Aztán majd meglátjuk. Sose volt még úgy, hogy ne lett volna valahogy – mondta a férfi és felugrott a taliga végébe. Norden hátrafordult és a kezét nyújtotta.
– Norden vagyok – mutatkozott be, majd kezét tartva várta, hogy az idegen belecsapjon a tenyerébe. Az nem is volt rest, fogadta az ismeretlen kedvességét és nem túl erősen belecsapott Norden tenyerébe. – Ez meg itt a fiam, Tirmi – mutatott a fiára.
– Sajgó – vágta rá a férfi, de ebben ki is merült mondandója. Tarisznyáját maga mellé helyezte, belerakta furulyáját, kényelmesen elhelyezkedett, majd egyik térdét felhúzta és átkarolta.
– Aztán, mi járatban erre? – érdeklődött Norden.
– Csak úton, mint mindenki más. Néha céllal, máskor meg azt keresve – felelte Sajgó, s közben a tájat figyelte szűkre húzott szemrésein keresztül.
Messze a távolban hatalmas kumuluszfelhők tarkították az égboltot, de a Nap ereje továbbra is kellemesen melegítette az utazókat, melybe csak a néha besurranó őszi szellő csempészett egy kis hűvöset.
– Szép időnk van. Talán még hosszan ki is tart – buggyant ki Nordenből, megtörve a csendet.
– Az biz – fogta rövidre Sajgó, s úgy tűnt, hogy nem kenyere a sok beszéd. Nordennek ezzel nem is volt gondja. Gondolta, mindenki annyit mutat magából, amennyit jónak lát. Őt ugyan nem zavarja a csend sem, bár igaz, hogy szeret beszélni. Főleg idegenekkel, hisz messziről jött ember mindig tud érdekes történetekkel szolgálni a távoli tájakról, történésekről. Ezúttal azonban úgy tűnt, hogy önmagával kell tovább foglalkoznia és befelé figyelni, mert az idegen nem a beszédes fajtához tartozott.
Szótlanul döcögtek tovább. Tirmi néha hátra sandított, hogy meglesse, mit csinál a férfi, de az mozdulatlanul révedt a messzi tájba. A fiú nagyon kíváncsi volt a hangszerre, és addig pislogott hátra, míg végül Sajgónak is feltűnt a gyerek érdeklődése, de nem szólt semmit, csak eleresztett egy mosolyt. Tirmi ezt bátorításnak vette, de mégsem szólalt meg. Habozott egy pillanatig, mert nem tudta hová tenni a férfi szótlanságát. Senkit nem ismert, aki ennyire csendben tudott lenni. Náluk mindenki szeretett beszélni. S noha az út nagy részét ők is csendben töltötték, belül azonban az apja is és ő is folyamatos beszélgetésben voltak önmagukkal. Végül nem bírta tovább és kérdést szegezett a férfinek.
– Megnézhetem a furulyáját? – kérdezte halkan, de azért némi határozottsággal a hangjában.
Sajgó a fiú felé fordította a fejét és a szemébe nézett. Tirmi zavarba jött a rá meredő zöld szemektől, s már épp kezdte volna megbánni, hogy feltette kérdését, amikor a szemeket takaró szemhéjak kissé szélesebbre nyíltak és egy mosoly került alájuk.
– Hogyne, mindjárt mutatom is – s azzal kutakodni kezdett a tarisznyájában. – Ihol van – húzta elő a hangszert és odanyújtotta a fiúnak. Tirmi a kezébe vette és alaposan megvizsgálta, de olyan alaposan, hogy még Sajgónak is feltűnt.
– Jó magad is fújod? – kérdezte a fiút.
– Nem. Csak érdekel.
Szép, míves darab volt, s már látszott rajta, hogy sokat fújták. Az oldalán és a lyukak között egy vékonyka kacs volt belefaragva, amely úgy rohant végig az egész furulyán, mint egy juhászkutya, ami a kerekded leveleket, s a hangszer két végén lévő virágot igyekezne megregulázni.
– Ez miféle növény rajta? – érdeklődött a fiú, mert első látásra nem volt neki ismerős a vésett virágdísz.
– Pücülő.
