Az égi közösség egy szelete

Már javában fenn ragyogott az óriási napkorong az égen – mely sugaraival már régen megtalálta magának azt a völgyet, ahol egy fürge, fekete kutya rohangálta körbe a békésen legelő nyájat –, amikor a távolból furcsa zaj csapta meg Tirmi fülét. Felkapta fejét, s körbenézett, de a tájon végigfuttatva a szemét semmit nem látott, amit a hanghoz tudott volna kapcsolni.
Márpedig a hang egyre erősödött, és ahogy erősödött úgy vált ismerőssé is.
Újfent körbetekintett, de ekkor már nemcsak a földet, hanem az eget is kémlelni kezdte, s csakhamar meg is pillantott a messzi távolban egy alakzatot, mely egy hatalmas, elnyújtott nyílhegyre emlékeztette.
– Nézd, Perkola! – mutatott fel az égre, s izgatottságában nagyokat ugrándozott hozzá. – Mik azok?
Az öreg nem siette el a válaszadást. Szokásához híven, komótosan emelte fel a fejét, s fürkészte maga is az eget. Tenyerét szeme elé emelve, összehúzott szemhéjjal figyelte az egyre közeledő madárrajt.
– Azok bizony ludak. Egész pontosan: vadludak – jelentette ki nemes egyszerűséggel. „Bár meglehetősen sietősnek tűnik nekik” – gondolta magában az öreg, de nem adott több hangsúlyt a hirtelen érkező megfigyelésnek.
Tirmi csodálattal nézte az eget elborító rajt, melynek hangja olyan erővel hallatszott, mintha egészen közel a fejük felett repülnének el.
– Nem látott még vadludakat?
– Nem, így csapatban még soha. Felénk nem repülnek.
– Minden ősszel itt húznak el délre. Több csapat is jár erre, de sosem egyszerre. Ez az egyik legnagyobb a sok csapat közül. A közeli völgyben van egy tó, ott szoktak megpihenni, aztán mennek tovább. A hangjukat már nagyon messziről hallani lehet. Sokszor még nem is látni őket, de már hallatszik, hogy közelednek. Csodálatos, ahogyan együtt, kötelékben repülnek. Az embernek kedve támad szárnyra kapni és elvonulni velük a hideg elől.
– És miért repülnek „V” alakban? – kérdezte a fiú, miközben le sem vette tekintetét a közeledő csapatról.
– Nos, tudja, ez egy kicsit bonyolultnak hangozhat, de pofonegyszerű dolog. A libák a szárnyuk mozgatásával segítik a társukat a levegő emelőhatásával együtt. Ily módon sokkal kevesebb erőfeszítéssel tudnak fennmaradni és repülni. Ha a lúd egyedül akarna repülni, akkor elvesztené azt az erőt, amit a csapat egysége biztosít a számára.
– De mi van azzal a lúddal, amelyik legelöl repül? Neki ki segít? – töprengett hangosan Tirmi, s közben észre sem vette, hogy fel is tette kérdését az öregnek.
– Jó kérdés. Látom, használja a sütnivalóját – dicsérte meg a fiút Perkola. – A vezérlúd szerepe a repülés során cserélődik. Amikor elfárad, akkor helyet cserél egy másikkal, aki addig a sorban repült és élvezte a többiek támogatását. Így mindenkire sor kerül, s mindegyik egyed megtanulja az összes szerepet. Így működik jól egy csapat.
– Ezt igazán megtanulhatnánk tőlük – motyogta maga elé a fiú.
– Ebben teljesen igaza van a fiatalúrnak. Lám, még van mit tanulnunk az állatoktól is – örvendezett az öreg pásztor, s már épp mesélni kezdett volna egy régi történetet, amikor valami olyan történt, ami a fiút egészen meglepte.
  A repülő csapatból kivált egy lúd, majd hamarosan kettő vált le a rajból, s követte az elsőt. A csapat többi tagja addig helyezkedett, míg ki nem pótolták a hiányzó helyeket, s újra teljes „V” alakot vettek fel. A kivált három madár valamivel arrébb szállhatott le a fenyvessoron túl, de azt már nem láthatták, hogy pontosan hová, mert a hegygerinc eltakarta őket.
– Most meg mi történt? Hová ment az a három liba? – fordult Perkolához értetlenkedve Tirmi.
– Valószínűleg megsérülhetett az egyikük, s őt kísérték el.
– De miért?
– Mert a vadludaknál ez a szokás. Ha valamelyikük bármilyen módon megsérül és nem tudja folytatni a repülést, akkor kettő másik elkíséri, s addig maradnak vele, amíg az újra erőre nem kap, vagy el nem hullik. Aztán vagy hárman, vagy ketten folytatják útjukat. Hozzácsapódnak egy másik rajhoz, majd amikor beérik a sajátjukat, akkor újra csatlakoznak hozzájuk.
– Milyen nemesek! – jegyezte meg Tirmi nagy ámulatában.
– És milyen szépen értik azt is, hogy mit jelent egy közösség tagjának lenni, mit jelent az egymásrautaltság. Ezt még nekünk, embereknek tanulnunk és gyakorolnunk kell. Annak ellenére, hogy kiemelkedően okos fajnak gondoljuk magunkat, néha meglepő, hogy mit tud az állati értelem is.
A fiún látszott, hogy gondolkodik, mert finoman összehúzta a szemöldökét, s homlokán apró vonalak jelentek meg. Perkola élvezte ezeket a pillanatokat. Szerette nézni, amikor egy ember, kiváltképp egy gyermek töpreng a világ dolgain. Még azokon is, amit olykor a felnőttek sem értenek meg egészen. Egy felnőtt és egy gyerek töprengésében azonban volt valami elemi különbözőség: a gyermek, ha megértett valamit, akkor cselekedett is, megváltoztatta a világhoz való addigi hozzáállását. A felnőttek meg sokszor visszaestek a hétköznapok kerékvágásába, s megelégedtek azzal, hogy újra megértették egy szeletét a világnak, de arra már nem tellett, hogy ezt cselekvés kövesse.
– Nem is lenne nehéz jobbnak lenni ebben a világban – kezdett bele Tirmi a hosszas gondolkodás után –, csak annyit kellene tenni, hogy jól megfigyeljük az állatokat és aszerint cselekszünk, ahogyan azt megfigyeltük.
– Szép gondolat, de azért ennél egy kicsivel többet kéne tenni. A megfigyelés az helyén is van, de az pusztán csak megfigyelés, értesülés a világról. Meg is kell érteni azt, amit látunk, csak akkor tudjuk helyesen alkalmazni a saját életünkben. Ám abban igaza van a fiatalúrnak, hogy a megfigyeléssel ildomos elkezdeni.
A vadludak gágogása lassan kezdett halkulni, s ahogyan Tirmi utánuk pillantott már nem látott sokat belőlük, csak egy halvány, mozgó alakzatot az égen. Legszívesebben ő is – ahogyan Perkola –, szárnyra kapott volna és elrepült volna a végtelenbe a vadludakkal.

További részletek a kötetből:
Játék az élet
A kudarc létének vitatása

>