Az eső csodája

Majta megmutatja édesanyjának, hogy milyen kellemes is lehet egy esős nap, s hogy ha az ember odafigyel, akkor milyen csodákra nyílhat ki a szeme a szakadó esőben. Részlet a könyvből.

Valamivel távolabb Majta, a mellette fekvő Anton társaságában kint ült a tornácon, és onnan figyelték az esőcseppeket. Emmát, a rongybabáját gondosan maga mellé ültette és magyarázni kezdte neki, hogy éppen mi történik.
– Nézd az eget! Mindenhol felhő, mint egy piszkos dunyha, úgy bojítja be az egész tájat. Ezek a fjiss vízcseppek mind-mind az égből jönnek a felhőkből.
A kislány kinyújtotta tenyerét az esőbe, s hagyta hogy a cseppek végigszaladjanak csupasz karján.
– Megitatják a vidéket. Megduzzasztják a patakot és jó nagy sajat csinálnak mindenütt, amiben aztán jó nagyokat lehet ugjálni. De Mami nem szejeti, mejt piszkos lesz a juhám. Pedig annyija mujis – mosolygott az ugrálás gondolatára.
– Nézd a fákat, milyen boldogan állnak ott az esőben! Hogy élvezik a jájuk hulló cseppeket! És éjzed a levegő illatát? Biztos megint közölni akaj valamit a világnak, de én sajnos nem éjtem. GinGala azt mondta, hogy az illatok által is lehet beszélni és hogy az is univejzális. Csak épp én nem éjtem.
Emma némán hallgatta gazdája szavait és csak bámulta az elé terülő képet. Hatalmasra dagadt tócsák éktelenkedtek az udvaron, óriási buborékokkal a felszínükön. Az égbolt szinte már a földet érintette. Annyira mélysötét volt és közeli, hogy az az érzése támadt az embernek, hogy ha jó magasra nyújtózna, akkor kidughatná a fejét a felhők fölé és megtekinthetné a napot.
– Kivel beszélgetsz idekint? – lépett ki az anyja a házból.
– Emmának mutatom meg, milyen szép az esô és épp ajjól meséltem neki, hogy a levegőnek ilyenkoj van valami fujcsa illata, amivel beszélni kíván velünk. Valami üzenetet hoz, csak én nem éjtem.
Mitta lekuporodott Anton mellé és úgy hallgatta tovább Majta szavait. A kutya mozdulatlanul, szeme sarkából felnézett Mittára, farka söpört kettőt a földön, jelezvén örömét. Ahogy Mitta elhelyezkedett, Anton felemelte fejét és szusszantott egyet, majd visszafordult az udvar felé, lerakta állát a padlóra és bágyadtan figyelte tovább a vizes csöndet.
– Miféle illatról beszélsz?
– Te nem éjzed? Olyan vizes és nehéz illat, de mégis van benne valami könnyedség. Nézd a fákat, mennyije súlyosnak látszanak! És mennyije öjülnek az égből szakadó víznek. Szinte hallani, ahogy a föld is nagyokat nyelve issza be a sok vizet.
– Én nem hallok semmit.
– Pejsze hogy nem, mejt nem figyelsz eléggé.
Mitta elcsendesedett és erősen a tájra koncentrált. Próbálta észrevenni azokat az apró dolgokat, melyekre Majta hívta fel a figyelmét. Pár percig ebben a csendben ültek, amikor Mitta úgy érezte, mintha érzékszervei kezdenének kinyílni. Hirtelen értelmet kapott mindaz, amiről kislánya áradozott. Nagyon lassan ugyan, de észrevette, ahogyan a föld szívja magába a sok vizet, ahogy a fák sötétebb zöldnek tűnnek és a sűrű, szinte nehéz eső ellenére is méltóságteljesen állnak. Felfigyelt a csendre is, de nem a táj csendjére, hanem arra, amit legbelül érzett. Valamiféle nyugalom szállta meg és szinte elringatta az esőcseppek kopogó hangja.
– Hát, ezt nem gondoltam volna – szólalt meg lehelet finoman. Majta széles vigyorral az arcán bámulta anyját. Érezte, most valamit ô is tudott adni, mégpedig valami olyat, amit a felnőttek már nehezen vesznek észre. Mitta nagyon élvezte a látványt ebben a furcsa légies állapotban.
– Ez gyönyörű! – szakadt ki belőle.
– Ugye milyen szép? – Majta visszafordította fejét az eléjük terülő kép felé, majd megfogta édesanyja kezét.
Matti, ahogy megérezte gyermeke meleg kezecskéjét sajátjában, hirtelen mint ha még többet értett volna meg a körülöttük zajló világból. Villámként érte a felismerés, hogy mennyi minden történik a világban, amit eddig nem vett észre. A meghittségtől apróra húzódott szemei megtelni látszottak könnyekkel és amint túlcsordultak, egy csepp gördült le az arcán. Majd egy másik, majd még egy és még egy. Arcát ellepték a sós cseppek, és égből érkező áldásként tisztították és töltötték meg szívét melegséggel és egy furcsa érzéssel, amit nem tudott megmagyarázni magának. Egyszerre érezte a fákat, a tócsát, a felhőket, az esőcseppeket, Antont, Majtát és mindent, ami körülvette. Megszorította lánya kezét és hála öntötte el mindenért, amit látott.

Az alábbiakban még több részletet olvashatsz Az égig érő erdőből:

>