– Hogy mi? – kérdezett vissza Tirmi.
– Ahogy mondom, Pücülő.
Tirmi nem értette a szót, nem is hallotta tisztán, de már nem akart újra visszakérdezni.
– Kapucnis virág – szólt közbe Norden, amikor félszemmel ránézett a fia kezében tartott hangszeren futó díszre. – Maga készítette?
– Magam hát. De nem csak azt, hanem az egészet. Csak így szólalhat meg rajta a lélek tisztán. Ha más készíti, akkor csak felhangokkal tarkítva szólal meg a lélek.
– Akkor biztosan okkal választotta a kapucnis virágot.
Tirmi ujjaival finoman simogatta a díszes tárgyat, s közben figyelni kezdett és remélte, hogy most megtörik a csend és valami érdekes mese kerekedik ki az egész beszélgetésből.
– Mondhatjuk úgy is – válaszolt kurtán Sajgó, és még maga sem tudta, hogy mondjon-e többet, vagy már most rekessze be a társalgást.
– Lám, mindenkinek és mindennek van valami története, ugye fiam? – Tirmi csak bólogatott és közben Sajgót figyelte, aki meg a távoli messzeséget kémlelte újból, de azt sem sokáig. Fejét Norden felé fordította, majd a fiú kezében lévő furulyára nézett és egy nagyot sóhajtott.
– Hosszú történet. Nem melegednék bele. Legyen elég annyi, hogy az a kis virág pontosan olyan, mint én vagyok. Nem igényel nagy gondozást. – Sajgó hangjában volt valami szomorú és lemondó, de érződött benne az is, hogy valami oknál fogva még maga sem hallaná szívesen a történetét, így nem is firtatták azt tovább. Helyette Tirmi afelől érdeklődött, hogy hol tanult meg játszani.
– Tudod, az élet sok mindenre megtanít, s ha hagyod magad, akkor bizony szépen is élhetsz ezekkel az ajándékokkal.
– Milyen ajándékokkal? – kérdezte a fiú.
– A játék lehetőségével. Az élet játékával – hangsúlyozta a férfi jelentőségteljesen.
– Maga szerint az élet csak egy játék? – kérdezte Norden meglepődve.
– Más nem is nagyon lehetne.
– Már miért ne lehetne? Sőt, az élet egyáltalán nem játék – vetette oda Norden, s hangjában ott bujkált valami keménység, amire Tirmi is felkapta a fejét. Hol az apját nézte, hol meg az előttük kanyargó utat, s próbálta összerakni magában a két férfi mondatát, melyben érezte a feszülő ellentéteket, bár megfogalmazni nem tudta volna ezeket.
– Tudja, az élet egyik legnagyobb titka, hogy csak egy Isten létezik, és minden élő össze van kötve a másikkal, még ha azok az élők nem is tudnak egymásról. Ez egy bensőséges kapcsolat, amit megélünk nap mint nap, bár ez nem olyan egyértelmű a számunkra.
– Szép, amit mond, de mi köze ennek a játékhoz? Ha csak játszanánk az élettel, mint a gyerekek, akkor soha nem jutnánk el sehova. Az életet komolyan kell venni. Az embernek felelőssége van, kiváltképp, ha gyermekei vannak. Ezt játékkal nem lehet megoldani.
Tirmi csendben hallgatta a két férfi eszmecseréjét, s igyekezett a maga kilenc évével megérteni az elhangzottakat, de nem sok sikerrel. Ő csak azt tudta, hogy az idegennek igaza van, mert játszani jó. A fiú nem is ismerte más oldalát az életnek. Úgy gondolta, hogy a felnőtteknek épp az okoz nehézséget, hogy már nem tudnak játszani.
– Az életet csak játékkal lehet megoldani – buggyant ki Sajgóból, amikor akkorát zökkent a taliga, hogy majd kiborultak belőle mindhárman. A férfi megigazította félrebillent kalapját, majd két kezére támaszkodva ülepét megemelte és beljebb helyezte magát a kerekes tákolmány széléről. – Az életet csak a játékon keresztül lehet megélni igazán.

További részletek:
A kudarc létének vitatása
Az égi közösség egy szelete

>